Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 1. szám

Lementem egy kiállítási trafikba. Vásárolni akartam ötös kubákot, melyeket a nagy reformer ellenségei Wekerle-szivarnak szoktak hívni. Egy középtermetű, kissé vörös hajú lányka fogadott. Öt meglátni és Regálitászt vásárolni egy pillanat műve volt. Nőkkel szemben semmi erkölcsi bátorság nincs bennem. Amint a vörös hajú tündér rám emelte ultramarinkék szemeit, rögtön elálltam a Kubától, mely öt krajcár, és áttértem a Regálitászra, mely kilenc krajcár, ö nem sejtette, hogy érzelmeim négy krajcárral emelkedtek, mert meglehetősen hideg volt hozzám. Fizettem és távoztam.

Fél óra múlva visszatértem. Akkor a kisasszony egyedül volt. Az az öreg hölgy, aki fölött a napóleoni háborúk nem suhantak el nyomtalanul, eltávozott.

Kezet fogtam vele, és megkérdeztem, hogy nem Salgótarjánból való-e?

— Miért éppen Salgótarjánból? — kérdé ő ártatlan arccal.

— Azt nem tudom kisasszony. Én csupán bevezetni akartam a beszélgetést.

— Bevezetésnek nem nagyon szellemes.

— A bevezetés mellékes, kisasszony, csak a befejezés legyen sikerült.

— Hogy érti ezt?

— Úgy, hogy én szeretném befejezni is azt, amit ma bevezettem.

— Jegyezze meg, uram, hogy én menyaszszony vagyok, és férjhez akarok menni.

— Hisz én ezt nem ellenzem! Sőt, igyekszem az akadályokat eltávolítani.

— Szép öntől... Mondja csak, házasember ön?

Erős kérdés volt. Kissé haboztam. Végre elszántan feleltem:

— Nos, hogy őszinte legyek: házasember vagyok.

— Lássa, ennek örvendek.

— Miért? — mondám bámulva.

— Először, mert a házasemberek diszkrétek, titoktartók.

— Ez igaz.

— Másodszor, mert a nőtlen emberrel sohasem jön az ember tisztába, a nős emberrel meg mindig tisztában van ...

— Hogy érti ezt?

— Ügy, hogy a nőtlen ember hol igazat mond az asszonynak, akinek kurizál, hol pedig hazudik ... A nős ember pedig föltétlenül hazudik . ..

— Ez igaz.

Rákosi Viktor 1800-1923

A Zala megyei Ukkon született; szülei tönkrement földbirtokosok voltak. Gyerekkorát Erdélyben, orvos bátyja családja körében töltötte, majd Pesten tanult a piaristáknál. Tanulmányait nem fejezte be, hanem újságírónak állt; előbb a Nemzeti Hírlapnál, majd - haláláig - a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. Kora legnépszerűbb humoristája volt; Sipulusz álnéven jelentette meg humoreszkjeit; 1894-ben megalakította, s másfél évtizedig szerkesztette is a kor népszerű vicclapját, a Kakas Mártont. Humoreszkjeinek a hívei a magyar Mark Twaint látták benne. Móricz Zsigmond is becsülte írásait, mert „aki az embereknek mosolyt tud adni - írta róla, amikor összes munkái megjelentek —, az nagy ajándékot ad”, de pontosan látta humorának a határait is, mert ugyanezt a méltatást így folytatta: „sohase ment túl az udvari mulattató mértékén. Nem a királyokat szolgálta, hanem a leghatalmasabb urat, a közvéleményt, melyet akkor a vidéki kúriák képviseltek... S azonkívül nagy érdemei is voltak - fejezi be a róla írott arcképet Móricz. - 0 irtó a Korhadt fakereszteket, amelyekkel a negyvennyolcas szabadságharc hősi emlékeit balzsamozta be". Ez az elbeszéléskötet, amelyben az elfeledett, névtelen közhonvédek emlékét igyekezett megörökíteni, azokét, akik a szabadságharc dicsőségéhez „a legdrágábbat, a vért, az életet adták”, 1899-ben jelent meg, s népszerűsége akkoriban humoreszkjeivel vetekedett. Lappangó betegsége, a paralizis, 1911-ben ágyba döntötte, s többé nem is épült föl.

D. M.

— Tehát nem hiszek el neki semmit. És így mindig tisztában vagyok vele.

— Kisasszony, engedje meg, hogy most egy igazságot mondjak. Esküszöm, hogy az utolsó lesz.

— Halljuk!

— Csak azt akarom mondani, hogy korához képest magának nagyon sok esze van. Félelmetesen sok esze.

— Köszönöm. Inkább a kedvenc ételeimről beszélgethetnénk.

Megdöbbentem. Hogy lehet egy okos lány ennyire prózai.

Ebben a pillanatban megjelent az öregaszszony, a napóleoni háborúk utolsó élő tanúja. Rám nézett egyszer, rám nézett kétszer, megtörölte a pápaszemét, és rám nézett harmadszor is. Ekkor végre gyönge, krákogó hangon, a fogai közt fűrészelve ki a szavakat, megszólalt: — Te Laura, ezt a fiatalembert ma már másodszor látom itt.

— Nem téved, nagymama.

— Mit akar?

— Először vett tíz darab regálitászt, most pedig vesz ötven darab kiállítási levelezőlapot.

(ötven darab? Per öt krajcár, két forint ötven krajcár. A szerelmes csevegésért, melyet folytattunk, kissé borsos ár.)

A nagymama negyedszer is rám nézett. Mégpedig oly szúró tekintettel, hogy oldalfájást éreztem.

— Mi célja van önnek az unokámmal? —

krákogta. ,

— Semmi. Nekem ötventagú családom van, s mindegyiknek egy levelezőlapot akarok küldeni.

— Gyanús, nagyon gyanús. Mi az úrnak a foglalkozása?

— Háziúr vagyok.

— Háziúr? Nagyon örvendek. Tessék helyet foglalni.

(Megjegyzem, hogy amit mondtam, nem volt hazugság. Azelőtt Hauser úrnak hívtak, és Házi úrra magyarosítottam a nevemet.)

Nem foglaltam helyet. A kicsi átadta az ötven levelezőlapot, az egyikre rá volt írva:

Ma délután 6-ttkor az álatkertbe, kapu élőt.

Gondolatokba merülve távoztam. Azon gondolkoztam, hogy örvendhet valaki általános műveltségnek, és amellett a helyesírást mégsem tudja. Vagy viszont írhat valaki egészen helyesen, és emellett örvendhet általános műveletlenségnek. De akárhogy áll is a dolog, annyi bizonyos, hogy — mint a költő mondja —, az asszony és a helyesírás nem egy anyaméhben született.

Hat óra előtt jóval ott álltam már az Állatkert előtt. Éppen állatkerti sorsolás napja volt. Unalmamban egy szaladgáló fiútól vettem öt sorsjegyet. De mivel azután is untam magamat, vettem még öt sorsjegyet. Ki tudja, hány sorsjegyet vettem volna unalmamban, ha Laura meg nem érkezik. Először is a Wampeticsbe repültünk a szerelem szárnyain. Az ultramarinkék szemű hölgy habozás nélkül fölhajtott egy korsó habzó sört. Megevett hozzá egy vegyes fölvágottat, hideg húst aszpikkal, sajtot, egy fél görögdinnyét. Uraim! Jegyezzék meg (egy sokat tapasztalt ember mondja ezt önöknek), minél rosszabb a helyesírása egy nőnek, annál jobb az étvágya. Majd újra egy korsó sör következett, azután sütemény. Én egy adag sonkára és két pohár sörre szorítkoztam. Aztán elmentünk a majmokat megnézni, és pont hétkor megjelentünk az igazgatósági épület előtt, a sorsolásra. Megígértem Laurának, hogy az összes nyerendő állatokat neki adom.

18