Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-09-20 / 19. szám
egy hét múlva, kedves levélben, maga a 92. ezred egykori parancsnoka, Neszmélyi Károly százados köszönt rá. A levelet találkozás követte, annál is inkább, mert a 67 napiparancs kiadója nem tudott arról, bogy a hajdani iratok fennmaradtak, s nem is izgalommal tekintett beléjük 35 esztendő múltán az Intézet kutatótermében. S ahogyan pergette a megsárgult, szakadozott lapokat, rendre élesedtek ki emlékezete lencséjén a régi arcok, emlékek, események. Neszmélyi Károly, mint édesapja is, a munkáskórusok karnagya volt, s a háború alatt többször behívták katonának. Végül megsebesült és a hadikórházzal került egyre nyugatabbra, majd ki Ausztriába, áhol már gyógyultan kapta a parancsot, hogy vegye át a 92-es ezredet. — Néhány napra rá bejöttek az amerikaiak — emlékezik vissza a ma hetven esztendős, egyenes termetű, ősz hajú, de fiatalos mozgású férfi. — Fennmaradásunk azon múlott, mennyire tudunk magunk között rendet tartani. Én mindig szerettem a renelső kötete, mely Mikszáth Kálmánt mutatja be a szakembereknek és az érdeklődőknek, nemrégiben jelent meg. Kosztolányi-k öté tünk e sorozat része lesz, és tervezzük többek között egy Jókai-, Ady-, Molnár Ferenc-tanulmány kiadatását is. A sorozat jövője — üzleti vállalkozásról lévén szó — persze azon múlik, mennyire lesznek kelendőek ezek a könyvek. Mi azokra a második-harmadik generációs magyarokra is gondolunk, akik magyarul már nem olvasnak, ám érdeklődnek szüleik, nagyszülőik óhazájának kultúrája iránt. — Mint azt a legutóbbi Anyanyelvi Konferencián felszólalásában is elmondta, egy egyetemi tanár sokféle úton-módon járulhat hozzá a magyar kultúra amerikai megismertetéséhez. — Tevékeny tagja vagyok a Modem Language Association-nak, amely az amerikai és kanadai nyelv- és irodalomtörténész-tanárok legfőbb szervezete. Az elmúlt évben elnöke voltam, ma vezetőségi tagja vagyok e szerdet, a pontosságot, s igyekeztem nemcsak parancsokkal, de érvekkel is megértetni az emberekkel, hogy az amerikaiak aszerint ítélnek meg bennünket, s bánnak velünk, ahogyan mi viselkedünk, tartjuk magunkat. Megmondom őszintén, nem volt könnyű dolog, azok az emberek idősek voltak, a fegyelemhez se szoktak, s azt hitték, ha vége a háborúnak, mehetnek arra, amerre látnak. Némelyik nagyon keserves tapasztalatok árán tanulta meg, hogy közösségben sokszor könynyebb túlélni valamit... Hazatérése után Neszmélyi Károlyt 1946- ban leszerelték, végkielégítést kapott. Hamarosan jelentkezett egyik régi énekkara, a Rákosszentmihályi Munkás Dalkör, hogy ismét megalakult, és szívesen látja. Ettől kezdve hivatásának élt, tíz esztendővel ezelőtti nyugdíjazásáig. Két évvel ezelőtt zenei nevelőmunkája elismeréséül megkapta a „Szocialista kultúráért” miniszteri kitüntetést. Lánya, Vera, az ötvenes években Európacsúcstartó rövidtávfutó volt; őt magát a hét végén nem könnyű otthon találni, mert atlétika-versenybíróként tevékenykedik, s ezért elnyerte a sport érdemérem bronz fokozatát. Bélyeget gyűjt, zenei tematikájú gyűjteménye már több kiállítást megjárt. Mindez csupán néhány életrajzi adat, s nem is rendkívüli. Ami ez alkalommal felhívja rá mégis a figyelmet, az a szembesítés: az ezredparancsnok katonatiszt és a munkásdalárda karnagy találkozása egy személyben; s noha az előbbi csupán epizód, az utóbbi nélkül aligha tudta volna úgy ellátni azt a feladatot, amelyet a háború s következményei kiróttak rá. Az eddig jobbára rejtőzködő dokumentumok további vizsgálata már a szaktudósokra tartozik; a dokumentumokat valamikor létrehozó ember jelentkezése és bemutatkozása pedig segít megérteni azt, ami írásban nehezen rögzíthető. De mert a világ nemcsak kerek, hanem kicsi is, marad hátra egy meglepetés: amikor megtudja, hogy róla és parancsaiból cikk készül a Magyar Hírek számára, felderül az arca: — De hiszen a Magyar Hírek már írt egyszer rólam! Néhány esztendővel ezelőtt, rokoni látogatóban Ausztráliában jártam, s mit tesz Isten, ki kellett segítenem az egyik ottani magyar énekkart, amely karmester nélkül maradt. Ennek híre ment, s a történetet megírta a Magyar Hírek „Mentőangyal Adelaide-ban” címmel... Bizonyos, hogy könnyebb és szívesebb beugrás volt, mint az a 35 esztendővel ezelőtti, noha mindkettőt a szükség hozta magával. A tiszti pálcát — amelyet igazán sosem viselt, s a karmesterit, amelyet még a nyugalomban sem ereszt el. „ _ vezet egyik csoportjának, amely az irodalom vallási vonatkozásait vizsgálja. E körben például a magyar kódexirodalmat, annak egyházi hátterét is ismertettük. Négy évvel ezelőtt megalakítottunk egy, a magyar irodalommal foglalkozó, kisebb csoportot, amely azóta is — mintegy harminc-negyven taggal — lelkesen dolgozik. A New York-i Frederick Ungar kiadó háromkötetes irodalmi lexikonja számára én írok ismertetést Babitsról, Kaffka Margitról, Kosztolányiról, Tóth Árpádról, Szabó Lőrincről, Weöres Sándorról, akivel most egyébként alkalmam volt találkozni. — Ügy tudom, ezúttal sokfelé megfordultak az országban. — Jártunk Kecskeméten, Pannonhalmán, Veszprémben, Herenden — Szombathelyre pedig, mint nagynéni voltam hivatalos, Strasbourgban élő történész fivérem, Hunyadi István fiának esküvőjére. (balázs) FOTÓ: GESZTI ANNA A ú iM Ü A tavasszal Skandináviában turnézó magyar művészcsoportot kísérve jutottam el Arhusba, Dánia második városába. Időmből csupán villámlátogatásra futotta, előadás előtt érkeztünk, s mert el kellett érnünk az éjféli kompot, beszélgetésre, ismerkedésre alig maradt idő. Húztuk-halasztottuk ugyan a búcsúzkodást, mert az Arhusi Dán—Magyar Baráti Kör tagjai igazán kitüntető kedvességgel fogadtak bennünket. Tudtam, hogy a Kör nemrégiben alakult, érdekeltek elképzeléseik, az alakulás körülményei, ám éppen csak a kérdéseimet tehettem föl Demény Károlynak, a Kör elnökének, már indulnunk kellett. A válasz azonban megérkezett, mégpedig egy olyan levélben, mely nemcsak a Körről számolt be. Demény Károly a magyarságtudat, az újhazában is magyarnak maradni kérdésköréről is lejegyezte gondolatait. Mint olvasom levelében, a Jylland (jütlandi) félszigeten mintegy 180—200 magyar család él. Arhus e félsziget központja, s idővel az itteni Dán—Magyar Baráti Kör is szeretné vonzáskörzetének tudni Dánia e vidékét. A magyar művészek fellépése — amelyre a város egyik cserkészotthonában került sor — a Kör hetedik összejövetele volt. A korábbi alkalmakkor jobbára az iparművész Demény Károly dekoratőr iskolájában találkoztak a magyar szóra, jóízű tere-ferére éhes árhusi és környékbeli magyarok. — Az óhazához való érzelmi kötődés az első generációból kitörölhetetlen. Ez hoz össze minket is, dániai magyarokat, a két hazához való tartozás kérdéseit kell tisztáznunk magunkban és egymás között, s ugyanezt meg kell értetnünk gyermekeinkkel, el kell fogadtatnunk környezetünkkel — fejtegeti Demény Károly, s leírja fia esetét. — Fiamat — aki most 14 esztendős — tízéves korában megválasztották iskolai osztályának bizalmijává. Büszke volt erre a kitüntetésre, ám egy iskolatársa megjegyezte: miért éppen te lettél a bizalmink, amikor te nem is vagy dán? Az iskolából hazatérve ezzel a kérdéssel fordult hozzám: Apu, mi vagy te, dán vagy magyar? És mi vagyok én? Dán vagy magyar? Te mindig büszkén beszélsz a magyarságodról. Hova tartozol- te tulajdonképpen? Igen ... — meditált levelében Demény Károly — fogas kérdés ez egy gyerektől, és nem könnyű megválaszolni úgy, hogy ne keltsünk zavart a gyerek fejlődő érzelmeiben. Egy kérdéssel válaszoltam, amit a gyerek átérzett és elfogadott: El lehet-e felejteni a szülőt, aki életet adott? Ezt a kérdést egyébként — dán vagyok-e vagy magyar — tanítványaim is felteszik olykor, s amikor azt válaszolom: dán állampolgár, aki nem tudja és nem is akarja elfeledni magyar voltát, mindannyiszor úgy érzem, hogy ezt a feleletet várták tőlem. — Klubunk, az Arhusi Dán—Magyar Baráti Kör szép kötelességének is azt tartjuk — fejezi be levelét Demény Károly —, hogy az óhazához való kötődést, a magyar nyelv és kultúra szeretetét elevenen tartsuk magunkban és gyermekeinkben. — b — 15
