Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-23 / 17-18. szám
ARANY LÁSZLÓ 1862-ben jelent meg először Arany Lászlónak immár klasszikus értékű népmesegyűjteménye. E gyűjtemény darabjai a legjobban elbeszélt magyar népmesék közé tartoznak. A közelmúltban Reich Károly rajzaival jelentette meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó A kis ködmön Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt. Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is. — Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni. Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon. — Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz? — Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. — Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, s ő is rákezdte a sírást. Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül. — Ejnye, szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hova vesztek. Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajuk akadt — Hát ti mit sírtök-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?! — Jaj, kedves apjukom, hogyne símánk-rínánk — felelt rá az asszony —, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe! Itt elbeszéltek neki mindent, s úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban. A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánuk a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett. — No — azt mondja —, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek lányát, ha az Isten is úgy akarja. Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja: — Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval? — Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná. — No hát, majd felszállítom én — mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, fél óra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele. „No — gondolta magában —, akadtam már egy bolondra.” Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja: — Jó napot, adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend? — Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istenosudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni. — No, majd világossá teszem én — mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta. „No — gondolta magában —, akadtam már második bolondra is.” Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá Megszólítja a legény: — Hát kend, nénémasszony, mii csinál? — Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velük. — Én megmondom, nénémaszszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket. Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult. „No, hála Istennek — gondolta magában —, megtaláltam mind a három bolondot.” Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlük, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak. A kismalac és a farkasok Volt a világon egy kis malac, annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett magának, odamegy egy nagy, ordas farkas, beszól az ajtón: — Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom. — Nem eresztelek biz én, mert megeszel. — Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam. A kis malac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzhöz. Kicsi idő múlva megint megszólalt a farkas: — Ugyan, kedves kis malackám, eressz be már egészen, majd meglásd, egy ujjal se nyúlok hozzád. Erre a kis malac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette. A farkas csakugyan a zsákba farolt be. A kis malac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, azután hirtelen felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután addig hányta-vetette magát, míg utoljára kiódzott a zsák szája. Kibújt belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kis malacot. Addigaddig keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek, mi módon fogják meg a kis malacot. Mert egyik se tudott a fára felmászni. Nagy sokára aztán elhatározták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan; mint a lédeci birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. így hát a többi mind az ő hátán volt. Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kis malac hirtelen elkiáltotta magát: — Forró vizet a kopasznak! A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind lepotyogott; kinek lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy sose látták többet. A kis malac szépen leszállóit a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok. 50
