Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-03-21 / 6. szám
I nyel, hogy hasonló műveket újra és újra látni kívánnak — álltak meg az üzemi étkezdében, az iskolafolyosókon, a kultúrtermekben kiállított művek előtt. — Ez történt: odavittük, helybe szállítottuk a képeinket, szobrainkat — mondta Sós László grafikusművész — mi mentünk el hozzájuk, hogy megismerjenek, megértsenek, megszeressenek minket, azaz a műveinket és azután majd ők jöjjenek el hozzánk. Nyilvánvaló: ahogyan a szolfézzsel ismerkedő kisdiák nem azzal kezdi, hogy Beethovenhangversenyekre jár, a látáskultúra alapelemeivel ismerkedő munkások vagy fiatalok sem rohannak el a Szépművészeti Múzeumba, mert ott a spanyol barokk festőket lehet megtekinteni, vagy mert éppen megnyílik egy Picasso-kiállítás. Valahová be kell helyezniük művek és művészek, korok és stílusok jelentőségét. Hiszen az ősi barlangrajzoktól a Louvre-ba, a National Gallery-ba vagy a Szépművészeti Múzeumba került képekig hosszú az út. De az ismerkedést el kell kezdeni. Művészeink először képeiket, szobraikat vitték el az üzemekbe, azután elmentek ők maguk is, vitákat rendeztek, magyaráztak, kérdésekre válaszoltak, hogy a munkásokat s a fiatalokat megtanítsák, nemcsak „nézni”, hanem „látni” is. Az elmúlt öt esztendő folyamán gyárakban, iskolákban kiállított képzőművészeti alkotásokból összegyűjtött anyag került most a Nemzeti Galériába, az ország egész nyilvánossága elé. Nemcsak közművelődési fordulat ez, hanem igazi ünnepi pillanat. De az ünneppel nem áll meg a munka, sőt most kap új lendületet. A Nemzeti Galéria gyönyörű termeibe eljönnek az üzemekből azok, akik eddig „otthon”, a munkahelyen már megszerették e műveket és alkotóikat. S ez volt a cél: hogy az üzemi, iskolai kiállítások hatására az emberek passzív befogadókból, aktív múzeumlátogatókká váljanak. Fordulat és különlegesség ez a kiállítás olyan vonatkozásban is, hogy nem „szakosított”. Első alkalommal szerepelnek együtt a különböző művészeti ágak: a falakon a festmények mellett gobelineket és tűzzománc faliképeket látunk, a szobrok közt az emelvényeken kerámiákat és ötvösművészek munkáit. A képzőművészet minden ágának sokszínű, sokrétű és harmonikus felvonulása e kiállítás. Közművelődés? Az igazi művészet mindig az emberiséghez szól, minden igazi művészet a legtágabb, emberiségméretű közösséget szolgálja. Ezt a szolgálatot kezdte el a magyar képzőművészek egy csoportja mint első lépést alkotó és befogadó kapcsolatában. SOÓS MAGDA Kovácsok, Sánthák, mai családnevek eredetileg jó részükben személynévül szolgáltak: Virág, Arany, Imreh, Boldizsár, Sebő, Sebők, sőt Zsebők — a Sebestyén névből. De természetesen egyéb mozzanatok is belejátszhattak a családnevek születésébe: a foglalkozás, a névviselő testi, lelki tulajdonsága. Egy lovas neve 1095-i adatunk szerint Panuadi (= Pányvadi) volt (a foglalkozásában használt pányttd-ról), egy kovácsé meg 1211-ben Vossos (= Vasas), egy erdőőr ugyanakkor az Erdeus, azaz Erdős nevet kapta. Voltak aztán a foglalkozásnevek mellett a tulajdonos testi mivoltára utaló nevek is: a XI— XII. századból ismerjük a Zacal (—Szakáll, „Szakállas”), a Fequete (= Fekete), a Sukete (= Süket), a Boloc (= Balog, „balkezes”) neveket, a Chozug (—Hazug), a Jambur (— Jámbor) jellemneveket. Ezek jó része máig is él, de már mint családnév. A XIV—XV. századig csak egy neve volt a hazai lakosságnak: János, Péter, István stb. Ekkor azonban a népesebb helységek kialakulása folytán már szükségessé vált egy-egy közösségen belül az azonos nevű személyek megkülönböztetése. A megszorító jelző vagy az apára utalt: pl. Péterfia Sándor, Istvánffy Miklós stb., vagy a foglalkozásra, társadalmi helyzetre: Kovács, Fazekas, Béres, Szolga, vagy valamely külső, vagy belső tulajdonságra: Szőke, Tar, Joó, Lator, Tolvaj, Borissza, Bornemissza stb., vagy a helyre, ahonnan az illető származott: Győri, Budai, Forrai stb., esetleg nemzetiségére (Németh. Rácz, Tóth) vagy szavajárására: Bezzeg (Mihály), Jólesz (János) stb. De utalhatott a név az illető életkorára. családi helyzetére is (Árva, öreg) vagy a születése napjára (Péntek, Karácsony [i]), illetőleg életének valamely eseményére (Bujdosó, Rab, Kuruc), s lehetett valamely állat vagy madár neve is valamiféle hasonlóság alapján, esetleg ősi, totemisztikus emlékként (Holló, Szarka, Cinke, öz, Szarvas, Róka stb.). Olykor a véletlen is közrejátszhat egy-egy családnév megszületésénél, különösen az ún. talált gyermekek esetében. Egy 1793-ból származó újsághír így számol be egy ilyen esetről: „Bajáról, April. 21.-dikén. Tampa Károly bajai kávés ápr. 17-én este 10 órakor a kávéháza előtti zöld kanapén egy szép fiúcskát talált; mindjárt azon éjszaka megkereszteltette Tampa úr. a maga keresztnevére Károly-nak nevezte; hanem vezeték-nevet nem tudtak néki alkalmasabbat adni Kanapé-nál. Már tehát ha meg-él a’ Gyermeketske, új Família kezdődik: Kanapé-Família.” Természetes, hogy idővel — minthogy a családneveknek is csupán az azonosítás volt a szerepük — jelentésük elhalványodott, háttérbe szorult, noha kezdetben nagyon is konkrétan utaltak viselőjükre: a Kovács János-ok a kovácsmesterséget folytatták, Ötvös Gáspár ötvösmester volt, Balog István balkezes, Sánta József a lábára rokkant volt. Később még többet veszítettek e nevek eredeti jelentésükből azáltal, hogy alkalmanként megrövidültek: a Szíjjártó-bó\ pl. egyszerűen csak Szíjj, a Kerékgyár-A CSALÁDNEVEK tó-ból Kerék, a Paisgyártó-ból Pais, a Tarsolycsináló-ból Tarsoly lett stb. A földrajzi eredetű családnevek egy része meg azáltal veszített konkrétságából, hogy írásképe vagy hangalakja megváltozott: a „legnagyobb magyar”-nak nevezett Széchenyi István gróf családja például a Nógrád megyei Szécsény mezővárosból származott, de a név régies (eh-s) írása elhomályosította eredetét; a Makai-ak nevében sem ismer rá már mindenki Makó városára, mivel a családnévben a városnév véghangzója elváltozott éppúgy, mint a Jászai (voltaképpen Jászói), a Mérey (Mérői, Kaposméröi), Kállay (Káliói) stb. név esetében. Máskor az segítette elő a vezetéknév jelentésének elhalványodását, hogy az illető foglalkozás neve veszett ki, pl. a Varga, Bognár, (kerékgyártó), Csizmadia, vagy a nevet adó nemzetiségé (rácz, űz), máskor a nevet adó madáré Czakó a régi nyelvben „gólyá-t” jelentett, a Bese kányaféle ragadozót). Az utónévi eredetű családnevek is elhalványulnak, ha maguk a szóban forgó keresztnevek kivesznek a használatból, vagy alakjuk eltér a közhasználatútól) pl. a Gál; a XVI. században még volt egy Huszár Gál nevű reformátorunk; a Gyenes, Dienes voltaképpen a Dénes, a Bartók ~ Berták meg a Bertalan származéka, a Dósa ~ Dózsa pedig a Dávid becéző alakja, ahogyan Mikes a Miklós-é). Különben a családnevek nagyjából egyformán viselkednek az utónevekkel : van közöttük is szép hangzású, jó hangzású, kevésbé szép vagy esetleg egészen mulatságos, tréfás benyomást keltő. Van azonban még egy lényeges különbség közöttük: az utóneveket, ha nem is maga az újszülött, de a néva ó szülők szabadon választják, így kialakulhat a névadásnak bizonyos divatja, amelynek társadalmi háttere, tartalma van: bizonyos nevek bizonyos társadalmi rétegekre jellemzők. A családnevekben sokkal nagyobb a kötöttség: ezt készen kapja, örökli a család minden egyes tagja, s habár a névváltoztatás joga bizonyos mértékben fennáll, ez csak kismértékben érinti — főleg idegen eredetű nevek esetében — a meglevő névkészletet. Az említett okoknál fogva a családnevek le sem fordíthatók egyszerűen valamely idegen nyelvre — nem úgy. mint az utónevek. Bizonyos divat azonban itt is kialakulhat, például a nevek írásmódjában, de korántsem olyan mértékben, mint az utónevek esetében. A családnév sokkal konzervatívabb. A családnév ma már csak azonosító, jelölő szerepű, konkrét tartalom nélkül. Ezért nem akadhatunk föl azon, ha valakit Sánthá-nak hívnak, noha mindkét lába teljesen ép. vagy Szőké-nek, noha hollófekete a haja, vagy Szakállas-nak, holott se bajusza, se szakálla. Némely tulajdonnév, különösen foglalkozásnév azonban túlságosan is megőrizte eredeti tartalmát, konkrétságát. A többé-kevésbé semleges hatású Csizmadia, Kádár, Révész, Szabó. Varga névvel szemben ott van pl. a Debrecenben gyakori Késcsináló. Süveggyártó. Gombkötő, Kenyérsütő vagy a Tapasztó. S bizony ebből groteszk dolgok adódhatnak, ha a név viselője már rég fölhagyott atyái mesterségével. Urbán Ernő említett erre egy kitűnő példát: „Tavaly, a könyvnapon, Kecskeméten voltunk a feleségemmel. Ahogy ott járjuk, nézzük a várost, azt mondja a párom: »Odanézz, öreg! Ez aztán igazi, neked való név!« S egy jókora, messzire látszó zománctáblára mutat. Nézem, olvasom én a táblát: Tapasztó Mihály. Ez igen, gondolom, ez alakra is hangzásra is, csakugyan szép egy név. De nevetek, kacagok is már, mert mi áll a táblán egy kicsit feljebb? MED. UNIV.” „Hogy joggal nevettem-e — írta nyílt levelében Lőrincze Lajosnak —, te döntsd el, kedves barátom, te vagy a nyelvész. De annyit mondhatok: ha megfeszülnék, se tudnám Tapasztó Mihálynak elkeresztelni se egy film, se egy regény SZTK-orvosát.” Levelére Lőrincze Lajos a következő tanulságos választ adta: „Nyilvánvalóan nemcsak Te, más író sem választaná SZTK-orvos regényhősének a Tapasztó Mihály nevet. A Mihály is túlságosan földszagú ehhez a foglalkozáshoz, hát még a Tapasztó!” Hogy név és név között mekkora hangulati különbség lehet, arra jól utal a költő Vajda János egy megjegyzése: „Nem igaz, hogy a név oly pöhölykönnyű dolog. Roppant sok függ a szép, jó hangzású névtől. Ha Bonaparte Napóleonnak például Poschpischil a családi neve, azt hiszem, hogy soha nem vitte volna föllebb az őrmesterségnél... Bonaparte nevét költő nem választhatta volna meg illőbben.” A történelemből számos példát lehetne idézni arra, hogy egy-egy nagy, „neves” államférfi, művész hogyan választotta, változtatta meg a nevét. Elég, ha Petőfi Sándorra gondolunk, aki szláv eredetű családi nevét fordította le „szóról szóra” magyarra, vagy a magyar próza kiváló szegedi művészére, Tömörkény Istvánra, aki családja német neve helyett egy Csongrád megyei község nevét vette fel. S itt befejezésül szóljunk néhány szót a névváltoztatás, a „névmagyarosítás” főbb típusairól. Az egyik eset az, hogy az idegen hangzású nevet lefordítjuk magyarra: így tett a Petőfi által is megénekelt Rózsavölgyi Márk híres hegedűművész eredeti Rosenthal nevével. A másik út az, hogy az idegen helyett hasonló hangzású magyar nevet veszünk föl: Bierbrauei Virgil, a jeles építész és építészed író Borbíró-ra változtatta nevét, noha nevének alapja, a német Bierbrauer eredetileg „serfőző”-t jelentett. Még érdekesebb Kazinczy barátjának, a nyelvújító Helmeczy Mihálynak esete, akiről az a szállóige járta: „Helmeczy, ki a szókat elmetszi.” Eredeti neve neki is Bierbrauer volt, s korábban Serfőző-re magyarosított, de ezt Kazinczy nagyon „prózai”-nak érezte, ezért aztán születése helyéről, Királyhelmeeről vette föl új nevét. Ez az eljárás különben a legcélszerűbb: névváltoztatás esetén szülőhelyünkről vegyük föl új nevünket — hacsak nem nagyon idegen hangzású a helység neve. SZILAGYI FERENC 21
