Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-10-18 / 21. szám
Hogyan tovább az atlétikában? Szalma László, az olimpia negyedik helyezettje már 813 centiméternél jár, de tovább is javíthatja a magyar rekordot FOTO: ZÁHONYI IVAN A magyar atlétika, a sportban használt zsargonnal élve, alaposan „leégett” az olimpián. A huszonnyolc versenyző közül csak a távolugró Szalma László (új magyar rekorddal negyedik), a 4X400 méteres női váltó (ugyancsak rekorddal, ötödik) és az ötpróbázó Papp Margit (jó teljesítménnyel ötödik) szerzett helyezést. Sovány mérleg, hiszen az éremesélyesek közé sorolt Németh Miklós, a montreali gereiyhajító bajnok még a döntőbe sem került, Mátay Andrea, a fedettpályás világrekorder magasugrónő már 185 centiméternél búcsúzott, s a szurkolók legnagyobb bosszúságára a gerelyhajítás világrekordere (96,72) a csepeli Paragi Ferenc legjobb teljesítményétől több mint tizenhat méterrel elmaradva (79,52) csupán tizedik lett. Mindez lehangoló, hiszen a „sportok királynője” néven emlegetett atlétika nemcsak a sportágak egyike, a futás, ugrás és dobás már az ókori olimpiai játékok résztvevői számára Olympiában is természetes mozgást jelentett, mind a mai napig valamennyi sportág alapja. A sport kulisszái mögött járatlanabbak talán nem is gondolják, hogy még a vízisportolók — az úszók vagy evezősök — felkészülésének, edzésének tekintélyes részét a futás adja. — De valójában hol is tart a magyar atlétika? Véletlen-e az olimpiai eredménytelenség vagy ilyen gyengék volnánk? — ezekkel a kérdésekkel kopogtatunk dr. Békési Lászlónál, a Fővárosi Tanács fiatal elnökhelyettesénél. Budapest egyik vezetője annak idején versenyszerűen atlétizált, ifjúsági válogatott, távolugró volt, jelenleg a szövetség egyik vezetője, s nem utolsósorban az immár hai madszor megrendezett Budapest Nagydíj viadal patrónusa és fő szervezője ... — A magyar atlétika korábban, a sikeres időszakokban is csak egy-egy szakág kiváló képviselői révén tartozott a nemzetközi élvonalba — hangzott a válasz. — így az ötvenes években Iglói mester tanítványai a közép- és hosszútávfutók, s a hatvanas években a dobók sikerei fémjelezték a magyar atlétikát. Az olimpián kétségtelenül jobb eredményeket vártunk, de jelenlegi három világklasszisunk — Mátay Andrea, Paragi Ferenc és Németh Miklós személyére gondolok —, csaknem egyszerre vallott kudarcot, s a fiatalok közül csak a távolugró Szalma László tudott felnőni a nagy feladathoz. De a régi szólásmondás igazsága szerint minden rosszban van azért valami jó is, s ez a „leégés” talán jobban ráirányítja a figyelmet az atlétika alapvető hiányosságaira és sürgeti a reformokat. — Miben látja a magyar atlétika fő hiányosságait? — Rendkívül szűk az élvonal, hiszen számoljunk csak ... Az olimpia műsorán 38 atlétikai szám szerepel, ahol összesen 114 érmet és 836 pontot lehet szerezni. Előzetesen két érmet és 18 pontot reméltünk, de végül csupán 7 pontra futotta erőnkből, ami az egy százalékát sem teszi ki a megszerezhető pontoknak. Mindez elsősorban a sportegyesületekben és a szakosztályokban folyó rendkívül gyenge szakmai tevékenységgel magyarázható. A központi edzőtáborokban azután már nem lehetett pótolni a fogyatékosságokat. Holott a feltételek az utóbbi években kedvezően változtak. Az igaz, hogy csak a fővárosban és itt is mindössze három helyen van műanyag pálya, de már másfélszáz edző áll főfoglalkozásban kizárólag az atlétika szolgálatában. Feltétlenül több, nemzetközi eredményekre képes versenyzőt kellene nevelniük. — Minden sportágban a kezdet a legfontosabb, hogyan történik a versenyzők kiválasztása atlétikában? — A bajok egyik forrását valóban itt kell keresni. Tudatos, tervszerű kiválasztásról nem is beszélhetünk. A magyar sportban általában, és így az atlétikában is többé-kevésbé a kontraszelekció érvényesül. Nem alkalmazzuk a gyakorlatban a tehetségek kiválasztásához szükséges képességfelmérő teszteket. Az ügyes, jó mozgéskészségű fiatalok a szórakoztatóbb, gyorsabb fejlődést ígérő labdajátékokat választják. Az atlétika alapjait az iskolai sport, az iskolai versenyrendszernek kellene jelentenie. Enélkül nem számíthatunk alapvető fejlődésre. — Szó esett már az edzői tevékenység hiányosságairól, hogyan lehetne ezen javítani? — Sajnos, nagyon kevés igazán elhivatott edző dolgozik jelenleg az atlétikában. Ettől függetlenül nem megfelelő az úgynevezett ösztönzési rendszerünk. Az edzőket, de magukat a versenyzőket is a hazai bajnokságban elért eredmények alapján jutalmazzuk, a szakosztályokat a bajnokságban szerzett pontok alapján rangsoroljuk és támogatjuk anyagilag. Azaz például az Üjpesti Dózsa atlétikai szakosztálya a hazai viszonylatban sikeresen szereplő versenyzőinek eredményeivel első az országos pontversenyben, de csak egyetlen nemzetközi színvonalú versenyzőjük van. Akkor is megfelelő támogatásban részesülnek, ha mondjuk Orosz Irén két-három bajnokságot nyer számukra. Sprinter bajnoknőjük szorgalma, kitartása minden dicséretet megérdemel ugyan, de eredményei alapján a nemzetközi mezőnyben nem is jegyzik. Azaz más, a nemzetközi eredményeket és nevelőmunkát előtérbe helyező ösztönzési rendszerre volna szükség. Már csak azért is, mert az 1974-ben hozott atlétikai állásfoglalás eredményeképpen főként vidéken fejlődött sportágunk. Az 1975-ben nyilvántartott 21 000 versenyzőnk száma már a félszázezret is elhagyta, de a minősített, azaz számottevő eredményt elért atléták száma nem nőtt hasonló arányban. — Elfogadható az az állítás, hogy még a kevés tehetségből is túl sok veszett el sérülés, betegség miatt? — Sajnos, ez is igaz!... Élversenyzőink rendkívül csekély orvosi támogatásban részesülnek. Félreértés ne essék, nem doppingra vagy más valamiféle csodaszerre gondolok. Csupán a tudomány eredményeinek, kutatásainak észszerű, széles körű felhasználására és alkalmazására. Itt van például Mátay Andrea esete. 52 kilós magasugró bajnoknőnk 150, sőt 200 kilós súlyzóval a vállán végez guggolásokat, így erősíti izmait. Jó fizikumának köszönheti, hogy még bírja, de vajon meddig? Szalma Lászlót pedig már évek óta a világ legtehetségesebb távolugrói között emlegetik. De mivel fiatalon nem végzett kellő megterhelésű edzéseket, szervezete nem bírta az igénybevételt. Állandóan sérült volt, s ez visszatartotta a fejlődésben. Folyamatos edzéssel már a 840—850 centimétert is elérhette volna. Mindez általános jelenség. — Hogyan tovább? — Az orvostudományban a kór pontos megállapításával kezdődik a gyógyítás. Nos, ezt az atlétika esetében is elfogadhatjuk. Az olimpiai szereplés rávilágított a magyar atlétika gyengeségeire, és a hibák felszámolását mielőbb meg kell kezdenünk. Egyetlen napot sem vesztegethetünk. Az őszinte beszélgetésből kiderül, hogy az alapokkal van baj, amin a néhány éremesélyes versenyző megfelelő olimpiai szereplése éppúgy nem változtatott volna, mint ahogyan az olimpiai bajnokokat és világrekordereket felvonultató nagyszerű előkészítő munkával megrendezett Budapest Nagydíj viadal rendkívüli sikere sem szépítheti a helyzetet, nem odázhatja el a szükséges reformok megvalósítását! VAD DEZSŐ
