Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-10-04 / 20. szám
KOMLÓS JÁNOS WT| \1 1 W # * M M i >rm. r AZ IFJIJSA(J1M! H, A közelmúltban elhunyt Komlós Jánosról, a népszerű újságíróról, színházigazgatóról, konferansziéról és humoristáról emlékezünk meg egyik szatirikus írásával. A vita, amely az ifjúság 'körül kavarog, egyre izgalmasabbá válik. Néhány évvel ezelőtt még korántsem volt ennyire izgalmas. Kezdetben mindössze ketten vitáztak egymással. Az egyik fél — ha jól emlékszem — azt állította, hogy minden ifjú huligán, a másik — ha nem csalódom — amellett 'kardoskodott, hogy nem minden ifjú huligán. Azóta a vita tovább fejlődött. Temérdek hozzászólással gazdagodott, rengeteg szemponttal bővült. Ma imár nem két ember, de két tábor küzd egymással. Az egyik tábor — ha nem tévedek — amellett tör lándzsát, hogy minden ifjú huligán, a másik tábor — ha jól értettem — azt állítja, hogy nem minden ifjú huligán. A vita tehát, amely évekkel ezelőtt még úgy indult, hogy minden ifjú huligán, illetve nem minden ifjú huligán, ma már oda fejlődött, hogy minden ifjú huligán, illetve nem minden ifjú huligán. Nagyon érdekes vita ez és roppant termékeny. Engem kiváltképp izgat. Nemcsak általában, de konkrétan is. A fiam miatt izgat konkrétan, a konkrét fiam miatt. A fiam ugyanis ifjú. És mivel ifjú, tudnom kell róla, mi ő. Huligán-e, minthogy ifjú, vagy nem huligán, noha ifjú. Ezért vizsgálgatom a fiamat a vita fényében, és minél inkább vizsgálgatom, annál nyugtalanabb leszek. A fiam ugyanis egyre több kérdésben szembenáll velem. Egyszer azt hittem ugyan, hogy háttal áll, de nyomban rájöttem, hogy szemben. Ülök egy reggel a szobámban, bejön a fiam, és valamit magyaráz. És miközben mondja, háttal áll nekem. — Miért fordítasz hátat atyádnak, ha atyáddal beszélsz? — kérdem tőle. — Hogy érted ezt? — feleli, és eltátja a száját. És abban a pillanatban feltűnik nekem, hogy a szája, amelyet eltátott, a tarkója fölött van tátva. — Kificamodott a fejed! — kiáltok rémülten, és felugróm, hogy segítségére legyek. De ekkor látom, hogy nem a fejével van baj, hanem a hajával. — Mit csináltál a frizuráddal, te szerencsétlen? — Előrefésültem. — És miért nem hátra, mint atyád? — Csak. Akkor döbbentem rá a vita fényében, hogy ez a fiú alighanem huligán. Szembeszegül az atyjával, és szakít a családi hagyománnyal. Mert igaz ugyan, hogy a hátrafésült frizurámmal én sem követtem atyámat, aki oldalra fésülte a haját, amiképpen ő-sem követte nagyatyámat, aki középütt választotta el, de hátra, oldalra, középen mégis más, mint előre. Ilyen modernista huligán frizurát még senki sem hordott a család és a nemzet történetében. Kivéve szépapámat, és a kortársait, a múlt század elején. Az volt ilyen modernista huligánnemzedék. Folyton csak újítottak, míg végül felújították a római császárok hajviseletét. És most jön ez a fiú a maga modernizmusával, és sárba tiporja a tradíciót. Az sem tetszik nekem a vita fényében, ahogyan a fiam öltözködik. Csak a sötét színt kedveli, a rövid zakót, a csőnadrágot és a keskeny lábbelit. Huligánkodás ez, ízetlen modernkedés. Én ifjú korom óta az élénk színeket kedvelem, a hosszú zakót, a széles pantallót és a kerek orrú cipőt. Lehet, hogy maradi vagyok, de meggyőződésem, hogy így ízléses, így szép. Maradiságomban annak idején még az apámmal is szembeszálltam, aki télen-nyáron sötét ruhát hordott, rövid zakót, csőnadrágot és keskeny cipőt. És most jön ez a modernkedő huligán, szakít a hagyománnyal, és kitalálja a sötét ruhát, a rövid zakót, a csőnadrágot, a keskeny cipőt. Nagyon aggódom a fiamért, és sötétnek látom nemzetem jövőjét. Az is aggaszt engem a vita fényében, hogy nincs a fiamban egyéniség. Ezek a mai fiatalok mind egyforma külsejűek, alig lehet megkülönböztetni őket. A mi nemzedékünk más volt. Mi azért szakítottunk hajviseletben, öltözékben elődeinkkel, hogy hangsúlyozzuk az egyéniségünket. Mert szörnyű volt régen az az uniformizáltság, az a jellegtelenség. Rizsporos paróka térdnadrággal, Ferenc József-szakáll hosszú kabáttal... nézem a régi arcképeket, és nem tudom, melyik melyik. Mi elvetettük ezt az egyöntetűséget. Egyöntetűen vetettük el, hogy ne legyünk olyan egyöntetűek. És most jön ez az új nemzedék a maga egyöntetűségével... rettenetes. Nincs bennük egyéniség. Az is nyugtalanít a vita fényében, amikor a fiam táncra perdül. Csak a gyors ritmusért bolondul, a rock and rollért, a bugi-vugiért, az észveszejtő vad zenéért. Ellentétben velem, aki ifjú korom óta a lassú, érzelmes táncokat szeretem, a slow foxot, a tangót, az angol keringőt. Ellentétben atyámmal, aki a gyors táncokat kedvelte, a vad ritmust, a shimmyt, a rumbát, a cariocát. Ellentétben szegény nagyatyámmmaí, aki mindennél többre becsülte az érzelmes, lágy keringőt. És most jön ez a féktelen huligán, és sárba tiporja a tradíciót. Leginkább az fáj nekem a vita fényében, hogy a fiam nem tiszteli a tekintélyt. Mi annak idején nagyon tiszteltük az öregeket. Nem mondom, az idősebb rokonokat, tántikat, nagybácsikat groteszk lényeknek véltük, de hát azok is voltak szegények. A tanárainknak is gúnynevet adtunk, és egyszer patront dugtunk a diri széke alá. Az remek volt, az a patron a diri alatt, mekkorát ugrott a vén kecske! És a csőszt is megvertük a Ligetben, a nagy bajuszát, aki mindig azt kiáltotta: „Nem mégy ki a fibul?!” De hát fiatalság bohóság. Egyébként nagyon tiszteltük az öregeket, ezt bizton állíthatom, nem úgy, mint a fiam, ez a pimasz huligán. És a nőket is tiszteltük, áhítatosan, mélységesen. Bennünk nem volt meg ez a bizalmaskodó, hetyke pajtáskodás. A mi nemzedékünk valahogy tisztább volt, lovagiasabb, erényesebb. Nem mondom, előszeretettel használtuk a prostitúciót, sokan közülünk elcsavarták a cselédlányok fejét, és egyesek érdekházasságot kötöttek, de egyébként nagyon tiszteltük a nőket. Rendeztünk olykor ifjonti kicsapongásokat, afféle tivornyákat, murilkat, zríket is, de bulikon sosem vettünk részt. Ezt a szót nem is ismertük. Mások voltunk valahogy, mint a mai nemzedék. Sorolhatnám még tovább a kérdéseket, amelyekben ez a fiú szembenáll velem. Valóban az a helyzet, ahogy a vitában olvasom: szakadék tátong köztünk, sötét szakadék. Egyik szélen állok én, kopaszon, kövéren, savtúltengéssel, fáradtan és rosszkedvűen, a másik szélén a fiam, nyurgán, kócosán, harsányan és egészségesen! Szia! — ordít felém a szakadék túlsó végéről, és máris rohan tréningre, a tréningről a szakkörbe, a szakkörből a KISZ-be, a KISZ-ből a szomszédba tv-re. Folyton nyüzsög és rohan. És űrhajós akar lenni meg búvár meg rákkutató. Csak én nem tudom, mi lesz belőle, és azt sem, hogy most milyen. Rémülten hunyorgok utána a vita fényében, és nagyon aggódom érte. Főként hétfőn, szerdán és péntéken aggódom, amikor úgy áll a vita, hogy minden ifjú huligán. Kedden, csütörtökön és szombaton fellélegzem valamelyest, mert olyankor az a helyzet, hogy nem minden ifjú huligán. Ezért várom izgatottan a vita folytatását, hogy megtudjam végre az eredményt. Jól tudom, hogy a mostani helyzet közbülső állapot csupán. A szerkesztőségek előtt hosszú sorok állnak hozzászólásra várva, egyes kerületekben egész háztömbök nem nyilatkoztak még. Joggal remélem, hogy ez a polémia az eljövendő esztendők során tovább fejlődik, még mélyebbé és többoldalúvá válik. Szeretném megérni a végső konklúziót, amikor kiderül majd, mi az igazság. Szeretném elolvasni a dédunokáim hozzászólását, akik elmondják végre, milyenek az ükunokák. Vajon úgy áll-e a kérdés, hogy minden ükunoka huligán, vagy inkább az a helyzet, hogy nem minden ükunoka huligán. 28
