Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-03-08 / 5. szám

MIKES GYÖRGY E gy házban laktam Macá­val, akit mi, fiúk, Sértődős Macának hívtunk, mert ál­landóan megsértődött vala­miért, és sohasem tudtuk, hogy miért. Ilyenkor hiába fag­gattuk, félrehúzódott, makacsul összeszorított szájjal a messzeség­be nézett, és ügyet sem vetett ránk, hiába csúfoltuk, hiába bo­londoztunk körülötte. Nekem ilyenkor tetszett a legjobban. Gő­gös hallgatása, távolba néző te­kintete titokzatossá tette, és én akkoriban bolondultam a titok­zatos dolgokért. Macánál a sértő­dés nem tartott sokáig, csak né­hány percig, aztán mintha mi sem történt volna, egyik pillanat­ról a másikra megváltozott, és olyan lett, mint a többi lány: együtt futkározott a fiúkkal és benne volt minden csínytevés­ben. Egy este az udvaron, a poroló­nál, megmondtam neki, hogy sze­relmes vagyok belé. Izgatottan vártam, hogy mit fog mondani, de nem szólt egy szót sem. Hátat for­dított nekem, majd helyből na­gyot ugorva, megragadta a poroló felső rúdját, könnyedén felhúzta magát és villámgyorsan átfordult. Tátott szájjal bámultam a mutat­ványt. Midőn ismét földet ért, li­hegve azt kérdezte: „Nagyon?” „Nagyon” — mondtam mély meg­győződéssel. Maca most nem vá­laszolt, csak barátságosan hátba vert, aztán elfutott. Attól kezdve együtt jártunk. Reggel megvártam a kapuban és együtt jöttünk haza. Szabad dél­utánjainkon kisétáltunk a Liget­be, törzsvendégei voltunk a Rex mozinak és a Bethlen téri Holly­wood filmszínház vasárnap dél­előtti matinéjainak. Szerelmünk nem volt felhőtlen, mert Maca továbbra is állandóan felhúzta az orrát valamiért, és ilyenkor, szokásához híven, néma­ságba burkolódzott. Hiába kérde­zősködtem, mi bajod, mondd meg végre, mi bajod, no, ne hülyés­kedj, mi bajod, átnézett rajtam, mintha ott se lettem volna. Ak­kor már azért volt megsértve, mert nem találtam ki, nem jöt­tem rá magamtól, hogy miért sér­tődött meg. Eleinte nagyon dühös voltam, hogy úgy ült mellettem, mint egy szobor, vagy úgy sétál­tunk egymás mellett, mint két idegen, de aztán kihasználtam ezeket a csendes perceket, és fel­olvastam készülő történelmi re­gényem egy-egy részletét. Végre volt hallgatóságom! S ez a hall­gatóság nem röhögött közbe, nem tett gúnyos megjegyzéseket. Va­lóban hallgatott és én már ezzel is elégedett voltam. Valószínűleg ez a történelmi re­gény volt az oka annak, hogy Ma­ca szakított velem. Mert azon a napon, amikor elmondtam, hogy a regény kétezer oldalas lesz, megcsókolt és tudtomra adta, hogy már nem szeret, aztán újra megcsókolt, de ez már a búcsú­csók volt. így végződött ez a nagy szere­lem, amelyről azt hittem, hogy örökké fog tartani. Megpróbáltam elfelejteni, de ez nehezen ment, mert mint mondottam, egy ház­ban laktunk és ha lementem az udvarra, vagy a kapu elé, mindig találkoztunk. Néhány nappal ké­sőbb valaki elárulta nekem, hogy látták Macát a Ligetben egy fiú­val, kéz a kézben sétáltak az Ipar­csarnok előtt, a szökőkútnál. Ek­kor szörnyű bosszút eszeltem ki: elhatároztam, hogy lehetetlenné teszem az utókor előtt. ettem egy füzetet és azon­nal nekiláttam egy álnapló írásának. A füzetbe ilyene­ket írtam: SZERDA. A házunkban la­kik egy Maca nevű lány. Sze­gényke, egy kicsit ütődött, azon­kívül kancsal és ikszlába van. CSÜTÖRTÖK. Ma a borbélynál találkoztam Macával, éppen a ba­juszát stuccoltatta. PÉNTEK. Többek szerint ez a Maca egy erkölcstelen nőszemély. Én nem hiszem, de nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. SZOMBAT. Ma bableves volt ebédre és mint megtudtam, Maca mindenből bukásra áll. Szorgalmasan, dühtől remegő kézzel róttam a sorokat, és mire elkészültem a művemmel, teljesen kimerültem. Másnap levittem a füzetet a pincébe és elrejtettem a kamránkban egy nagy láda alá. Tervem a következő volt: ha majd az utókor véletlenül lemegy a pincénkbe és rámolgatás köz­ben véletlenül megtalálja ezt a naplót, akkor az utókornak — minden bizonnyal — meglesz a véleménye Macáról. Amikor feljöttem a pincéből, már megbántam, amit tettem, és legszívesebben visszafordultam volna, hogy megsemmisítsem a füzetet, de az udvaron találkoz­tam Macával, aki elfordította a fejét, midőn meglátott és ez is­ENDR0D1 ISTVÁN RAJZA mét felszította bennem a bosszú lángját. A titkot természetesen nem tudtam magamban tartani, és el­meséltem néhány barátomnak, ho­gyan festettem le Macát az utó­kor előtt. Másnap Maca megállított az utcán: — Igaz az, amit a fiúk mesél­nek? — Igaz. — S mi lesz akkor, ha az utó­kor nem találja meg a füzetedet? Akkor hiába körmöltél! — Az lehetetlen — mondtam határozottan. — A végrendele­temben felhívom az utókor fi­gyelmét arra, ha lesz egy kis ide­je, nézzen körül a pincénkben. — Fütyülök az utókorra! — mondta Maca dühösen, aztán így folytatta: — Te meg egy nagy hülye vagy! Ebben maradtunk. Egy-két nappal később a Rex mozi előcsarnokában a saját sze­memmel láttam őt az utódommal. A fiú sokkal magasabb volt ná­lam és sokkal erősebb és valószí­nűleg sokkal gazdagabb, mert egy nagy pohár málnát fizetett Macának. S hogy a megalázta­tás teljes legyen: én a második sorban ültem, ők pedig az ötö­dikben. Amikor a szünetben hát­ranéztem, a fiú hangosan azt mondta: Beee! Másnap kora reggel, szinte még hajnalban, lementem a pincébe, a láda alól előkotortam az utókor­nak szánt naplómat és folytattam a bejegyzéseket: KEDD. Ma láttam Macát a sze­relmével. A fiú leginkább egy bá­rányhoz hasonlít. Beszélni alig tud, inkább csak béget. SZERDA. Ügy hallom, Maca új fiúja nem is olyan buta, mint amilyennek kinéz. CSÜTÖRTÖK. Sajnos tegnap nem volt igazam. Istenkém, min­denki tévedhet. PÉNTEK. Ma megint láttam őket, kezdem megszokni, hogy a fiú csak ötvenöt centi magas. SZOMBAT. Ma egy új történel­mi regénybe kezdtem. Az idő szép. Ja, még csak annyit, hogy Maca szerelmét szerződtették a Vursliba és mutogatni fogják. Jö­vő vasárnap feltétlenül megné­zem. N éhány oldalt teleírtam, az­tán a füzetet visszadugtam a láda alá és elégedetten távoztam. Lesz mit olvasnia az utókornak! Legnagyobb meglepetésemre, egy napon Maca üzentetett nekem a barátnőjével, hogy szeretne ta­lálkozni velem. Legyek délután ötkor a Ligetben, a Washing­­ton-szobornál. Nem megyek, mondtam magamban, eszem ágá­ban sincs. Négy órakor már ott voltam. Amikor megláttam őt, elfelej­tettem mindent, a hűtlenségét, a megaláztatásomat, és boldog vol­tam, hogy mellette mehetek. Már egy órája sétáltunk, de még min­dig nem mondta el, hogy miért akart találkozni velem, én pedig nem kérdeztem, türelemmel vár­tam: — Szeretsz még? — kérdezte váratlanul és megfogta a keze­met. — Igen — mondtam áhítato­­san. — Hiszen tudod ... Nem felelt semmit, csak rám­nevetett és mentünk tovább. Ek­kor már elhatároztam: hazatér­ve első dolgom az lesz, hogy megsemmisítem az utókornak szánt naplómat, összetépem apró darabokra és megeszem az egé­szet, hogy nyoma se maradjon. Maca hirtelen megállt, magához húzott és megcsókolta a számat. Kisvártatva leültünk egy padra, szorosan egymás mellé, és csend­ben, szótlanul nézegettük a járó­kelőket. — Szeretnélek valamire meg­kérni — szólalt meg hirtelen és a szemembe nézett. — Mire? — Azt hallottam, hogy te arról a fiúról is írtál a naplódban, aki­vel én ... Igaz ez? — Igaz — vallottam be szé­gyenkezve. — Ha egy kicsit is szeretsz, ki­radírozod a róla írt sorokat. Csodálkozva néztem rá. — Rólam írhatsz, amit akarsz, de ... De róla ne!... Nagyon kér­lek!... Ugye megígéred? őst , már tudtam, miért akart találkozni velem: fel akarta áldozni magát a szerelméért! Könnyes szemmel felálltam a pádról és elszaladtam. Maca hiába kiáltozott utánam. Még aznap elégettem az álnap­lót és arra gondoltam: valami ilyesféle lehet a könyvekben any­­nyiszor megírt, igazi, nagy szere­lem. S az irigységbe majdnem bele­haltam. 28

Next

/
Thumbnails
Contents