Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-10-04 / 20. szám

KOMLÓS JÁNOS WT| \1 1 W # * M M i >rm. r AZ IFJIJSA(J1M! H, A közelmúltban elhunyt Komlós Jánosról, a népszerű újságíróról, színházigazgatóról, konferansziéról és humoristáról emlékezünk meg egyik szatirikus írásával. A vita, amely az ifjúság 'kö­rül kavarog, egyre izgal­masabbá válik. Néhány év­vel ezelőtt még korántsem volt ennyire izgalmas. Kez­detben mindössze ketten vitáztak egymással. Az egyik fél — ha jól emlékszem — azt állította, hogy minden ifjú huligán, a másik — ha nem csalódom — amellett 'kar­doskodott, hogy nem minden ifjú huligán. Azóta a vita tovább fejlődött. Temérdek hozzászólással gazdago­dott, rengeteg szemponttal bővült. Ma imár nem két ember, de két tábor küzd egymással. Az egyik tábor — ha nem tévedek — amel­lett tör lándzsát, hogy minden if­jú huligán, a másik tábor — ha jól értettem — azt állítja, hogy nem minden ifjú huligán. A vita tehát, amely évekkel ez­előtt még úgy indult, hogy min­den ifjú huligán, illetve nem min­den ifjú huligán, ma már oda fej­lődött, hogy minden ifjú huligán, illetve nem minden ifjú huligán. Nagyon érdekes vita ez és rop­pant termékeny. Engem kivált­képp izgat. Nemcsak általában, de konkrétan is. A fiam miatt izgat konkrétan, a konkrét fiam miatt. A fiam ugyanis ifjú. És mivel if­jú, tudnom kell róla, mi ő. Huli­­gán-e, minthogy ifjú, vagy nem huligán, noha ifjú. Ezért vizsgálgatom a fiamat a vita fényében, és minél inkább vizsgálgatom, annál nyugtalanabb leszek. A fiam ugyanis egyre több kérdésben szembenáll velem. Egy­szer azt hittem ugyan, hogy háttal áll, de nyomban rájöttem, hogy szemben. Ülök egy reggel a szo­bámban, bejön a fiam, és valamit magyaráz. És miközben mondja, háttal áll nekem. — Miért fordítasz hátat atyád­nak, ha atyáddal beszélsz? — kérdem tőle. — Hogy érted ezt? — feleli, és eltátja a száját. És abban a pilla­natban feltűnik nekem, hogy a szája, amelyet eltátott, a tarkója fölött van tátva. — Kificamodott a fejed! — kiáltok rémülten, és felugróm, hogy segítségére legyek. De ekkor látom, hogy nem a fejével van baj, hanem a hajával. — Mit csináltál a frizuráddal, te szerencsétlen? — Előrefésültem. — És miért nem hátra, mint atyád? — Csak. Akkor döbbentem rá a vita fé­nyében, hogy ez a fiú alighanem huligán. Szembeszegül az atyjá­val, és szakít a családi hagyo­mánnyal. Mert igaz ugyan, hogy a hátrafésült frizurámmal én sem követtem atyámat, aki oldalra fésülte a haját, amiképpen ő-sem követte nagyatyámat, aki középütt választotta el, de hátra, oldalra, középen mégis más, mint előre. Ilyen modernista huligán frizurát még senki sem hordott a család és a nemzet történetében. Kivéve szépapámat, és a kortársait, a múlt század elején. Az volt ilyen modernista huligánnemzedék. Folyton csak újítottak, míg végül felújították a római császárok haj­viseletét. És most jön ez a fiú a maga modernizmusával, és sárba tiporja a tradíciót. Az sem tetszik nekem a vita fé­nyében, ahogyan a fiam öltözkö­dik. Csak a sötét színt kedveli, a rövid zakót, a csőnadrágot és a keskeny lábbelit. Huligánkodás ez, ízetlen modernkedés. Én ifjú korom óta az élénk színeket ked­velem, a hosszú zakót, a széles pantallót és a kerek orrú cipőt. Lehet, hogy maradi vagyok, de meggyőződésem, hogy így ízléses, így szép. Maradiságomban annak idején még az apámmal is szem­beszálltam, aki télen-nyáron sötét ruhát hordott, rövid zakót, cső­nadrágot és keskeny cipőt. És most jön ez a modernkedő huli­gán, szakít a hagyománnyal, és kitalálja a sötét ruhát, a rövid zakót, a csőnadrágot, a keskeny cipőt. Nagyon aggódom a fiamért, és sötétnek látom nemzetem jövő­jét. Az is aggaszt engem a vita fé­nyében, hogy nincs a fiamban egyéniség. Ezek a mai fiatalok mind egyforma külsejűek, alig le­het megkülönböztetni őket. A mi nemzedékünk más volt. Mi azért szakítottunk hajviseletben, öltö­zékben elődeinkkel, hogy hang­súlyozzuk az egyéniségünket. Mert szörnyű volt régen az az uniformizáltság, az a jellegtelen­­ség. Rizsporos paróka térdnadrág­gal, Ferenc József-szakáll hosszú kabáttal... nézem a régi arcké­peket, és nem tudom, melyik me­lyik. Mi elvetettük ezt az egy­öntetűséget. Egyöntetűen vetettük el, hogy ne legyünk olyan egyön­tetűek. És most jön ez az új nem­zedék a maga egyöntetűségével... rettenetes. Nincs bennük egyéni­ség. Az is nyugtalanít a vita fényé­ben, amikor a fiam táncra perdül. Csak a gyors ritmusért bolondul, a rock and rollért, a bugi-vugiért, az észveszejtő vad zenéért. Ellen­tétben velem, aki ifjú korom óta a lassú, érzelmes táncokat szere­tem, a slow foxot, a tangót, az angol keringőt. Ellentétben atyám­mal, aki a gyors táncokat kedvel­te, a vad ritmust, a shimmyt, a rumbát, a cariocát. Ellentétben szegény nagyatyámmmaí, aki mindennél többre becsülte az ér­zelmes, lágy keringőt. És most jön ez a féktelen huligán, és sárba ti­porja a tradíciót. Leginkább az fáj nekem a vita fényében, hogy a fiam nem tisz­teli a tekintélyt. Mi annak idején nagyon tiszteltük az öregeket. Nem mondom, az idősebb rokono­kat, tántikat, nagybácsikat gro­teszk lényeknek véltük, de hát azok is voltak szegények. A taná­rainknak is gúnynevet adtunk, és egyszer patront dugtunk a diri széke alá. Az remek volt, az a pat­ron a diri alatt, mekkorát ugrott a vén kecske! És a csőszt is meg­vertük a Ligetben, a nagy baju­szát, aki mindig azt kiáltotta: „Nem mégy ki a fibul?!” De hát fiatalság bohóság. Egyébként na­gyon tiszteltük az öregeket, ezt bizton állíthatom, nem úgy, mint a fiam, ez a pimasz huligán. És a nőket is tiszteltük, áhítato­­san, mélységesen. Bennünk nem volt meg ez a bizalmaskodó, hety­ke pajtáskodás. A mi nemzedé­künk valahogy tisztább volt, lo­­vagiasabb, erényesebb. Nem mon­dom, előszeretettel használtuk a prostitúciót, sokan közülünk el­csavarták a cselédlányok fejét, és egyesek érdekházasságot kötöttek, de egyébként nagyon tiszteltük a nőket. Rendeztünk olykor ifjonti kicsapongásokat, afféle tivornyá­kat, murilkat, zríket is, de bulikon sosem vettünk részt. Ezt a szót nem is ismertük. Mások voltunk valahogy, mint a mai nemzedék. Sorolhatnám még tovább a kér­déseket, amelyekben ez a fiú szembenáll velem. Valóban az a helyzet, ahogy a vitában olvasom: szakadék tátong köztünk, sötét szakadék. Egyik szélen állok én, kopaszon, kövéren, savtúltengés­­sel, fáradtan és rosszkedvűen, a másik szélén a fiam, nyurgán, kócosán, harsányan és egészsége­sen! Szia! — ordít felém a sza­kadék túlsó végéről, és máris ro­han tréningre, a tréningről a szak­körbe, a szakkörből a KISZ-be, a KISZ-ből a szomszédba tv-re. Folyton nyüzsög és rohan. És űrha­jós akar lenni meg búvár meg rák­kutató. Csak én nem tudom, mi lesz belőle, és azt sem, hogy most mi­lyen. Rémülten hunyorgok utána a vita fényében, és nagyon aggó­dom érte. Főként hétfőn, szerdán és pén­­téken aggódom, amikor úgy áll a vita, hogy minden ifjú huligán. Kedden, csütörtökön és szombaton fellélegzem valamelyest, mert olyankor az a helyzet, hogy nem minden ifjú huligán. Ezért várom izgatottan a vita folytatását, hogy megtudjam végre az eredményt. Jól tudom, hogy a mostani hely­zet közbülső állapot csupán. A szerkesztőségek előtt hosszú sorok állnak hozzászólásra várva, egyes kerületekben egész háztömbök nem nyilatkoztak még. Joggal re­mélem, hogy ez a polémia az el­jövendő esztendők során tovább fejlődik, még mélyebbé és több­oldalúvá válik. Szeretném megérni a végső konklúziót, amikor kide­rül majd, mi az igazság. Szeret­ném elolvasni a dédunokáim hoz­zászólását, akik elmondják végre, milyenek az ükunokák. Vajon úgy áll-e a kérdés, hogy minden ük­unoka huligán, vagy inkább az a helyzet, hogy nem minden ükuno­ka huligán. 28

Next

/
Thumbnails
Contents