Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-23 / 17-18. szám
TEGNAPOK ES HOLNAPOK „Ül Isztragomban István, szent király, Pap és parasztúr mind körötte áll. Fején az ékes, ujdon korona Vállán palástnak hímzett bársonya. ” Arany János — töredék s szent király városa nekem mindig Esztergom volt és marad. Tíz éven át, tavasztól őszig minden hét végét ott töltöttem a Búbánat völgye folytatásában az erdő alatt a dombon :— egy óriási öreg hárs meg egy toronymagas fenyőfa alatt — romokból mentett kövekből készült kunyhóféleségben. A Duna ott fordul el; a szemközti hegy felett az esztergomi bazilika kupolája magasodik a táj fölé. Akkor — a hatvanas években — még nem volt benépesülve a hegyoldal. Békés, nagy csöndeket hoztak az esték. A Dunán a vontatóhajók dohogása, a hajókürt zengése zene lett, mire hozzánk ért. Jó volt megpihenni a hajszás pesti napok után, töprengeni a történelem tegnapjain, a teendőkön, amelyekhez mindig kevés az idő, és a holnapokon, amelyek a hegyeken túl jelenésre vártak. A vidék valaha nagybirtok volt. Mostanában egy nem túl jó termelőszövetkezet gazdálkodik a földjén, és szorgalmas, a rögtől rég elszakadt kisemberek művelik a tenyérnyi kerteket. Emlékszem egy régi István-napra, pedig talán tizenöt év is elmúlt azóta. Beszélgető társam a szomszéd volt: pár éve még téeszelnök, aztán megbetegedett, nyugdíjazták és ebben az időben kis földjén gazdálkodott, hírneves kertész lett. A legmélyebb szegénységből, szegényparaszti sorsból emelte ki őt és családját a felszabadulás. A jelen hibáit józan, okos gazda módjára sorolta és egy percre sem feledte, milyen volt a múlt. Arról beszélgettünk, milyen lehetett a nagy király. A Benczúr-képről meséltem: „Vajk megkeresztelése” a címe. „Daliás, ifjú térdel csillogó márványmedence előtt, püspökök és főurak gyűrűjében” — írja valahol Babits a festménykeltette élményét magyarázva. öreg barátom a fejét ingatta. „Nem nagyon lehetett olyan fényes az a keresztelő” — vélte. Szerinte István izmos, zömök, katonaember volt. Évtizedeken át kellett harcolnia pogány társaival, és meg kellett védenie az országot erős ellenségektől. Az a kor csak a kemény, lábán szilárdan megálló, a fegyvert jól forgató királynak engedelmeskedett. A kalandozásról vasmarokkal kellett leszoktatni a népet. Kellett a szellem is, a tanitás, a hit, a vallás. István felismerte, mit kell tennie, hogy megmaradjon a magyarság ezen a földön. Bölcs volt és erős. Ezért lehetett később szent. De nem a vértanú szentek fajtájából való. Azt hiszem, igaza volt az én józan, okos szomszédomnak, aki sokat mesélt a régi Esztergomról. (Ismerte Babitsot; emlékezett, mikor vette a költő a földet ott a dombon. Nem hitték, hogy kitart; azt gondolták, futó ötlet, a pesti író szeszélye, majd megunja. Sajnálkoztak a nagybeteg költőn és siratták, amikor meghalt.) Az elbeszélésből előtűnt Simor prímás, akinek négyesfogata előtt hajdú járt, és osztogatott hatosokat a szenttamási rongyos gyerekeknek. Ugyanaz a Simor prímás, aki a képtárat alapította. Szó esett a királyi vár ásatásáról is, barátom kubikolt a munkáscsapatban. És újra és újra visszatért a beszélgetés során a Szenttamás-dombon a szegénynegyed. (Amelyről Babits így ír: „Putrik és kalyibák egymásra zsúfolt nyája, mintha árvízből menekültek volna fel oda. Szorongó tömeg, a zsellérnyomor kérlelhetetlen egyformasága minden korszakon át: ez a hely nem változott.”) „Látja — mondta a szomszéd — ezer éven át nem változott a szegénység, most meg csak húsz év kellett a szenttamási népnek és ,beautózott’' a palotadombos Esztergom után. Hogy kérdezgette itt mindenki, mi lesz a templommal, mi lesz a Keresztény Múzeum képeivel, mi lesz a vallással, mi lesz a kiásott várral, ha jön az új rend. Azzal ijesztgették itt a népet, hogy olyan lesz minden, mint a szenttamási rozzant kunyhók. Aztán most megy tovább a feltárás, jönnek az emberek a világ minden részéből a múzeumba; a templomot rendbe hozták, Szenttamás meg újjáépült. Ilyen az élet. Tudja mit gondoltam én sokszor a szent királyról? Ha elege volt a politikából, biztosan kijött vadászni ide, az erdőbe. Aztán elfáradt, este kiült a sziklára, ahol mi most időzünk. Nézte a Dunát meg a várost, a várat és arra gondolhatott, mi lesz itt ezer év múlva. Lesznek-e még erre magyarok? Gazdagok lesznek-e, vagy szegények? Mit vélnek majd róla? Okos ember volt, tudta, hogy más lesz minden, de nem lesz könnyebb.” Már nem járok ki Esztergomba. Székesfehérvárhoz közel, a Velencei-tónál töltöm a hétvégeket. Augusztus 20. közeledik, Szent István napja. Küszködünk az árvízzel a Körösöknél; nehéz az aratás, a sok eső megdöntötte - a gabonát. A békés mindennapok körül sok a feszültség, jó lenne valamit tenni a világot fenyegető fegyverkezési verseny ellen. Nyugtalan lettem, hiányzik öreg barátom, ott a Búbánat völgyében, régen nem hallottam csendes, okos szavait. Székesfehérvár itt van a szomszédban. Tele István-emlékkel, de a szent király városa nekem mindig Esztergom volt és marad. SZÁNTÖ MIKLÓS FOTÓ: NOVOTTA FERENC 2
