Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-23 / 17-18. szám
Akik Csehov, Gogol vagy Gorkij darabjaiban látták, azt mondják róla: elsősorban az orosz klasszikusok színésze. Visszafogottsága, szemjátékának mélyről sugárzó ereje, intellektualizáló szenvedélyeinek hangban és mozdulatban ütemre kidolgozott pontossága a Három nővér, a Vány a bácsi, az Éjjeli menedékhely pusztulásra ítélt hőseinek sorsában érvényesül igazán. Évekig játszotta az Egy őrült naplója magányos címszereplőjét, az azonosulásnak olyan hőfokán, hogy akik ismerték — vagy nem ismerték —, attól féltették: beleőrül. Ilyen tébolyszéli játékig jutott el O’Neill Eljő a jegesében, Tennessee Williams darabjában, a Macska a forró bádogtetőn-ben; fiatalkorából még visszalobog ránk Rómeója — de ugyanezzel a fajta lobogással játszotta el az Operettszínházban A La Mancha lovagja Don Quijotéját, s alighanem ez süt át vígjátéki alakításain is, akár A nők iskolájában játszik, akár a Szerelem, óh!-ban, akár Molnár Ferenc darabjában, A testőr-ben, vagy Szigligeti Liliomfi-jában, amely egyébként az egyik legjobb filmszerepe. Amikor a vas már túlizzott egy bizonyos hőfokon, azt mondják rá: „fehérmeleg”. Ilyen fehérmelegen izzik Darvas Iván játéka, mélyében a fölhevített műgond, a munkamorál és a művészi tartás hitelével. Az egyéniséget -— a magánembert — a megsemmisülésig keresztülragyogja ez a fehér fény. S a művész emberi portréja csak annál jobban, csak annál ingerlőbben vonz bennünket. — A rádióban ön nemrég azt mondta: „Az, ami az előadás előtt és az előadás után történik, nem tartozik a közönségre.” Mindig ilyen rezervált. Mindig ilyen abszolút eleganciával siklik ki a személyét érintő kérdések elöl. S most mégis, legalább annyit hadd kérdezzek meg: hogy telik el egy napja? — Pontosan úgy, mint bármelyik magyar állampolgárnak. Csak épp a mi munkánk időben megfoghatatlanabb, hol tíz-tizenkét óra, hol — látszólag — semmi. Mikor például próbaperiódusban vagyok, próbálok tíztől kettőig. De a nap huszonnégy órájában nincs olyan másodperc, amikor tudatosan vagy tudat alatt ne a szerepemmel foglalkoznék. Szoktam bevásárolni, segítek a háztartásban, részt veszek a két gyerekem nevelésében, olvasok, de a próbákon a pszichés igénybevétel olyan erős, hogy ha fizikailag másutt vagyok, akkor is a feladatomra koncentrálok. — Egy ilyen nap után nagyon kifárad? — Igen, de ez jóleső fáradtság. Minden szellemi-fizikai igénybevétel mellett is érezzük, hogy valami megoldás felé közeledünk. Akkor is így van ez, ha néha visszamenőleg kiderül, hogy minden hamis volt. — Mi az, amit sokall a munkában? — Koromnál, elhasználtságomnál fogva nem bírom már azt a munkaritmust, amit húsz évvel ezelőtt. Próba után rádió, aztán televízió, este előadás, aztán filmfelvétel — ezt már nem bírom, nem is akarom. Az együgyűség felé közeledem, s mint tudja, ez nemcsak elhülyülést, de — etimológiailag — egy-ügyűséget is jelent. Kirkegaard szerint: szent az, aki mindenekfölött csak egyetlen dologgal tud foglalkozni. — Mi az, amit kevesell a munkában? — Luxuriózus helyzetben vagyok : nincsenek szerepálmaim; ilyen értelemben ambícióim sincsenek. Nem akarok már karriert csinálni. Nem akarok még több pénzt keresni. — S a Godot-ra várva...? — Tragikus személyi esemény: Várkonyi Zoltán halála miatt nem lett belőle semmi. Talán majd egyszer, ha már a fájdalom nem lesz akadály. Szeretném, ha a Vígszínház adná elő. — Es az elképzelések arról, hogy darabot rendezzen? — Nem azért voltak, hogy a plakáton ki legyen írva: „rendezte Darvas Iván”. Hanem, mert vannak színművek, amelyekről többet tudnék mondani, ha kívül maradok. Lassú vagyok, tétova, de szívós. Kivárok mindent. — Mert önfegyelemmel kísérletezik, ahogyan egy nyilatkozatában mondta. Milyen eszközökkel fegyelmezi magát? — Mint a nagyon fegyelmezetlen embereket általában, engem is megtanított a fekete bika: mikor milyen mozdulatot tegyek, mikor lépjek fél lépéssel odébb, hogy elmenjen mellettem. Aki még nem volt veszélyben, nem tudja, mi az önfegyelem. De ez a képesség fejleszthető, mentálisan gyakorolható. — Csak akkor, ha az ember, mint Camus írja, sohasem önfeledt. Azt hiszem, ön sosem az. Hegedűs Géza szerint az ön „művészetének lényege a pontosság”. — A színészet arra készteti az embert, hogy plasztikus kifejezésmódot sajátítson el. A plaszticitás: közérthetőség. A nézőt be kell csalogatnom abba a labirintusba. amelyben én járok. Ehhez szemléltetően kell beszélni, mozogni, élni, lélegezni a színpadon. Az írók a mondataikkal, mi a fizikai jelenlétünkkel kommunikálunk; ez már közlésen túli közlés, metakommunikáció. — Ha mindig ilyen feszes, mikor lazít? — A színpadon. A színpad való arra, hogy a külvilágból érkező provokációkat, mindazt, ami évek alatt felgyülemlett, kilazítsuk magunkból. Mikor Gogol őrültjét csináltam, sokan megkérdezték: ..Nem fél attól, hogy megőrül?” Holott éppen, mert módom volt arra, hogy este héttől tízig szétverjem a színpadot, ez tette lehetővé, hogy ha lement a függöny, beilleszkedjem a külvilágba. — Lazít-e a magánéletében? — Nem kell lazítanom, nem vagyok görcsös. Lazítania csak annak kell, aki olyat csinál, amit nem szeret, vagy ami túlnő a képességén. Az ilyen ember iszik vagy lövöldözik. Nekem a család jelenti a színházon kívüli életet. Későn, negyvenhét éves koromban adatott meg, hogy olyan nőnemű lényre találjak, akivel a kapcsolat a teljességet jelenti, ötven voltam, mikor az első gyerekem született. De talán korábban én nem voltam a boldogságra alkalmas. — Ügy tudom, érdekes nevet adott a gyerekeinek. — A nagyobbik Ráchel Tatjána, a kicsi Benjámin. Nekem természetes, hogy így hívják őket. — Beledolgozódik-e a boldogság a művészetébe? — Beledolgozódik, éppúgy, mint a szenvedés. A művészet szempontjából azonos értékű a pozitív és a negatív élmény. Börtönéveim például meditativ életemet gazdagították. A trükk anynyi, hogy az ember egyformán megnyitja a szívét a szenvedésnek és a boldogságnak, amikor annak eljön az ideje. — „Modern az, ami fáj”, ezt is ön mondta egyszer. ítélet értékű mondatai közül még egyet följegyeztem: „Babonás vagyok, más szóval alázatos vagyok.” — Magánbabonáim vannak. Ha én érintek meg egy kelléket, mielőtt fölmegy a függöny, az a kellék nekem fog engedelmeskedni. Ha még valaki hozzáér, elvesztem a biztonságomat. Ez mármár hisztériává fajuló babona, de az ilyen monománia végül beválik. És csak színpadra érvényes: filmre, magánéletre nem; része a szakrális színpadi szertartásnak. — S hol van az alázat a babona mögött? — Mélységesen tudatában vagyok a korlátáimnak. Annak, hogy sem testem, sem lelkem nem alkalmas a végső megértésre. Sok jelet kapok ebben a nagy sötétségben, s a világot mozgató nagy szeretettel szemben csak alázatos magatartás képzelhető el. Márai írta egy versében, 1944-ben: „S az alagútban összefekszenek — döglött lovak és halott hercegek. — A földre néztem, jeleket kerestem, — így éltem a bombázott Budapesten.” A földre néztem -— ez az alázat gesztusa. — Most Peter Shaffer Equusában a pszichiáter szerepét játszsza. A művészi alázat és a művészi erő présében nem lehet megőrülni?! — Az erő kívülről jön. Én csak kölcsönadom, én csak alázattal átadom magamat. Ha „kitalálom” az erőt, begörcsölök, energiát veszítek, megbukom vele; nem jön a kegyelem állapota. Mert nem az kell, hogy én éljem át a szerepet. A szerep éljen át engem. — Ahogyan „a dal szüli énekesét”...? Babits verssorára keresve sem találhattunk volna szebb analógiát a művészvilágból. Köszönöm az interjút. GERGELY AGNES 1. Gogol „Egy örült naplója" monodrámájában 2. Murray Schisgal „Szerelem oh!” című vígjátékában 3. Shakespeare „Antonius és Cleopatra” címszerepében 4. Csehov „Ványa bácsi” című drámájában, Latinovits Zoltánnal FŐTÖK: KELETI ÉVA — MTI 45
