Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-01-12 / 1. szám
Magyarok nyomában Ausztráliában: LIVIWY Autónk egyenletesen duruzsolva nyeli a kilométereket. A kora reggeli órákban minden kihalt még. Az őszi napsugár sápadt fénye erőlködve tör elő a felszakadozó felhők mögül. A várost már rég elhagytuk, de sehol egy megművelt kukorica-, vagy krumpliföld, csak az egyhangú sárgásbarna fű és néhány csenevész bokor mindenütt. Előveszünk egy térképet. Ha Ausztrália területén felfedező útra indulsz és új térképet kapsz, annyira megörülsz neki, mint egy kisgyermek, aki szájharmonikát talál a karácsonyfa alatt. Lenyűgöző ilyenkor a térkép varázsa. Ha egy olyan ausztrál városba tévedsz, amelyikben még nem fordultál meg és a térdeden teregeted széjjel a térképet; a legközelebbi sarkon meg már az utcaneveket veszed szemügyre. Aztán már tied a város, ha százezer utcája van is. Elindulsz jobbra, balra, tíz háztömbnyit egyenest, húszat balra, átmész egy kis hídon, egy-két háznak keresed a számát és már helyben vagy: 42. Hunter St. Castlemaine... Castlemaine! — ez a név nem sokat mond az olvasónak. Kevesen tudják, hogy a múlt század közepén, az aranyláz idején ezer és ezer szerencsevadász fordult meg környékén, hogy jövőjét, szerencséjét kipróbálja. 1852. április 10-én az Illustrated London News szenzációs hírként közölte, hogy egy hajó érkezett Ausztráliából nyolc tonna arannyal a fedélzetén. Castlemaini*»rek akkor még neve sem volt, de ekkor már megindult a szerencsevadászok áradata. A 22 ezer lakosú Melbourne két év alatt 600 ezerre gyarapodott. Ekkor írja egy korabeli lap: „A kikötőben a tengerészek megszöktek a hajókról, a katonák hátat fordítottak a hadseregnek, a rendőrök eldobták puskáikat és szabadon engedték foglyaikat. A kereskedők otthagyták virágzó boltjaikat, a hivatalnokok az irodát. A farmerek nem bánták, ha marháik éhen döglenek is, valamennyien versengve, ki gyalog, ki ökrös szekéren vagy lóháton igyekezett minél előbb megérkezni az ígéret földjére: nehogy elszalaszsza a kínálkozó alkalmat.” A szerencsevadászok között a világ valamennyi nemzetbeliét megtaláljuk, így természetesen a magyarokat is, akik legnagyobbrészt a világosi fegyverletétel után hagyták el hazájukat. 1853-ban a partra szállók soraiban ott találjuk Leviny Ernő hazánkfiát is. Leviny Ernő 1818-ban a Tátra aljában Szepes-Szombaton született. Kora ifjúságától kezdve érdekelte a művészet, ezért kitanulta az arany- és ezüstműves szakmát. Hazai tanulmányainak befejezése után az 1840. év elején, alig huszonkét éves korában tanulmányainak továbbfejlesztésére Párizsba utazott. 1846 októberében elhagyta Párizst és Londonban telepedett le, ahol társával együtt órás- és ékszerészüzletet nyitott. A szabadságharc kitörésének hírére Leviny Ernőt ismét Magyarországon találjuk, hogy milyen hőstetteket vitt végbe, nem tudjuk, de a világosi fegyverletétel után neki is menekülnie kellett a „Bresciai hiéna”, Haynau rémuralma elől. Ismét Londonban telepedett le, ahol hamar beilleszkedett az angol életbe és segíteni tudta többi magyar honfitársát. Később Rónay Jácint és Csink János közreműködésével egy praktikus angol nyelvkönyvet és 10
