Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-07 / 5. szám

ACZÉL GYÖRGY

A mai

„Magyar módszer" — de nem magyar modell

I Van-e magyar szocialista modell vagy legalábbis módszer? Máshogy fogalmazva, mi az, ami sajátos, és mi az, ami általános az elmúlt húsz-harminc év tapasztalataiból?

Vannak közös elveink, van közös világnézetünk, vannak közös céljaink, eszményeink és vannak országonként eltérő sajátosságok. Azonos a szocialista országokban, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonára, a szocialista tervgazdálkodásra, a munkásosztály, a dolgozó nép hatalmára és a hatalmat megtestesítő kommunista párt vezető szerepére építik politikájukat. Mindenütt egyformán alkalmazható modellek nincsenek. Maga a kifejezés sem megfelelő; utánzandót, példaszerűséget sugall. Ilyen értelemben nem vagyunk modell. Jobb a „magyar módszer” kifejezés — ha azt értik alatta, hogy mi a szocialista építés általánosan érvényes törvényeit a nemzeti sajátosságokkal összhangban érvényesítjük, és ha nem egyfajta szembeállítási szándékkal használják. A leghelyesebb azonban talán a magyar valóságra adott magyar válaszról beszélni. Mert arról van szó, hogy a szocializmus világtörténelmi kihívására meg akarjuk adni a magunk sajátos válaszát. A mi valóságunkhoz kívánjuk alkalmazni, hozzáépíteni a szocializmus történelmi tapasztalatait és elérni, hogy azok ily módon valóban érvényesüljenek.

Hogy azután van-e ennek a sajátosan magyar válasznak olyan oldala, amely gazdagítja a szocializmus nemzetközi tapasztalatait, annak eldöntése nem a mi dolgunk. A lényeges az, hogy eleget tegyünk a kor követelményeinek, s úgy építsük a szocializmust nálunk, ahogy azt a sajátos magyar valóság a maga gazdasági, földrajzi és történelmi adottságaival megkívánja, s ahogy a nép érdekeinek is megfelel. Mindenki belátja, hogy képtelen vállalkozás volna, ha két különböző éghajlatú ország úgy akarna azonos terméseredményt elérni — mondjuk, gabonából —, hogy azonos búzafajtát vet. Ez bizonyosan kudarccal járna. Lényegi azonosságot csak az eltérések tekintetbevétele hozhat.

Legújabb kori történelmünk lapjain ott áll, hogy 1956-ban fegyveresen vertük le a fegyveres ellenforradalmat, és hogy radikálisan és kritikusan vontuk le a Rákosi nevével jelzett időszak tanulságait. A folyamat, amelyben az elindult, egyébként nem 1956 novemberében, hanem ugyanez év júliusában kezdődött, a párt Központi Bizottságának ülésén.

Az októberi és novemberi események a változtatás szükségességét csak égetőbbé, sürgetőbbé tették. Újra át kellett gondolnunk, hogy mi a szocialista politika célja, és milyen eszközökkel érhető el. így tettük fel magunknak a kérdést: hogyan lehet vér és szenvedés, felesleges verejték nélkül, az egész néppel együtt a szocializmust megvalósítani; hogyan lehet a közvéleményt bevonni a hatalommal felruházott személyek és intézmények ellenőrzésébe is; hogyan lehet demokratizálni a társadalmi életet; hogyan lehet megteremteni azt a kollektív vezetést, amely megóv a szubjektivizmustól, a dogmatizmustól. S végül

magyar társ

hogyan lehet őrizni és erősíteni azokat a szálakat, amelyek szocialista barátainkhoz, legfőbb szövetségeseinkhez fűznek.

*

Politikánk internacionalista jellege és igénye kezdettől fogva igen erős volt, öntudatosan a világ szocialista erői részének tudjuk és valljuk magunkat. Megkülönböztetett jelentőségű volt, maradt és lesz számunkra a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunk. Ellenségeink pozitívnak tartanak minden szovjetellenességet, akár Pinochet, akár Pol Pót szájából hangzik el. Minden eszközt megragadnak, ha az használhatónak tűnik a Szovjetunió befeketítésére. Vettem magamnak a fáradságot és áttanulmányoztam az Ön Europäische Rundschau-jának legutóbbi számát. Be kell vallanom, meglepett azon anyagok mennyisége, amelyek e szellemben íródtak, például Jean Laloynak a hidegháborút igazolni akaró cikke, Norman Podhoretz tanulmánya, amely George Kennan bírálata címén az antikommunizmus legósdibb érveit melegíti fel. Mi nem sugalmazzuk egyetlen lapnak, szerkesztőségnek sem — nem is engedünk ilyen gyakorlatot kialakítani —, hogy kapitalista országról vagy rosszat, vagy egyáltalán semmit sem szabad írni. Ugyanakkor abszurd egyoldalúság jellemzi a tőkés sajtó nagy részét, kiváltképp akkor, ha a Szovjetunióról van szó.

Vonatkozik ez a Szovjetunió Magyarországnak nyújtott 56-os internacionalista segítségére is. Az e téma körül fellángolt szenvedélyek ma már többé-kevésbé elcsendesedtek. Az akkori idők jósai sem igen akarnak arra emlékezni, miket jövendöltek az elnyomásról, ami hazánkra vár, a megtorlás és a bosszú évtizedeiről, a „letiport” magyar népről, amely a tankok lánctalpai alatt sínylődik majd, a kormányról, amelyet a szuronyok hegye tart fenn, csak úgy életképes. Lám, mi teljesült ezekből?

Az országunkat lebecsülő megnyilatkozásokban persze ma sincs hiány. Sajnálkoznak „csatlós” mivoltunkon, ismételgetik a régi mondókákat, hogy ha Moszkvában esik, Budapesten is ki kell nyitni az esernyőket: hogy Magyarország a Szovjetunió vazallusa; hogy a magyar—szovjet gazdasági kapcsolatokban csak a szovjet érdekek érvényesülnek és így tovább. Azoknak, akik ilyen véleményeket hangoztatnak, hiába magyaráznánk például, hogy a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatunk, a magyar—szovjet barátság a legdöntőbb külső tényezője annak, hogy az elmúlt három évtized a magyar nép történelmében a legdinamikusabb fejlődési korszak volt. Vannak, akik nem tudják, és vannak, akik nem akarják ezt megérteni.

Tény, amit senki sem tagadhat, hogy azt az óriási adósságot, amit a történelmi Magyarország a néppel szemben felhalmozott, a Szovjetunió segítségével egyenlítettük ki. Nemcsak biztatást és együttérzést, hanem mindenekelőtt kézzelfogható segítséget is kaptunk a Szovjetuniótól.

A szocialista eszmék ellenségei sokszor feltették már a kérdést: mibe kerül nekünk a Szovjetunió „szolgálata”? A tényekben már ott a válasz az effajta kérdésekre. Mi azonban visszakérdezhetünk: mibe kerülne a világnak, ha nem volna a Szovjetunió? Hány Chile volna? Hol volnának a harmadik világ független országai? Vajon beíródhatott volna az európai kontinens krónikájába az elmúlt évszázad leghosszabb — immár 35 éves — békeperiódusának története? Létezne-e független és semleges Ausztria, amelynek létrejöttében és létében Kreisky szövetségi kancellár úr nyilatkozata is elismerte a Szovjetunió egyértelműen pozitív szerepét?

Magyarország messzemenően híve és szószólója a sokoldalú és mind intenzívebb nemzetközi érintkezésnek. Országunk szegénysége nyersanyagokban és energiahordozókban, sajátos gazdasági helyzetünk parancsolóan előírja — hasonlóképpen, mint Ausztriának — a világra való nyitottságot. És ami még fontosabb: elemi érdekünk a béke fenntartása. Mindig újra és újra síkraszállunk azért, hogy a kapitalizmus és a szocializmus történelmi vitája a békés egymás mellett élés körülményei között dőljön el.

Érdekellentétek

Ami belpolitikánkat illeti, a szocialista társadalmat hagyományaihoz és korunk realitásaihoz alkalmazkodva fejlesztjük. Tudomásul vesszük a társadalomban ható sokrétegű érdekeket, és azt a tényt, hogy az általános, az egész nép, a nemzet érdekei mellett léteznek különféle csoport- és egyéni érdekek is. Azzal számolunk, hogy csak az eszméink iránt nagyon határozottan elkötelezett, a legtudatosabb emberek cselekedeteinek alapvető meghatározója az össztársadalmi érdek. Sokkal többen vannak még azok, akiknek magatartását inkább a csoportérdek és az egyéni érdek irányítja. Mi — az általános érdek elsődlegességét pillanatig sem veszítve szem elől, mert a közérdeket a - első helyre állítjuk — nem elfojtani akarjuk a részérdekeket, hanem a bennük rejlő energiákat szeretnénk közös célok szolgálatába állítani. A gazdasági ösztönzők javításával és a szocialista demokratizmus segítségévei akarjuk ezt elérni.

A mezőgazdaság szocialista átszervezésével új alapokra helyeztük szövetségi politikánkat, a munkás-paraszt szövetséget. Ugyanakkor az eszméink erejébe és az emberekbe vetett bizalom jegyében meghirdettük: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” Ennek a politikai alapállásnak helyességét és igazságát az elmúlt csaknem negyedszázad tényei és eredményei sokszorosan bizonyítják. Ezért érezzük hazánkban szövetségeseinknek azokat a vallásos embereket, akikkel ideológiai kérdésekben ugyan alapvető nézetkülönbségeink vannak, de ezektől függetlenül nemcsak a fegyverkezés, a vérontás, a háború elleni harc tömörít közös fronba benünket, hanem a szocialista haza építése is. A történelem megtanított rá, hogy nem az elválasztó különbséget, hanem az azonosságot kereső politika, s a belőle adódó tolerancia tesz ügyünknek jó szolgálatot.

Ennek a legcsekélyebb mértékben sem kell ellentétben állnia elveink következetes őrzésével. Nemzetközileg szövetségesnek érzünk mindenkit, aki békét akar, aki képes az objektivitásra; mindenkit, aki nem rabja és nem megszállottja az antikommunizmusnak, az ellenségeskedésnek és gyűlöletnek, aki a békés egymás mellett élés híve. Ezért állnak Ausztria és a hozzá hasonló államok közel hozzánk, noha álláspontunk számos elvi kérdésben eltér egymástól.

Mostanában sok dicséret is elhangzik rólunk, eredményeinkről és törekvéseinkről, sőt — nem mindig éppen őszinte okokból — példamutatónak neveznek minket. Mi azonban

6