Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-11-15 / 23. szám

jött félénk. Az elkeseredes tetőfokra hágott. Nem hangzott el közöttünk semmiféle vezényszó, csak egy elkeseredett morajlás zúgott végig a tömegen, mindenki tégladarabokat, göröngyöket, kavicsokat szedett föl a földről, és a következő pillanatban recsegve tört be a járásbíróság összes ablaka. Mire odaért a katonaság, nem volt egy ép üvegtábla se. A szuronyokkal persze nem lehetett szembeszállni, mert a tenyér az csak tenyér, nem puska. Nagy zűrzavar kezdődött, mindenki menekült. A katonák nem is sebesítettek meg senkit. De egyszerre csak nagy porfelhő kíséretében három csendőr érkezett meg Apáca felől. Tőlünk nem messzire leszálltak a kiizzadt lovakról, megszorongatták a nyerget, aztán újra fölültek, kirántották a kardot, és fölvágva nekihajtottak a tömegnek. Ütöttek, szúrtak, tapostak, akit csak értek. Különösen az egyik, egy fehér lovas csendőr volt kíméletlen. Utánavágtatott a mellékutcákba menekülő embereknek is. még a kapukban békésen pipázgató öreg parasztokon is végigvágott, ha nem kotródtak be idejekorán Csúnya mesterség volt, mondhatom. Haláleset tudtommal nem történt. Hogy hányán sebesültek meg. azt nem lehetett megtudni, mert senki nem mert jelentkezni. Attól féltek, hogy megbüntetik őket. Mint ahogy meg is büntettek közülünk többeket, akiknek részük volt a tüntetésben. Néhány évre rá mégis visszakaptuk a lobogót, és fölszenteltük. Most is ott van még a földmívelőegylet tulajdonában.

r

^gy mondta el Szabó József a tüntetés történetét. Mikor befejezte a mondókáját, ott ült az izgalom pirossága idő zsugorította, ráncos arcán. Rám nézett, és hamiskásan elmosolyodott. mint akinek még van valami rejtett mondanivaló a tarsolyában. Csak azt várta szemérmesen, hogy megbiztassam, és már újra szónak adta magát:

— Akkoriban sokáig beszéltek erről az emberek. Tudom, nyáron Vá^í Páléknál arattam és ott is szó került róla a munkások között. A béres, még fiatal gyerek volt, mondta, hogy öt is megverték akkor a csendőrök. Pedig semmit nem csinált, csak éppen ott hajtotta el a bíróság előtt a gazda szekerét. Még most se tudja, miért bántották őt? Én akkor igy magyaráztam meg neki: „Azért, mert te is paraszt vagy. A többieket azért ütötték, hogy felejtsék az igazságot, téged meg, hogy ne merj felőle gondolkozni.”

Olyan megilletődéssel hallgattam az egyszerű, „koncepciótlan” elbeszélést, mint az iskolai történelemórákon túlfűtött fantáziájú gyerekek a szakadt zubbonyos, kokárdás utolsó negyvennyolcas honvéd szavait a szabadságharc lelkes nagyjairól. Valóban hősi korszak volt ez a magyarországi földmunkásság történetében: az orosházi tüntetést követő napon, május 2-án Békéscsabán tört ki zavargás, június 21-én a Csanád megyei Battonyán robbant ki véres tüntetésben az elégedetlenség. 1894. április 22-én pedig Hódmezővásárhely piacterén dördült el a bajokat „radikálisan” elintéző sortűz... Az Alföldet kivételes állapot alá helyezték ugyan, de ez — minden bizonnyal a hivatalos intenció ellenére —. csak a földmívesmozgalom belső megizmosodását és ideológiai letisztulását eredménvezte.

széles, görbe utcák, amelyek közül a legnagyobbak a főtérben futnak össze. A főtér neve itt piactér, mert rajta szokták tartani az országos vásárnak is beillő hetipiacokat. Középen az alföldi városokban elmaradhatatlan Kossuth-szobor áll. A térnek a szobor körüli részét .,emberpiac”-nak nevezik Orosházán. Ha valaki meg akarja ismerni a falu életét, ezt a helyet feltétlenül meg kell néznie. Télen, Vizkereszt körül a cselédek, tavasszalosszel a napszámosok, nyáron az arató-cséplő munkások hatalmas duzzadt tömege hullámzik itt, s idejönnek a munkást kereső gazdák. Afféle modern rabszolgavásár ez, verejtékes. nagyhangú alkudozások, szomorú fölkínálkozásokkal, s legfeljebb annyiban eltérően a régitől, hogy az emberáruk itt „szabadon” rendelkeznek önmagukkal. Szabadságuk mértékét azonban kellőképpen jelzik a fantasztikusan szakadozott ruhák és a leromlott testek. Az esetről esetre összegyűlt emberek között nem egy nemcsak a munkára, de a puszta létezésre is alig-alig alkalmas, mégis kínálja magát, szemérmetlenül, mint a kikopott utcalány. Legtöbbször persze minden eredmény nélkül, mert nagy a „felhajtás” és a szabad verseny korát éljük.

A főtér nyugati oldalán hosszú és olyan alacsony, roskatag épület áll. hogy ereszével majdnem a földet veri. Ez a községháza: már több mint százéves, és sokak szerint itt is marad még legalább ennyi ideig. Néhányszor ugyan már elhatározták az újraépítését, de mindannyiszor megelégedtek azzal, hogy körülmeszelték. Azt mondják: majd városházát építenek, ha várossá alakul Orosháza, addig „megteszi ez az istálló is”. Mert Orosháza 25 000 lakosával még mindig falu: a legnagyobb magyar falu. Hogy büszkén, kiválóságának fölemelő tudatában viseli-e ezt a címet, azt nem tudom. Egy azonban biztos: nem érzelmi ok. nem az országos hírnév hiú áhítata készteti a község lakosságát arra. hogy makacsul szembeszálljon minden várossá alakulási mozgalommal. A magasabb adótól, a súlyosabb köztehertől félnek az itteni magyarok. Az intelligencia köréből szinte évenként kiinduló várossá alakulási mozgalom vezetői ugyan számokkal bizonyítják, hogy a város költségvetése jóval kevesebb lenne, mint a falué, de ezt senki nem hiszi el nekik, és rendre lehurrogják a rangemelkedés híveit. így az alacsony épületet a főtéren még mindig községházának hívják, bíró áll a falu élén. és kisbíró hirdeti ki hangos dobszóval, hogy az elöljáróságnak ez vagv az a határozata „közhírré tétetik”.

II..................

detiensége nem lépi túl a „normális” kereteket, egy-egy választással, változás nélküli rendszerváltozással, egyszóval „alkotmányos úton” minden különösebb zökkenő nélkül levezethető. Mikor azonban a nyomorúság mértéktelen megnövekedésével megnő az elégedetlenség is, ez olyan belső feszültséget teremt a tömegekben, hogy az feltétlenül kiutat keres magának: forradalmat robbant ki. vagy másfelé sodorja magával az embereket, szektákat teremt. Ez az utóbbi folyamat szinte a szemem láttára indult meg a falumban.

Mik is voltak a kezdeti jelenségek, amelyekre még emlékszem, amelyekről azonban akkor még nem is sejtettem, hogy egv „néma forrad‘alom”-nak az első hullámai? Ismerősök. szomszédok, akik még nemrégen is hencegő hányavetiséggel úgy nyilatkoztak a vallásról és istenről, hogv „nem háborgatjuk egymást”, egyszerre szinte önkínzó vallásosságba estek: hívők, szombatosok, oünkösdösök lettek. Emberek, akik az „orosházi” vallás puritán szellemiségét szívták magukba, egvszerre üresnek, hidegnek érezték hitük racionalizmusát, és tömegével tértek át a több misztikumot nyújtó katolikus vallásra. Egyik bátyám eszperantót kezdett tanulni, és a tudásvágytól addig nemigen háborgatott földmunkások körében egymás után alakultak

meg a tanulócsoportok. Esténként tízesével gyűltek egybe egy-egy parasztháznál, és ők, akik még a magyar nyelv elemi szabályait sem igen ismerték, a napi munkától elgyötörtén is hajszolták magukat a tanulással. Miért? Nem a tudás vágya hajtotta őket, hiszen azt ennyi fáradsággal, küzdelemmel, sőt áldozattal már előbb és más formában is kielégíthették volna. A világtestvériesség álmát kergették, annak a hirdetésével toboroztak új és új hívőket, járták a tanyákat, a környező falvakat, s azzal sem törődtek, hogy a hatóságok, mint kommunistákat „kezelték” őket. Igen sokan eljutottak azután az eszperantón keresztül a szocializmusig —, de ezek közül nem egy számára a szocializmus sem jelentett világnézetet, hanem csak hitet, misztikumot. Azt általánosságban is tapasztaltam, hogy a parasztoknak a szocializmushoz való eljutásában jelentős szerepe van a messziánizmusnak, amely szerencsés esetben azután feloldódik egy viszonylag reális társadalomszemléletben — de történtek olyan esetek is. hogy egyesek „túlfejlődték” a szocializmust, és szektások lettek. Nemrég hallottam, hogy egyik ismerősöm, egy feltűnően értelmes parasztember, aki éveken át lelkes szocialista agitátor volt, s akit sokszor háborgattak a hatóságok, bicsérdista lett, s most arról tart gyújtó szónoklatokat a tanyák között, hogy egyedül a növényevés válthatja meg az emberiséget . . . (Arról nem tudok, hogy ezért is „molesztálták" volna . . .) Egyik gyerekkori pajtásom, egy vallásos ifjúsági egyletből iratkozott át a munkásotthonba, sokáig vallotta magát szocialistának — legutolsó találkozásunkon pedig már a szombatos szekta hívének akart megnyerni . . . Mások elbeszéléséből tudtam meg. hogy két évvel ezelőtt hirtelen „megbolondult”, anyja minden fenyegetőzése ellenére is, újrakereszteltette magát, s azóta minden szabad idejét buzgólkodással és térítéssel tölti. Két eset, de több is történt, s hogy előfordulásuk nem általános, az csupán azért van, mert a szocialistává „megtérő” földmunkások száma sem nagy falumban. A szektának és a szocializmusnak ez a találkozása nem véletlen: a parasztság előbb említett messzianizmusából fakad. A földmunkásság könnyebben reagáló elemei, akik normális körülmények között (szabad s erőteljes agitáció) szocialisták lennének, most szektások lesznek. Hogy a szektáknak valóban szociális és — közvetve — politikai hátterük van, arra igen jó bizonyíték a nemrégen országos, sőt európai méretű sajtókoncert mellett leleplezett falumbeli turáni egyistenhivők táltosos szektája. Ezeknek a táltosa „kinevezés” előtt nem sokkal még kommunista szervezkedéssel vádolva ült a szegedi Csillag-börtönben (felmentették!). Kiszabadulása után újpogány szólamokkal, misztikus elemekkel kevert szociális demagógiájával hívőket toborzott maga köré, akiket Hadúrrá esketett föl — de ő volt egyúttal a nyilaskeresztesek helyi vezetője is, s az egyistenhivő turániak a nyilaskereszt katonái. A hatóság nem bántotta őket, szabadon téríthettek és agitálhattak, így rohamosan nőtt a számuk: a Rákóczi-telepen s a többi nyomorfészkekben fogékony talajra találtak. Nemsokára megcsinálták az első véráldozatos keresztelőt, amelyen lekvár jelképezte az újszülött arcán a kicsordult vért. Erről a keresztelőről jelent meg „színes” tudósítás az egyik külföldi lapban, ekkor kezdtek velük honi lapjaink is foglalkozni, mire illegalitásba kényszerítették őket. A táltost átlag minden hónapban elítélik egyszer, de a szekta titokban is tovább él. A szociális igazságtalanságok ellen lázadoznak a vallásos szólamok mögött. Az, hogy ezekért az igazságtalanságokért a „zsidókat és kommunistákat” teszik felelőssé, nem élményalakította állásfoglalás, hanem a szájukba adott agitációs szólam. De még ezt a szólamot is inkább csak a hatóság felé való védekezésre használják föl és a hívők felé a szociális követelések vallásos jelszavait hangoztatják.

19