Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-11-15 / 23. szám
Történelmünk képekben 23. RH, SZABADSÁG AEI11 VIRÍT Örökös jobbágyság és örökös főrendiség a törökkorban A XVII. század a magyar szabadságharcok kora volt, de a szabadságból nem mindenkinek jutott egyformán. Ugyanakkor, amikor a magyar mágnások és nemesek harcoltak kiváltságaikért és önkormányzatunkért a Habsburgönkény ellen, s óriási erőfeszítéseket tettek a török hódítás megállítására, elvárva és el is nyerve ezekben a küzdelmekben a széles néptömegek támogatását, a magyarországi parasztság történetének legsúlyosabb megpróbáltatásait, a jogfosztottság netovábbját élte át. Nemcsak a török és a német zsoldosok fosztogatták, pusztították a magyar falvak és városok népét, hanem saját földesurai is minden addiginál nagyobb terheket raktak a nyakába. A XVII. századra kialakult az „örökös jobbágyság” rendszere, amelyben a korábban szabad költözést! és szolgáltatásait termékekben vagy pénzben lerovó parasztokat a földesúr személyéhez, s azon keresztül telkéhez kötötték, s a földesúr saját kezelésű gazdaságában, az úgynevezett majorságban robotoltatták. Nem egyedül Magyarországon történt ez így, és nem is mindenki helyeselte. Egész Kelet-Európábán, legkorábban Lengyelországban így próbáltak a földesurak árugabonához jutni, hogy az „árforradalomnak” nevezett növekvő nyugat-európai piaci keresletnek eleget tegyenek, s cserében maguknak nyugati luxuscikkeket vásároljanak. Magyarországon még viszonylag tűrhetőbb volt a helyzet, mint a szomszédos országokban. Közlekedési nehézségek miatt gabonát nem exportáltunk, márpedig a szántógazdálkodásban alkalmaztak leginkább robotot. A bor és a vágómarha kényes árucikkek voltak, minőségi munkát igényeltek, s mivel a földesurak bérmunkást nemigen fogadtak, a szőlőművelést és marhatenyésztést a jómódú parasztoknak, a mezővárosi „cíviseknek” engedték át. így gazdagodott meg Debrecen. Tokaj és a többi parasztváros. Ezeknek lakóit nem is fogták robotra, hanem pénzben váltatták meg velük földesúri terheiket. De a falusi parasztság tekintélyes része is talált rést az „örökös jobbágyság” börtönfalain. Sokan feladták jobbágytelküket és irtásföldeket műveltek, amelyekért nem robotoltak, csak a termés tizedét fizették, sőt pénzt is kaptak, ha eladták. Akinek sikerült földesurától megszöknie, máshol állt be jobbágynak, kedvezőbb anyagi feltételeket, főként pedig „szabad menetelt”, azaz elköltözési jogot kötve ki magának. Ezrek álltak be végvári katonának, később a hajdúknak nevezett kiváltságos katonaparasztok közé is. S még a földesúri önkénytől szenvedőknek is akadt védelmezője: a reformáció nemcsak a lelkiismereti szabadságot, hanem a társadalmi igazságosságot is hirdette. A nagyrészt paraszti sorból származó prédikátorok kezdettől fogva együttéreztek a köznéppel, ostorozták a földesúri önkénykedést, sőt az angol forradalom hatása alatt álló magyar puritánok, Tolnai Dali János, Medgyesi Pál, Apáczai Csere János és Martonfalvi Tóth György magát a jobbágytartó rendszert ítélték el. Az ő véleményüket foglalta össze „magyar krónikájában” a XVII. század végén a Debreceni Lisnyai Kovács Pál ekképpen: „Bizony Isten ellen. Szentírás ellen és e világon minden tudós és keresztyén respublikának törvénye ellen való az, amit a magyarok a szomszéd lengyelektől tanultak, hogy tudniillik valamely nemzet azon nemzetbül álló valamely embert így megnyomorítson. hogy a magyar embert, magával egy Krisztus vallásán levő Krisztus tagját megnyomorítson. Bizony, elég ok ez a te cselekedeted, hogy Isten téged is más nemzetnek jobbágyává tegyen.” Ez a fenyegetés Thököly felkelésének leveretése és a Rákócziszabadságharc kitörése közti időben hangzott el a magyar mágnások és nemesek felé, akiket valóban az a veszély fenyegetett, hogy az országot a töröktől viszszafoglaló Habsburgok jobbágyai lesznek. Száz éve vívtak már befelé és kifelé kemény harcot kiváltságaik védelmében, ami akkor egyúttal a magyar nemzeti önrendelkezés védelmét is jelentette. A magyar nemesség igen nagyszámú volt, a három részre szakadt ország mintegy 4,5 milliós lakosságának 4—5 százaléka volt. Nagy része azonban néhány zsellérrel vagy éppen saját két kezével gazdálkodó kisnemes volt, anyagilag semmivel sem jobb helyzetben, mint egy szabad hajdú vagy egy mezővárosi cívis. Kétezer jómódú és kétszáz gazdag család kezében volt a föld és a politikai hatalom zöme. A gazdag mágnások váruradalmakat birtokoltak falvak százaival, jobbágyok ezreivel és fizetett magánhadsereget tartottak. Néhány Mohács előtti nagyúri nemzetség (Báthory, Zrínyi, Csáky, Bánffy, Thurzó, Erdődy, Homonnai stb.) mellett, nagy részük a Habsburgok szolgálatában emelkedett fel (Nádasdy, Batthyány, Illésházy, Pálffy, Esterházy, Rákóczi stb.), s ugyancsak a Habsburgok alakítottak belőlük zárt rendet. Mig a középkorban a vagyon és a tisztség emelte a vezető rétegbe az egyes nagyurakat, I. Ferdinánd címadományozással hozta létre az „örökös főrendiséget”, örökletes bárói, grófi és kivételesen hercegi címmel ruházva fel egyes családokat, amelyeknek tagjai ezután az országgyűlés felsőházát alkották és jogcímet formáltak a főméltóságokra. Mivel a királyi udvar állandóan külföldön volt, jelentős nemzeti kulturális központ csak az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári udvarában jöhetett létre. A királyi Magyarországon ezt a szerepet a mágnások várkastélyai töltötték be, amelyek reneszánsz stílusban épültek, és a tulajdonos családja mellett, udvari modort tanuló nemesi úrfiakat és kisaszszonyokat, várvédő katonákat és hatalmas szolgaszemélyzetet fogadtak be. Falaik közé keresztelőkre, lakodalmakra, temetésekre az egész országból tömegek gyűltek össze, s igv a politikai és esztétikai közvélemény-formálás gócaivá váltak, sokkal inkább, mint a kis lélekszámú, s jobbára német lakosságú városok. A török kori Magyarország tehát a végletek országa volt, az „örökös jobbágyot”, az „örökös főrendtől" egy világ választotta el, de a külső veszélyek mégis ez időben kezdték a magyar társadalmat nemzetté összekovácsolni. MAKRAI LÁSZLÓ 14
