Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-11-29 / 24. szám
BÉREZÉS ÉS ALKOTÓKÉPESSÉG Társadalmi viták kereszttüzében áll most nálunk a bérezés. A viták önmagukban is jelzöértéküek; ez a vita azt a társadalmi közérzetet- és társadalomirányítási törekvést - fejezi ki, hogy a személyi jövedelmek elosztását jobban hozzá kell igazítanunk a végzett munka értékéhez. Kultúra - tudomány Hatvány Lajos egykori lakóházán emléktáblát avattak. Juhász Ferenc Kossuthdíjas költő méltatta a száz évvel ezelőtt született iró és kritikus tevékenységét FOTO: PÓLYA ZOLTÁN — MTI SZÁZ ESZTENDEJE SZÜLETETT HATVÁNY LAJOS Nyomban megjegyezhetjük: éppen a széles körű társadalmi eszmecsere keretében rajzolódik ki az is, hogy értelmezésre, újraértékelésre szorulnak e témakörben bizonyos megszokott, beidegződött fogalmaink, értékítéleteink. Ahhoz, hogy ezt érzékeltethessük, célszerű kiindulnunk abból az elvi alapigazságból, hogy minden érték forrása a munka. Társadalmi méretekben ez vitathatatlan igazság — Magyarországon ráadásul még azért is, mert hiszen nem dúskálunk természeti kincsekben, nálunk tehát valóban egyetlen kiaknázható értékforrás az okosan szervezett, jól végzett munka. Csakhogy nem árt némi kiélezettséggel, a köznapi és kérlelhetetlen valóságra alkalmaznunk az iménti alapigazságot. így cselekedve válasszunk szemléltetésül egy olyan üzemet, amely ráfizetéssel dolgozik. Megeshet (és éppenséggel akad is példa erre), hogy ez a mi üzemünk drágább importanyagot használ fel, mint amenynyiért termékei eladhatók. Könnyű belátni, hogy ebben az üzemben a bármily szorgalommal végzett munkálkodás sem gyarapítja, hanem éppen ellenkezőleg: fogyasztja közös értékeinket. Ne kalandozzunk most ama gondolati ösvényre, hogy mi a szándékunk ezekkel az üzemekkel (beérhetjük annyival: a gazdaságvezetés határozott törekvése, hogy működésüket nyereségessé alakítja); a példa azonban jól szemléltet két társadalmi jelenséget. Az egyik ez: nyíltan szembenézünk nemcsak általában korunk gazdasági feszültségeinek gyakorlati következményeivel, de azzal is, hogy bizonyos megszokott fogalmakat szembesítsünk a valóság új jelzéseivel. A másik, és immár témánkhoz jobban közelítő következtetés az a szándékunk, hogy minden eszközzel, módszerrel elősegítsük a munka értékalkotó lehetőségeinek széles kibontakozását, megteremtve ennek anyagi és szemléleti feltételeit. Ez a szándék természetesen nemcsak a vállalatok gazdálkodásának szigorúbb mércerendszerében, a világgazdaság árviszonyaival mért minősítésükben ölt alakot, hanem a személyes munkavégzés megítélésében is. A bevezetőben jelzett társadalmi vita, amely a gazdasági szakfolyóiratok lapjairól régen kilépett a vállalati terepre, a gyakorlati érvényesítés közegébe, éppen ezt: a személyi jövedelmek differenciálását célozza. A kérdés most már az: mi a társadalmi rendezőelve e törekvések megvalósításának? összefoglaló értelemben, tehát a vállalatokra és a dolgozókra egyaránt kiterjedő érvénnyel, azt mondhatjuk: a munka alkotó jellegének, a szakmai szóhasználatban polgárjogot nyert kifejezéssel: kreativitásának jobb anyagi-erkölcsi elismerése. A „kreativitás” szótári értelmezése ez: „teremtőképesség, alkotóképesség’’. Alkotni azonban a köznapi gondolkodásmód olykor homályos értelmezése szerint, jobbára csak a művészet, a tudomány műhelyeiben lehet — így tehát kreatív, mondjuk, a költészet, és kizárul e körből esetleg a kőművesség vagy az esztergálás. Nemcsak azért téves ez a hiedelem, mert — természetesen — a jó vers alkotásnak, a rossz vers pedig rímfaragásnak minősül — hanem, és főként azért, mert minden munkának van teremtő, alkotó vonása, bár nyilvánvalóan csak akkor, ha a tevékenységet erre fogékony személyiség végzi. A filozofikus kitérő talán nem volt haszontalan, ha most már azt is hozzátesszük: azt várjuk, kérjük vállalatainktól, hogy a bérekben, személyi jövedelempolitikájukban jobban ismerjék el az így értelmezett alkotómunkát. Minden munkahelyen, minden üzemben ott vannak azok a dolgozók, akik képesek a megszokott, már-már gépiessé merevült munkát, szellemi-szervezési többlettel, a szó nemes értelmében alkotássá alakítani. A kreativitás azonban a legszélesebb társadalmi értelemben is céljaink élvonalába került. Ez azt jelenti, hogy a kutatást, a műszaki fejlesztést, a nálunk már évtizedek óta honos, úgynevezett újítómozgalmat is ebben az összefüggésben akarjuk jobban hasznosítani. Lélekszámút tekintve Magyarország mindig kimagasló arányban adott a világnak tudósokat, és most sem vagyunk híján tudós szellemnek, élvonalbeli alkotókészségnek. Arra törekszünk azonban, hogy a kutatásfejlesztés ne csak a csúcspontokon, hanem teljes szélességében közelítsen jobban a gyakorlati igényekhez, az így vis.zszaigazolt alkotókészséghez. Ehhez a feltételek is rendelkezésünkre állnak: 1979-es adatok szerint 1141 kutatófejlesztő intézmény működött az országban 84 ezer dolgozóval, s ebből csaknem 40 ezer volt a kutató-fejlesztő szakember. Munkájukat azonban némileg szétapróztuk: túl sok témát kutattak, s kevésbé hagyatkoztunk arra, hogy inkább külföldről vásároljuk meg azt, amit ott már megoldottak. Az alkotómunka kibontakoztatásában tehát itt is akad bőséggel tartalékunk. Szándékaink és gyakorlati törekvéseink azt a gazdasági stratégiát érvényesítik, amely az előrehaladást, a gondokkal, válságtünetekkel teli gazdasági világhelyzetben újra és újra kivívott helyezésünket a jobban, okosabban, szervezettebben végzett munkára alapozza. Mindez teljességgel megfelel nemcsak érdekeinknek, de elveinknek is, hiszen a munka és a szocializmus, a történeti lényeget tekintve, ikerfogalmak. TÁBORI ANDRÁS Arany János kultuszán nevelkedett és Gyulai Pál, Lévay József — a „szent öregek” — körében kezdte pályafutását. A hagyományokat konzerváló irodalmi indíttatás, párosulva bárói rangjával és pénzarisztokrata családjával, már-már meghatározta életútját, mert a nagy tehetségű fiatalember előtt kinyílta század eleji Magyarország minden hivatalos intézménye, egyetemi katedrája. Mégis mindezekhez csak fél évszázaddal később, megpróbáltatások után, de a magyar kultúrának nagy értékeket teremtve jutott el. Nézetei és sorsa változásában mindenekelőtt Ady Endre hatott rá. Küzdelmeinek jó részét érte vívta, verseinek korai értője, jelentős nagy versek születésének tanúja, sőt inspirálója; a költő igazának annak életében és halála után is bátor védelmezője és propagálója volt. 1908-ban részt vesz a Nyugat alapításában, majd fenntartásában. Néhány évig Berlinben tartózkodik, de az első világháború kitörésekor hazajön. 1917- ben átveszi a Pesti Napló szerkesztését, s a polgári forradalom szócsövévé teszi. Ott van az őszirózsás forradalom vezérkarában, de később emigrál. Ausztriai otthona központja a honi és a külföldön élő szellemi kiválóságoknak. 1927-ben hazaköltözik, s itthon a forradalom alatti tevékenységéért bebörtönzik. 1938-A centenárium alkalmából rendezett megemlékezésen részt vettek az Európai Hírügynökségek Szövetségének (Alliance) és a Nemzetközi Sajtó és Távközlési Tanács (IPTC) vezetői, továbbá 34 hír-, sajtó- és fotóügynökség vezetője. Az MTI munkatársait a kormány nevében Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese üdvözölte. — Mi az eszmék szabad áramlásának hívei vagyunk — mondta többan a fasizmus elől Párizsba emigrál, s a háború alatt Oxfordban él. 1947-ben tér ismét haza, s ekkor már 67 évesen, nem folytatja kritikusi tevékenységét (de a mai költőnemzedék derékhadának néhány jelesét az elsők között méltatja), hogy erejét az ifjúkorában elkezdett Petőfi-kutatásaira fordíthassa. Felkeresi azokat a helyeket, ahol Petőfi járt, meghallgat mindenkit, aki bármit tudhatott életéről, haláláról. „Így élt Petőfi” című műve öt kötetben jelent meg. Hetvenöt éves, amikor a Magyar Tudományos Akadémia a tagjai közé választja, és Kossuth-díjjal tüntetik ki. 1961 januárjában halt meg. Bár ő saját magát csak a „maevar betű szürke szolgájának” mondta, az utókor a magyar irodalom nagyjai között tartja számon. * Születésének századik évfordulójáról országszerte megemlékeztek. Életművét méltatták a lapok, műsort sugárzott róla a rádió és a televízió. Egykori lakóhelyén, a Bécsikapu tér 7. számú ház falán özvegye, barátai, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Irodadalomtörténeti Társaság, a Magyar PEN Club és a Petőfi Irodalmi Múzeum képviselői jelenlétében felavatták emléktábláját. bek közt Aczél György —, de nem tekintjük eszmének a háborús uszítást, a fajgyűlöletet, a sovinizmust és más torzszüleményeket... A hírszolgálatokkal szemben is követelmény — és alapvető emberi érdek — a híradások objektivitása, az események, a megnyilatkozások megbízható tükrözése. A népek közötti bizalom növeléséhez ezzel járulhat hozzá leginkább a tömegkommunikáció. A MAGYAR TÁVIRATI IRODA JUBILEUMA 3
