Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-09-20 / 19. szám
Milliókkal együtt Magyar Zoltán aranyérmes gyakorlata az olimpián FOTO NÉMETH FEBENC — MTI A nyújtón A XXII. NYÁRI JÁTÉKOKON szerzett hét első helyezéssel száztizenkettőre emelkedett a magyar olimpiai bajnokságok száma. A képzeletbeli ötkarikás aranykönyvben lapozgatva kivételes egyéniségek, rendkívüli bajnokok tűnnek emlékezetünkbe. Hajós Alfréd, az első újkori olimpia duplázó úszója nyitotta meg a sort, s olyanok követték, mint például a hat olimpiai szereplése alkalmával hét aranyérmet nyert, s ezzel világviszonylatban is minden idők legjobbjai közé tartozó Gerevich Aladár, a penge művésze, vagy Papp László, a három olimpián győztes ökölvívó, akinek egyedülálló rekordját a kubai Stevenson éppen most Moszkvában állította be, vagy Takács Károly, a sportlövő, aki jobb kézfejének elvesztése után bal kezébe fogta gyorstüzelő pisztolyát, s oly biztos volt sikerében, hogy még győzelmi nyilatkozatát is előre megírta, s a legtermészetesebb módon elővette levéltárcájából és szépen felolvasta a rádió mikrofonja előtt Londonban és Helsinkiben egyaránt. De csak példaként említettünk néhány nevet az ötkarikás aranykönyvből, ahová most Magyar Zoltán, a montreali győzelmét Moszkvában megismétlő tornászbajnok is méltán tartozik. A FERENCVÁROSIAK huszonhét esztendős tornásza ugyan még „csak” a második olimpiai bajnokságát nyerte. De ne feledjük: 1973 óta lényegében veretlen, valamenynyi nagy világversenyén a legjobbnak bizonyult, mégpedig úgy, hogy hibátlanul mutatta be a mai napig egyedülálló, most már az ifjú bajnokról elnevezett Magyar-vándorral, orsóval és szökkenő vándorral fűszerezett gyakorlatát. A szerenkénti döntőkben bemutatott harminchat gyakorlat közül egyedül Magyar Zoltánét értékelték tízes pontszámmal. Az egyedülálló produkció egy rendkívül tehetséges, kötélidegzetű fiatalember és egy afféle nyugtalan, mindig újítani vágyó edző szerencsés találkozása, s együttes, közös erőfeszítése eredményének tekinthető. Magyar Zoltán gyakorlata ugyanis Vigh László fejében formálódott világviszonylatban is egyedülállóvá. S hogy mennyire az, hogy milyen rendkívüli tornász Magyar Zoltán, annak bizonyítására hadd emlékeztessünk arra is, hogy a Magyarvándort bár annak idején már Münchenben bemutatta, csak akkor még leesett a lóról, a mai napig sem tudja utánozni egyetlen külföldi tornász sem. SOKAN PRÓBÁLTÁK már megfejteni Magyar Zoltán sikeres szereplésének titkát. Valóban, vajon honnan, miből merít erőt ez a karcsú, vékony dongájú fiatalember, hogy végül a döntő pillanatokban mindig, minden alkalommal hibátlanul mutassa be gyakorlatát? „Nem tudom másként kifejezni — mondta egyszer régebben Magyar Zoltán — hazafias érzések ébrednek bennem! Eszembe jut, milyen csodálatos dolog, hogy játsszák a Himnuszt és ez felállásra készteti a lelátókon helyet foglaló tízezer amerikait, s a televíziós közvetítések révén a szélrózsa minden irányában megtudják, hogy magyar vagyok, hogy a mi kis országunk is létezik valahol a nagyvilág térképén” ... A rövid nyilatkozatból azután egy hosszabb televíziós beszélgetés kerekedett. Feledy Péter, a televízió egyik fiatal riportere az ifjúsági adások keretében faggatta a bajnokot, kérte véleménye részletesebb kifejtésére. Lényegében ekkor tudtuk meg, hogy az egykor történelemtanárnak készülő édesapa annak idején sok mindent elmesélt a magyar históriából óvodás korú fiának, aki akkoriban vitéznek érezte magát, s akit később, a felkészülés hosszú évei, évtizedei alatt nem egyszer napi tízórás edzések nehéz megpróbáltatásain hazafias érzései segítették át. A bajnok fogalmazásában: ..Bemagyarázom magamnak, hogy nem egyedül. hanem több millió magyarral együtt megyek neki a lónak, s meg kell tudnom csinálni százszázalékosan, mert tudom, érzem, hogy bíznak bennem ... És ha az értem izguló magyarokra gondolok, akkor lassan tényleg elhiszem, hogy a gyakorlatot rr: u s z hi bátlanul megcsinálnom .. .” BÜSZKE VAGYOK arra, hogy magyar vagyok, állította határozottan Magyar Zoltán, s büszkeségének indoklásaként kis országunk valóban jelentős szellemi értékeit, a tudomány és a kultúra terén elért rendkívüli eredményeinket, s nem utolsósorban sportbeli sikereinket említette. „Szerencsésnek mondom magam, hogy magyar vagyok — folytatta. — Találkoztam Magyarországon egy olyan edzővel, aki nélkül nem jutottam volna fel a csúcsra, ahol most vagyok. Bejártam a világot, aki a tornát ismeri, az ismeri a nevemet is, úgyhogy egy szakmában, a tornában, a világ csúcsára kerültem, s ezt is ennek az országnak köszönhetem!...” Az alapjában véve még ifjú, a harmadik X-en innen járó bajnok a második olimpiai arannyal a nyakában elbúcsúzott. Ahogyan megindokolta, a felkészülés egyre több energiáját felemészti, egészségét is megviseli s a versenyzés is rendkívüli idegi megterhelést jelent számára. De igaz, bajnokként és a csúcson búcsúzott... Testnevelő tanári, torna szakedzői diplomájának megszerzése után újabb szenvedélyei, a horgászat és vadászat közben támadt kedve újabb hivatásra. S így ősztől megkezdte tanulmányait az Állatorvosi Egyetemen. Csodálatos, egyedülálló gyakorlatát legfeljebb filmkockák, a televízió felvételei őrzik, szavait azonban egyhamar nem felejtjük. Hogy is mondta: „Ha bármikor megszólal a Himnusz, könnyes lesz a szemem, nemcsak a dobogó legmagasabb fokán... A Himnuszt hallva mindig elérzékenyülök ...” A Luzsnyiki sportpalotában is figyeltük, előbb csak nagyokat nyelt, majd gyanúsan fényes lett tekintete ... Magyar Zoltán a száztizenkét magyar olimpiai bajnokságból kettőt vallhat magáénak. Magáénak, hiszen sohasem egyedül, mindig milliókkal együtt indult a lónak, s úgy érezte, muszáj megcsinálni, mert mi magyarok ezt várjuk tőle! VAD DEZSŐ
