Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-09-20 / 19. szám
I CSELEKVŐ JELENLÉT A régi görög monda szerint Anteusz a földanyával való kapcsolattól mindig új erőre kapott küzdelmeiben. Gyakran idéztük ezt a képet annak illusztrálására, hogy a külföldön élő magyarok, művészek, tudósok, írók milyen ihletet kaptak, kapnak a szülőföldtől, a szülői háztól, a hazalátogatásoktól. S ezzel kapcsolatban újra meg újra szóba került az a törekvés is, hogy mind az itthoni magyar kultúra kapjon minél nagyobb nyilvánosságot, közönséget és megbecsülést szerte a világban, mind a külföldön élők és alkotók munkássága elfoglalja valós helyét az egyetemes magyar kultúrában és az itthon élők tudatában. Az elmúlt hetek sorra kínálták e folyamat szép példáit. A Magyar Televízió első programján Keresztury Dezső akadémikus, a Magyarok Világszövetsége alelnöke beszélgetett Megyery Sárival, a Párizsban élő írónővel, akit Sacy von Blondel néven filmcsillagként ismertek egész Európában. Én is voltam jávorfácska című önéletrajzi regénye először Párizsban látott napvilágot, majd a Magvető Könyvkiadó idehaza is megjelentette. S most a nyomtatott szövegből jól ismert arc megjelent a képernyőn. Képzőművészeti életünkben egyre-másra gyönyörködhetünk a külföldön működő, vagy működött magyar művészek alkotásaiban. Gömöri (Gomery) Imre hagyatékából mintegy ötven olaj- és pasztellfestményt, ceruza-, szénás tusrajzot állított ki a Magyar Nemzeti Galéria. Gömöri 1902-ben született a Gömör megyei Kokova- Ujantalvölgyben, s festményeit először a Fészek Klubban ismerhette meg a magyar közönség. 1939-ben Párizsban telepedett le, s 1969-ben bekövetkezett haláláig számos egyéni és csoportos tárlaton vett részt Franciaországban, Kanadában és az Egyesült Államokban. özvegye az idén a Galériának adományozta férje művészi hagyatékát. Ugyancsak a Magyar Nemzeti Galériában láthatja a tárlatlátogató közönség a Párizsban, Argentínában, majd az Egyesült Államokban élő Szalay Lajos grafikusművész alkotásait. Szalay legutóbb 1972-ben rendezett idehaza kiállítást. S most „kiemelkedő színvonalú, humánus értékeket bemutató művészete elismeréseként” az Elnöki Tanács a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést adományozta neki. Szabó Györgynek, a Magyar Nemzetben közölt méltató cikkéből hadd idézzünk most csupán néhány mondatot: „Talán a századelőn volt utoljára ilyen egyetemesség és öntörvényűségigény a művészetekben, akkor, amikor egy-egy nagy (s jelképes, megváltó érzelmű) érzelmi-gondolati tömböt faragtak ki — mondjuk így — a létezés problematikájából, az élet és a halál értelmének megfejtésére, végigpróbálván a különféle emberi magatartások és állapotok egész sorát. A ,humán kondícióét’, mely irodalomban és művészetben századunk egyik fő problematikája, s amit Szalay Lajos finoman átszűrt történelmi tapasztalatok feldolgozásával, saját (és maga érzése szerint mindig sikertelenségre kárhoztatott) érzékenységével próbál megválaszolni, mindig drámai helyzetben, alkalmanként illusztratív feladatok ürügyén, s a legszívesebben bibliai példázatokkal.” A vidéki művészeti élet is ízelítőt kap a külföldön dolgozó művészek alkotásaiból. Dunaújvároson az Uitz-terem Victor Vasarely szitanyomatainak adott ideiglenes otthont. A Bach zeneműveire komponált nagyméretű lapok és kották, a 14 színes szitanyomat Vasarely tudományos módszereivel mutatja be a zene és képzőművészet kapcsolatait. Mindezek a példák azt tanúsítják, hogy a külföldön termett magyar alkotások természetes otthona és közege a hazai televízió, a hazai kiállítási terem, a hazai közönség, s ezek a művek állandóan jelen vannak és hatnak a magyar kultúra további fejlődésére. A cselekvő jelenlét érzékletes példája az a könyv, amely történelmünk egyik legjelentősebb szakaszáról szól. A Valóság című folyóiratban Jeszenszky Géza „Üj szellem szabadságharcunk külföldi megítélésében?” című cikkében egyebek között Deák István könyvéről irt (István Deák: The Lawful Revolution. Louis Kossuth and the Hungarians 1848—1849. New York, 1979.). „Minden fontosabb korábbi irányzatot ismerve, Deák új, önálló koncepcióval áll elő egy sereg részletkérdésben, — írja Jeszenszky — miközben az egész eseménysorozat értékelésében a kritikával párosuló rokonszenv, az általánosságban szükségszerűnek és jogosnak (bár nem eleve elkerülhetetlennek) tekintett magyar küzdelemmel való alapvető azonosulás dominál”. A folyóiratnak ugyanez a száma Oltványi Ambrus tollából közöl ismertetést Deák István könyvéről. „Deák István szerint a magyar ügy 1848—49-ben eleve bukásra volt kárhoztatva. Mégsem minősíti e „nagy politikai kalandot” értelmetlen és hiábavaló vállalko zásnak. A nem évekkel, hanem évtizedekkel mért történelem mércéjével — írja — Kossuth sikeresnek bizonyult; álma egy, a nemesség vezetésével modernizálódó országról beteljesült. Az 1867-es kiegyezés — ha maga Kossuth el is utasította azt — ténylegesen célkitűzéseinek túlnyomó részét valóraváltotta.” Az Élet és Irodalomban Hanák Péter szentel egész oldalas cikket Kossuth „törvényes forradalma” címmel Deák István könyvének. „New York városában, a 113. utca és a Riverside sétány sarkán magányos Kossuth-szobor áll — írja Hanák Péter. — Az amerikai magyarok szövetsége emelte, 1927- ben, az Újvilágban is oly nagy hírnevet szerzett hős emlékének. A megformálást a ceglédi Kossuthszobor ihlette, vagyis olyan, mint a sok tucat városunk közterén uralkodó műemlék: tömör ércből öntött, időtlen és rezzenetlen, régi dicsőségünk és szabadságunk emlékeztetője, amint egy romantikus póz klasszicizált kánonja szerint mutat előre, a jövőbe. A New York-i szobor jobban simul a természetbe. Időnként gyereksereg ugrálja körül, vés rá különféle jelszavakat és ábrákat, többnyire pédig galambsereg végzi körötte mindennapi teendőit. Könnyen meglehet, hogy a távoli utókor tiszteletlenségének és a természet közömbösségének jelei késztették a Columbia egyetem történész tanárát, Deák Istvánt, a szemközti ház 12. emeletének lakóját, hogy megtisztítsa a szobrot a rárakódó közönytől, és kiszabadítsa az embert abból az érczubbonyból, amelybe a hálás utókor kultusza zárta. Könyve, A törvényes forradalom (The Lawful Revolution) a Kossuth-kultuszt megélt, neki áldozó és vele perlekedő történész kortárs számára mindenekelőtt azt tanúsítja, hogy a kiszabadítási művelet sikerült. Amerikából nemcsak a hős szabadságharcos, a forradalmár népvezér tért vissza, hanem a napi gondokkal küszködő, a nap virágait élvező, töprengő ember is.” Hanák Péter részletesen elemzi Deák István megállapításait, néhol vitatkozik is velük, majd ismerteti 1848—49 legfájdalmasabb mozzanatainak Deák-féle interpretálását. „Mindenesetre 1848 bármilyen feldolgozásának próbaköve a végjáték. Itt a legnagyobb a kísértés a rokon- és ellenszenvek kritikai mércévé avatására, a felelősség arányainak elrajzolására, a «-ha ... volna« ábrándok végigjátszására. Deák István mindvégig igyekszik megőrizni a tényszerűséget és a tárgyilagosságot. Meggyőzően bizonyítja be, hogy az óriási túlerő ellenében a kimerült, a népi ellenállástól és a külhatalmaktól sem támogatott magyar hadsereg stratégiai győzelmet nem arathatott. De a vesztes harcnak is többféle kimenetele lehetséges, nem fölösleges tehát a tévedések és ballépések feltárása. A történész nem menti föl Kossuthot: hibáztatja az utolsó hetek — bármennyire érthető, mégis káros — kapkodását. Mindazonáltal Kossuth bírálatát nem követi a szokványos Görgeymentegetés. A hadvezér késedelmeskedve, fegyelmezetlenül hajtotta végre az Áradra való visszavonulást. Káros illúziókat táplált, bár erre semmilyen reális alapja nem volt, az orosz vezérkar nagylelkűsége iránt; kétszínű játékot játszott Kossuthtal. Az oroszok és Görgey ugyan nem akarták becsapni a harcosokat, de végül is ez történt: a kapituláció Haynau kezére játszotta a tisztikar és a sereg nagy részét. Kérdés, hogy Görgey felelőssége nem háramlik-e vissza, részben, Kossuthra is? Látszólag nem. Hiszen augusztus 11-én kifejezetten szegény nemzetünk független létének megmentése és boldogulása végett adja át Görgeynek a teljes -hatalmat. S másnap levélben is figyelmezteti : árulásnak fogja tekinteni, ha csak a sereg, nem pedig a nemzet nevében bocsátkozik tárgyalásokba. Az adott helyzetben mindkét követelés merő lehetetlenség lévén, Deák István eme óvásokat előre megfontolt bűnbakteremtésnek minősíti. Van igazság ebben a véleményben, a felelősség árnyalt elemzésében, csupán a moralizáló hangsúly tetszik zavarónak. A végjátékban ugyanis Kossuthnak két választása volt: a hősi halál vagy a menekülés. A romantikus mennybemenetel vagy a reálpolitikus folytatás. Az eleven ember, akit az amerikai magyar historikus megidéz, a politikus Kossuth csak a második utat választhatja. Mert lehet, hogy Danton és Carnot volt egyszemélyben, de Robespierre és Saint Just bizonyára nem. Nem glóriás mártírsorsra kiválasztott, hanem a nemzet ébresztésére és élesztésére termett, karizmatikus vezér. Ha valakinek, neki túl kellett élnie a drámát, amelynek nemcsak Hamletje, de Fortinbrasa is egyszemélyben, a jövő záloga és jelképe. Ha pedig a nemzetnek és neki túl kellett élnie a vereséget, akkor az önbecsülés és önigazolás okán, a nemzetpedagógia céljából bűnbakot is kellett találnia. (Az persze vitatható, hogy a nemzetnevelésnek helyes módszere volt-e — még inkább: az-e ma is — az effajta önvigasz.) New Yorkban, a Riverside sétányon álló Kossuth-szobor mellett megszületett egy másik ábrázolás. Emlékmű ez is, talán maradandóbb lesz az ércnél.” — a — 7
