Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-02-23 / 4. szám

USÁ-ba. Előbb a pittsburghi egye­temen szerepeltem, majd az Ohió­­ban levő Columbus kiválóan mű­ködő magyar kulturális körének az estjén. Értő, remek közönség hallgatott. Felléptem a detroiti Magyar Házban két estén, és el­jutottam Clevelandbe is. Chicagó­ban érdekes élményeim voltak. Estemet Szathmári Lajos rendez­te, ő a Bakery-vendéglő tulaj­donosa, s nemcsak szakácsművész, hanem költő is: hatalmas gyűjte­ményében különféle nyelvű sza­kácskönyveken kívül érdekes kéz­iratok, röpiratok, plakátok is föl­­lelhetők. Én még Marosvásárhely­ről ismerem, fiatal újságíró ko­rából. Chicagóban minden arra járó magyar megfordul nála. A vendéglő egyik éttermében szere­peltem. A közönség zöme ameri­kai volt, Szathmári azon az es­tén erdélyi vacsorával kedveske­dett nekik. — Étkezés közben mondott ver­set? — Dehogyis. Este fél 11-kor ki­szellőztették a termet, majd 11 óra tájt reflektorfényben úszó emelvényen jelentem meg. Angol nyelvű bevezetőjében, Szathmári felhívta a hallgatóság figyelmét a magyar nyelv zenéjére, ritmu­sára, hangulatára. Előadóestemet oly módon készítette elő, hogy a közönség éjjel fél egyig moccanás nélkül leste szavamat. Értették, érzékelték a versek szépségét, lég­körét. — Ügy hallottam, San Francis­cóban is szerepelt. . . A hazai vizek partján ter­mő nád igen szerény ro­kona — mondjuk a tonki­­ninak. Vékony, törékeny, szinte csak gyönge héjjal körül­vett levegő. Ez egyben előnye is, mert kiváló szigetelőanyag. Ha kiváló, akkor ára sem lehet cse­kély, bizonyára nem rossz üzlet a nádvágás. Különösen nem az a Fertő tavon, mivel ott akkor is nádszőnyeget talál az ember, ami­kor a vizet keresné. A Fertő most végeláthatatlan hó- és jégsivatag. Látszólag élet­telen. Az út szélén nádkúpok so­ra, ha ugyan útnak lehet nevezni a széles csapást, amit valamely nehéztestű gép vágott a hóban. Nádas sehol, csak amolyan tarló­féle. A Fertői Nádgazdaság ter­melési osztályának fiatal vezetője ugyan negyedórája azzal biztat, hogy karnyújtásnyira vannak az aratók, de semmi jele, hogy em­ber lenne a közelben. Az is lehet, hogy errefelé másképp mérik az időt és a távolságokat. Az utób­bit fölbecsülni, persze nehéz. A partszegélyen járunk, ahol legfel­jebb a fűzfák sora jelezhetné a gyalog megtett száz- és százmé­tereket. Most már kedvem szerint, akár kényelmesebbre is foghatnánk a tempót, de megérkeztünk. A nád­kúpok sűrűsödő sora mögül elő­csörtet egy erős építésű, mégis kecses gép. Még meg sem állt, ami­kor egy emelőszerkezet földre bo­rítja a megkötött kévéket. A gép­ről lekászálódnak az emberek. Heten vannak, ennyi egy nádvá­gó brigád létszáma. Ha hátat for­dítunk az aratómasinának, csak a munkások ruhájáról olvasható le, hogy a jelenben járunk. Moz­dulataik és a mód, ahogyan a kúpokat rakják, legalább ezer­éves. Most, a két forduló között, rövid megbeszélést tart a társa­ság. A napokban, a hó mellett eső is volt, a nádszálakra megszám­lálhatatlan tüske fagyott. Nehéz aratás a mai, jobb lenne talán hazamenni. Ezt azonban senki sem gondolja komolyan. Jog sze­rint megtehetnék, de ebben a mesterségben az elmulasztott munkanapokat nem lehet pótolni. Az sem mellékes, hogy rossz idő esetén más a bér. Márpedig egy nádvágó igen sokat keres. Ke­mény mesterség ez, a fizetési bo­rítékhoz néhány év múlva reuma is jár. A fiatalok okos öltözködés­sel talán elkerülhetik, de az idő­sebbeknek, akik régen, olykor tér­dig vízben állva, az itt „kacérnak” nevezett kaszafélével dolgoztak, már csak a baj tűrése és kezelése marad. A Fertői Nádgazdaság központ­ja Fertőszentmiklóson van. A te­lepen minden a vállalat jómód­jára utal. A cégnek saját iparvá­gánya van. Az ebédlő, a konyha akkora, hogy bármelyik pesti nagyüzem megirigyelhetné. Zalathy János főmérnök fogad. — Mekkora területen és mi­lyen haszonnal dolgoznak? — összesen hétezer hektárunk van, részben az Alföldön, részben a Balatonon, de legnagyobb ösz­­szefüggő területünk a Fertő ta­vi. Itt ötezerhétszáz hektáron gazdálkodunk. Az országban négy nádgazdaság van, a mienk a leg­nagyobb. A nád egy részét szö­vetnek, pallónak dolgozzuk fel, a többiből tetőfedésre való nád ké­szül. Mert munka van ezzel is, válogatni, szabni kell. Ami a hasznot illeti, nem panaszkodha­tunk. Áruinknak négyötöde nyu­gati piacra kerül. Egy hektár ná­das a kezünk alatt legalább any­­nyit hoz, mint egy hektár jól ter­mő búzaföld. — Miért kelendőbb a fertői nád a többinél? Ügy hallottuk, vevőik leginkább ezt keresik. — Ez kevésbé törik, ellenállóbb és hosszabb, mint mondjuk a ba­latoni. Persze, ezek a tulajdonsá­gok változnak évjáratonként is. Mert a nádtermés — akárcsak a kultúrnövények hozama — függ az időjárástól. Kevesen tudják például, hogy a Fertő vízszintje nem állandó. Egy váratlan áradás vagy apadás nekünk sokba kerül. Alföldi öregek mondják, hogy a szépen rakott nádfödél nyolcvan telet is kibír, csak időnként kell javítani. Ezek szerint meglehet, a legtakarékosabb emberek a ten­ger vagy akár a Balaton-parti villatulajdonosok, akik újabban náddal borítják házukat cserép helyett. Egyet azonban kár tagad­ni : a természetes anyagok szép­ségét. Baj, hogy egyre kevesebb van belőlük. MEGAY LÄSZLÖ — Chicagóból egyenest oda­utaztam. Az ottani Magyar Ház­ban léptem föl, majd egy régi, marosvásárhelyi barátnőmmel ta­lálkoztam, nála laktam, és így pi­henésre is nyílt lehetőségem. Meg­hívtak Portlandba is, az egye­temre. Két egyetemi tanár, Éltető Béla és Ludányi András rendezte az estémet, nyaranta ők vezetik a város szikláira épült egyetem ma­gyar kurzusát. Az a céljuk, hogy az ottélő, magyar származású fia­talok, amennyire lehetséges, töké­letesen megtanuljanak magyarul. Nagy meglepetéssel hallottam, hogy a magyarokhoz amerikaiak is csatlakoznak, ők is nagy ambí­cióval sajátítják el nyelvünket. Los Angelesben három előadáson szerepeltem: két református temp­lomban és a Magyar Házban. Wa­shingtonban igen jó közönség fo­gadott. Nagy örömömre, a világ­hírű Kongresszusi Könyvtárban két és fél órás hangfelvételen őr­zik a washingtoni estén fölvett műsoromat. Az utolsó állomás a Connecticutban levő Bridgeport volt. «T- Vajon fárasztónak bizo­nyult-e ez a turné? — Nem túlságosan. Inkább af­féle lassú menetelés volt, nem annyira hajszolt, mint a hét év­vel ezelőtti. Időm jutott arra is, hogy a múzeumokat végigjárjam. Általában rendkívül tájékozott emberekkel találkoztam. Akikkel én beszélgettem, többségükben két nemzedék fiai, lányai voltak, s ezek mélységesen őrzik a magyar kapcsolatokat. Előadások után a hallgatóság együtt maradt, a Ma­gyar Házban, vagy valamelyik vendéglátó család otthonában. Bú­csúzóul hadd idézzünk föl egy kis részletet Jancsó Adrienne egy rö­­videbb lélegzetű önéletírásából: „... Számomra a versmondás annyiban színészi feladat, hogy lelkiállapotot tükröz, de a költő mondanivalóját nem tekinthetem szerepnek. Nem a művet létrehozó egyént akarom megszólaltatni, ha­nem az általa létrehozott művet. Ezt természetesen csak saját ma­gamon átszűrve tehetem. Óhatat­lanul jelen van a személyiségem is, de csak mint hangszer ...” GÁCH MARIANNE 11

Next

/
Thumbnails
Contents