Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-11-01 / 22. szám
Mikes György két humoreszkje A GYANÚ Jegyességük ötödik hónapjában Hédikének szörnyű gyanúja támadt: a vőlegénye már nem szereti úgy, mint régen. Most is mindennap találkoztak, de Géza — így hívták a vőlegényét — már nem volt a régi Géza. Legutóbb például, amikor a lány azt javasolta, hogy menjenek sétálni — szerelmeseknek való, gyönyörű nyáreste volt, Géza kijelentette: — Gyerünk. Én soha nem féltem a munkától. És különben is, a séta nekem munkaköri kötelességem. Ezen az estén megteltek a Duna-parti lépcsők, a ligeti padok és a Szigeten úgy kóvályogtak a szerelmesek, mint az alvajárók. — Ugye jólesik egy kis séta? — Mindenért meg kell dolgozni — felelte a vőlegény. — Semmit sem adnak ingyen. Hédiké felnézett a vőlegényére, nemcsak azért, mert két fejjel magasabb volt, hanem azért is, mert olyan okos ember, olyan okosakat tud mondani. De a gyanújától — ki tudja miért? — nem tudott szabadulni. Volt egy olyan érzése, hogy Géza már nem a régi Géza. Amikor leültek egy padra, a férfi így szólt: — Szép nagy sétát, tettünk. Nincs nagyobb öröm a jól elvégzett munkánál. A lány odabújt a vőlegényéhez és csókra nyújtotta a száját. — Csak az boldogul, aki dolgozik — mondta a férfi, aztán megcsókolta Hédikét, akinek volt egy olyan érzése, hogy a vőlegénye már nem szereti úgy, mint régen, de ebben a pillanatban elfeledkezett a gyanújáról. Az első csók után Géza kényelmesen hátradőlt a pádon, kinyújtotta a lábait és csak annyit mondott: — Munka után édes a pihenés. — Nézd — mutatott körbe a lány. — Minden pad foglalt. Minden pádon szerelmesek ülnek. — Na ja — felelte a vőlegény —, holdfényes este, csillagok az égen, ilyenkor van a munka dandárja. — Mi van most? Mit mondasz? Géza nem válaszolt. Válasz helyett megcsókolta a lányt. — A boldogság és a munka egy úton jár — mondta a csók után, és amikor látta a menyasszonya értetlen arckifejezését, magyarázatképpen hozzáfűzte: — Csak az boldogul, aki dolgozik. — S a következő csók után, amely hosszabb volt az első kettőnél, újra megszólalt: — Hasznos munkának nincsen fáradtsága. Hédiké boldogan ült a férfi mellett, de a gyanújától, attól az érzéstől, hogy az ő Gézája már nem a régi Géza, képtelen volt megszabadulni. S miközben boldogan ült a férfi mellett, az agya lázasan dolgozott, de hiába: a magyarázatot nem találta meg, amin semmi csodálkozni való nincsen. Hédiké neve nem szerepel a Nagy Gondolkodók című lexikonban — Éhes vagyok — mondta hazafelé menet a férfinak. — Én is — válaszolta a vőlegénye. — A munka éhséget csinál. S jobb ízű az étel, ha megdolgozunk érte. A kapu előtt újra megcsókolták egymást. — Fáradt vagy? — kérdezte a férfi. — Nem. És te? — A jól elvégzett munka — felelte Géza — nem fárasztja a mestert. Aznap este Hédiké sokáig nem tudott elaludni. Volt ugyanis egy szörnyű gyanúja: Géza már nem olyan, mint régen ... KULCS A LÁBTÖRLŐ ALATT Egy barátom mesélte: — Lajosxa megértő lélek. Amikor elkértem tőle a lakását — Elzát akartam felvinni oda —, szó nélkül beleegyezett. Mondtam neki, hogy menjen moziba, de ő inkább osztályértekezletet szervezett a vállalatnál. Tehette, ő volt az osztályvezető. Mulatságos volt arra gondolni, hogy a szegény kartársak most azért értekeznek, mert én és Elza ... Mondom, Lajoska rendes gyerek, máskülönben megrögzött agglegény. Sajnos, prózai lélek. Nincs fantáziája. Abszolúte semmi fantáziája nincsen. De azért jó fiú. Aznap délelőtt megtelefonozta nekem, hogy minden rendben, vett egy üveg likőrt, huszonkét deka teasüteményt, és a kulcs a lábtörlő alatt lesz. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A kulcsot megtaláltam a lábtörlő alatt. Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. Elza besurrant a lakásba. Én utána, és bezártam az ajtót. — Agglegény a barátja? — kérdezte Elza, miközben körülnézett a szobában. — Ugyanis meglepő rend van itt! Az asztalon egy cédula feküdt. Lajoska írta. El akartam olvasni, de Elza egy vad mozdulattal kitépte a kezemből. A cédulán ez állt: „Dugóhúzót találsz a konyhakredencben. A hangulatlámpa nem működik. Lajoska.” — Megható! — mondta Elza. — Megható — bólintottam kissé idegesen, és egy szenvedélyes mozdulattal magamhoz szorítottam Elzát. — Most képzeljük el — rebegtem —, hogy egy szigeten vagyunk. Ketten, Te meg én. Körülöttünk a tajtékos, zöld tenger, fejünk felett albatroszok. Mit nézel? — Ott, ott a széken van egy cédula — felelte Elza mosolyogva. — Aztán a székhez szaladt, és szótagolva felolvasta nekem Lajoska újabb üzenetét: „Az asztalon van egy cédula. Olvasd el! Lajoska.” — Gondos barátod van! — állapította meg Elza kissé gúnyosan. — Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél! — dadogtam. — Te nem is tudod, hogy milyen boldog vagyok, napsugaram, galambom, harmatom, mindenem . . . — Nini, itt is van egy levél! — kiáltott fel Elza. — Itt találtam a zeneszekrényen. — Azt írta Lajoska, hogy a lemezekre vigyázz, a fürdőszobában ne csináljunk locspocsot, és ha megéheztünk, a sütőben találunk palacsintát. A Lajoska sütötte . . . Lajoska kezdett az idegeimre menni. — Ne törődjünk most Lajoskával! — lihegtem. — Elza szívem, milyen kár, hogy most nem tudom megállítani az időt, hogy mindig együtt lehessünk, így ketten, egyedül ... Te meg én.. . — Tovább akartam folytatni, de nem tudtam, mert tekintetem egy újabb cédulkára esett. A kisasztalon hevert, az ablak előtt. Szép lassan odasétáltam és zsebre gyűrtem. Elza szerencsére nem vett észre semmit, mert éppen Lajoska fényképeit nézegette a falon. Lajoska mint pucér kisded,. Lajoska mint érettségiző diák, Lajoska mint evezős . . . — Szerelmem, te nem is figyelsz rám! — dohogtam sértődötten. — Jóképű fiú ez a Lajoska — válaszolta Elza. — Miért nem mutattad be nekem? — Látom, már nem szeretsz! — sóhajtottam és duzzogva leültem a dívány szélére. Azt vártam, hogy Elza leül mellém, és vigasztalni kezd, de nem ez történt, mert egy újabb levelet talált. Nevetve olvasta fel nekem: „A szerelmeslevelek antológiáját megtalálod a könyvespolc harmadik sorában, balról a negyedik. Lajoska.” Elza megtalálta a könyvet a jelzett helyen. A könyvből egy cetli állt ki. „Ne vidd el! Könyvet elvből nem adok kölcsön! Lajoska.” Most már komolyan dühös voltam. Felugrottam a díványról, és Elzához rohantam. — Istenem, milyen kegyetlen tudsz lenni! — sziszegtem, és megragadtam a karjánál fogva. — Szeressél! Éreztem, hogy elérkezett a döntő pillanat. Karomba vettem. Elza átölelte a nyakamat, és egy szót sem szólt. Amikor gyengéden letettem a díványra, így sikoltott fel: — Te, megint egy levél! — S kacagva olvasta fel, szinte alig lehetett érteni, mit mond. — „A függönyt húzd be, mert szemközt lakik egy öreg ügyvéd, az állandóan kukucskál. Lajoska.” La-jos-ka! — nevetett Elza fuldokolva, könnyes szemmel, aztán ellökött magától, és hahotázva kiröhögött a szobából. — Elza! — kiáltottam utána. — Elzácska! — De akkor már messze járt. — Mindennek vége! — keseregtem, és amikor lógó orral kifelé ballagtam, az előszobában megtaláltam Lajoska utolsó üzenetét: ,A kulcsot ne felejtsd a lábtörlő alá tenni.” Ott, abban a pillanatban ütött meg a guta. 28
