Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-05-02 / 9. szám

A í öreg szülésznő nem is- J \ merte fel azonnal a rendeletA. lenességet. Ráadásul koraszülés volt, de erről hallgattak eleinte a háziak, ők sem tudták biztosan. Takarított a fiatalaszszony, és megemelte a rekamiét, föl ne karcolja a padlót; akkor történhetett a baj.

Nem volt nagyon súlyos az eset, az öreg orvos rosszabbra számított. Végeredményben sikerült a babát is megmentenie, hajnali öt óra körül megszületett, kislány. Bevérzett horzsolások voltak az arcán és a mellén, de élt, s életképesnek látszott.

A szülésznő ellátta a babát, az öreg orvos pedig a mamán végezte el a szükséges vizsgálatokat, majd langyos vizet kért és lemosakodott. Az éjszakázás meg a hosszú idegfeszültség nagyon kimerítette, most érezte csak, milyen fáradt. Legalább még egy óráig itt kell maradnia, utána a háziakra bízhatja a többit.

— Egy korty vizet kérnék — mondta.

— Van egy kis kávé... ha nem vetné meg a doktor úr. Vagy főzzek teát inkább?

— Nem, köszönöm. Vizet hozzon.

— Az anyós — ötven körüli, kontyos, soványka asszony volt az anyós, idős Móréné — kisietett a konyhába. Töltött egy pohár vizet, de nem vitte be rögtön, mert észrevett a stelázsin egy kék zománcú, ötliteres lábast. Eltette onnan szem elől a kredenc aljába, meg a kredencről is három egyforma, aranyos szélű porcelán csészét, csak azután vitte be a vizet.

Lefürdették közben a babát; erősebben kiütköztek ráncoska bőrén a horzsolások.

Idős Móréné a készenlétben tartott pólyát kiterítette az asztalra. Hozta a síró, kapadozó babát a szülésznő, gügyögött neki a nagymama, s óvatosan kezdte bebugyolálni. — Jaj istenem, mi ez? — akkor vette észre a horzsolásokat.

Fölfogta a babát a pólyával együtt, és vitte az öreg orvoshoz.

— Tessék nézni, doktor úr, az arcát tessék nézni . . . hát nem marad tán ilyen?

Valami felelősségrevonás-féle hangsúlyt érzett ki az öreg orvos az asszony szavaiból. Olyan váratlan erővel lepte meg a düh, ütni szeretett volna. De nem érkezett válaszolni sem: a rugdalózó baba az asszony kezében megcsúszott — ha leesik, vége! — hirtelen, ösztönös ijedtséggel kapott utána az öreg orvos. Megrettent az asszony is. „Jaj istenem!” mondta, magához ölelte gyöngéden a babát, és amint visszafordult vele az asztalhoz, hallotta a zuhanást a háta mögött.

— Doktor úr!...

A kövér szülésznő megpróbálta fölsegíteni, de nem bírta egyedül. Ketten sem boldogultak vele, behívták a szomszéd szobából a férfiakat. Odaát borozgattak, szóltak már nekik, hogy kislány lett, hallgatták a gyereksírást.

FEKETE GYULA

Az orvos halála

A Napjaink állandó szerzői közé tartozik Fekete Gyula, a háromszoros József Attila-dijas író, aki Mezőkeresztesen született 1922-ben. Érettségi után a budapesti Györffy Kollégium diákja volt. 1945-ben visszatért szülőföldjére földet osztani, majd a Paraszt Párt helyi lapjának, a Miskolci Szabad Földnek lett a munkatársa. 1952 óta jelennek meg könyvei, témájuk a gyermekkor, a régi és a mai falu. Legismertebb Az orvos halála című kötete, amely a helybeli orvos életéröl és elmúlásáról

szol. Lapunkban a regény befejező részét

Letakarítottak a díványról, az asszony párnát hozott, oda fektették az öreg orvost. Kétrét hajtva törülközőt dugott a feje alá az asszony, be ne vérezze a párnát, mert szivárgott az arcából a vér, vagy a szemüveg sérthette föl, vagy a szék lába.

A szülésznő megfogta a csuklóját, de nem tudta kitapintani az érverést.

— Orvos kellene. Sürgősen. Vagy a mentőket a járástól...

Móréné sietett vissza a síró babához, bepólyálni.

— Feküdne egy kicsit, hátha magához jön.

— Szakács doktor nincs odahaza, próbáltam én őt. Ötét próbáltam legelőször. — A fiatal apa a felesége bevérzett testét nézte. — Motoron nem lehetne esetleg... Valami dunnát beletennénk.

— Jófiú!

— Szél érte őtet, látom én —

közöljük.

mondta idős Móré. A dívány végénél állt, csillogott a szeme a bortól.

A kis csúnya öregember mozdulatlanul feküdt a díványon. Hamuszürke volt az arca, és a véres csík egy új elágazással lefutott a nyakáig. Bal lábfeje furcsán lógott.

Kigombolta a szülésznő az ing nyakát, de más egyéb, amit ilyenkor csinálni kell, nem jutott eszébe.

— Menjen csak gyorsan a motoron, költse fel Mariskát. Majd ő tudja, hová kell telefonálni.

— Pedig az engem okol majd. Hogy kihoztam.

A fiatalember még egyszer a feleségére pillantott, és kedvetlenül indult kifelé.

Hallgattak odabent, csak a baba oákolt a szoros pólyában.

Egy perc múlva felpöfögött az ablak alatt a motor.

Móréné az eszméletlen emberre pillantott, és csendesen mondta : — így van ez... igazán pedig az utolsókig ragaszkodott, ugye az új doktor is ... — Közelebb tartotta a babát a villanyfényhez, úgy nézte meg a horzsolásokat. — Hát szabad volna ezt egy orvosnak, csupa seb a kis lelkem. Még ilyet.

Móré cigarettára gyújtott. — Régen se soknak hívták őt.

Halkan megszólalt a fiatalaszszony, vizet kért. Félig volt még a pohár, de nem ivott bele az öregember után. A szülésznő a konyhából hozott vizet, tiszta pohárban, s megitatta, mert remegett a keze az asszonykának. Közben a fölébe súgott: — Szép a kislány — túlesett rajta, az a fő!

— Semmi szükség itt rád, menj innen láb alól! — zsémbelt az öreg Móréval a felesége. Karjára vette az unokáját, ringatta, csicsijgatta, föl-alá járkált vele a szobában. Megállt később a dívány fölött: — Én édes istenem. Nincs elég bajunk magunknak is...

Nehezen, szabálytalanul kapkodta a lélegzetet az öreg orvos. Vértelen ajaka elnyílt, a szája szögletén kicsordult a nyál. Kínlódva felnyögött; erőtlen hörgés gurgulázott a torkából. Gyöngyözött a homlokán a veríték, szürke volt a homloka, mint a föld. Csak a szeme alatt piroslott még a seb, de a vércsík, amely végigfutott eltorzult és idegenné vált arcán, egyik ága a kigombolt ingnyak alá, ez a vércsík már feketére alvadt.

Mintha bokája tört volna, úgy elbicsaklott a lábafeje a dívány végénél.

Sokáig állt fölötte az asszony. Ringatta az unokáját, s a távoli mennydörgésre figyelt. Közben a vergődő öregembert nézte, és felsóhajtott :

— Szegény feje. Hiszen jó ember volt különben.

Felnyitotta szemét az öreg orvos, látta a felködlő idegen mennyezetet és az idegen függönyt.

Lehunyta megint a szemét; irtózatos feszítő nyomás a fejében, elzsibbadva a teste, és valahol a mélyben dübörög a föld. Fény is volt az előbb, de nem igazi fény. Hangok is vannak, de nem igazi hangok. Semmi sem igazi, a teste sem, csak a lüktetés meg az a borzalmas nyomás. Lüktet-lüktet a világ, morajlik a föld, sokáig csak ez van, semmi más nincs. Aztán hirtelen csattao nás-mennydörgés: valahol a kön zelben lecsapott a villám — ezt ” sem a tudat érzékeli még, csak |J az ösztönök. De a tudat megkau paszkodik a bizonyosban: villám > csapott le valahol, itt a zivatar, o Szólni kellene Mariskának, nem .. felejtődött-e a kertben a nyug-3 ágy--'

^ Fölnyitotta a szemét megint. h Minden homályos, vibrálnak a g mennyezet merev vonalai. De az 3 már biztos, hogy a függöny ide- gén. Friss levegő kellene, hamar.

20