Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-09 / 16. szám
— Jöjjön be a következő tanú! Nagy, hórihorgas embert tuszkol be az ajtón a hajdú, széles szíj van a derekán, gavalléros öt csattal. Hímzett halina lóg a vállán, s újdonatúj bocskor kunkorodik a lábain fehér szíjakkal. Nini, ni. hisz ez a Macskási István uram tót csősze, aki engem diákkoromban megzálogolt, mikor a kukoricásukban vadásztam. Szemeim zöldes karikákat vetettek. Elfelejtettem, hogy bírói széken ülök. Nem csoda, hiszen még csak huszonhárom éves voltam. Eszembe jutott fölháfoorodásom, ami akkor elfogott, mikor a tölténytartómat elvette. Öt éve annak, de egy .tekintet a csősz arcára, egyszerre elfújja az idők pernyéjét, s a boszszú érzete a régi erővel nyargal át ereimen. Vézna fiúcska voltam öt év előtt, s mikor meglökött, elszédülve estem hanyatt a földön. — Hogy hívnak? — kérdem tompán. — Vrana Mihály, szolgálatára — mondá az óriás tiszteletteljesen. — Lépj közelebb. Közelebb jött félénken, ünnepélyesen, mintha a templomban lépkedne. (Bezzeg otthon, a te pusztádon nem féltél, hanem nyers és vakmerő voltál, ugye?) — Hány éves vagy? — Huszonkilenc. — Nős, gyerekes? — Nőtlen. — Voltál már büntetve? — Nem voltam. (Nohát majd leszel mindjárt. Hiszen megvan arra nekünk a rendes metódusunk.) — Tanúnak vagy megidézve, Vrana Mihály, a Gyurgyik kontra Macskási ügyben, az eskü szentsége alatt felelsz a föltett kérdésekre. — Igenis, kérem alássan — mondá Vrana jámboran, hosszú sárgás haját hátrasimítva. — Nem vagy kapatos? — Nem vagyok. — Nekem úgy rémlik. Jöjj még közelebb: lehelj rám. Ez a lehelj rám volt a mi privát hatalmunk, ami már meg nem fért a vicispán kezeibe, s amit a szolgabíró is nekünk, esküdteknek adott át, hogy mulassunk vele. Vrana rám lehelt. Olyan tiszta szája volt, mint a ma született gyereknek, s pálinkaszag éppen nem csapta meg orromat. De mindegy. Vranának azért vesznie kellett. — András — kiáltám a hajdúnak. — Tessék parancsolni, esküdt úr. . . — Vigye be ezt a részeg fickót, hadd aludja ki a mámorát holnap reggelig. Vrana mennyre-fölőre esküdözött, hogy egy hete nem látott italt, de hát hova apelláljon: a királyi tábla messze van innen, hogy felülszagolja a száját. Mikszáth Kálmán (1847-1910) A „nagy palóc”, a romantika kijózanítója és lehűtője múlt századi irodalmunkban, a Nógrád megyei Szklabonyán született, falusi kisbirtokos család gyermekeként; apja néhány holdon gazdálkodott, s egy időben kocsmát és mészárszéket is bérelt. Iskoláit a Felvidéken - Rimaszombaton és Selmecbányán - végezte, majd jogot tanult Pesten, és 1871-ben későbbi apósa, Mauks Mátyás balassagyarmati szolgabíró mellett kapott esküdti hivatalt. Személyes életének nagy romantikus kalandja az volt, hogy a szülők beleegyezése nélkül feleségűi vette Mauks Ilonát, s Pestre jött „izabad írónak" 1873 végén, ahol nyomban el is vált feleségétől, mert szerette, s meg akarta kímélni a rászakadt nyomor szenvedéseitől. Mikszáth ugyanis lassan érő tehetség volt, pályakezdete (akárcsak néhány évtizeddel később Móricz Zsigmonddé) csalódások sorozata, s csak szegedi újságírói évei alatt született, s 1881-ben, illetőleg 1882-ben megjelent Tóth atyafiak és A jó palócok novellaremekeiben bontakozik ki felszabadult anekdotázó kedve, s az élőbeszéd közvetlenségével ható, csodálatos stilusa, amely Arany János nyelvének a folytatása a magyar prózában. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy (mint Kosztolányi irta: „A mese, amelyet Jókai pedzett, benne folytatódik. De az alakok már földön járnak, van testük, kezük és lábuk, bütykük, szeplöjük. Az író ruhájuk, koponyacsontjuk mögé néz, és látja, mi lappang a zsebükben, agytekercseik kacskaringóiban, tudja, hogy miből élnek, hogy mi lappang hetvenkedő szavaik mögött, hogy a hegyen-völgyön lakodalmat, a dáridót böjt és pusztulás követi. Röntgenszemen áthatol minden berken. Kezében boncolókés van, amellyel sebészi módon kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes, gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró." 1882-ben újra feleségül veszi Mauks Ilonát. Személyes élete ettől kezdve egybeolvad írói munkásságával, „íróasztalom, mint mesebeli táltos - emlékezett vissza maga Mikszáth - elvitt a Kisfaludy Társaságba, az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe”. Tömérdek elbeszélésben, rajzban, karcolatban, parlamenti tudósításban, s a magyar regényirodalom csúcsait jelentő regények sorozatában ábrázolta kegyetlen, csontig ható kajánsággal, kora magyar világát: a kiegyezés utáni évtizedek társadalmi viszonyait és emberi erkölcseit, különceit és fantasztikus történeteit. Joggal írhatta róla Szerb Antal, hogyha „ő nem volna, ezek az évtizedek a magyar szellemtörténet legsivárabb évei lennének.” Negyvenesztendős írói jubileumát az egész ország ünnepelte, s ő - néhány nappal a halála előtt - így búcsúzott közönségétől: „Méltóztassanak hazamenni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert." D. M. AZ ELFELEJTETT RAB Bíz azt bevitték a kis megyeház börtönébe. — Hadd jöjjön a következő tanú. Egész estig dolgoztam a Gyurgyik-ügyben. Mert a törvénykezés ránk, fiatal, könnyelmű fiúkra volt hagyva. Derék főszolgabíránk csak a közigazgatással törődött, de ennek ágazatai közül is, úgy látszik, azt választotta ki magának, hogy ő a részeg emberekre fog vigyázni, s e tekintetben igazi specialista volt. Ha a hidak karfája megromlott, bosszankodva kiáltott fel: „Rögtön meg kell csináltatni, nehogy valami becsípett ember erre jövet lepottyanjon a hídról.” Ha a kocsiszínek szelelőlyukain át ősi szokás szerint kitoltuk faluhelyeken a szekerek rúdját, az is a szemét szúrta: „Le kell fűrészelni a rudakat, nehogy valami szegény részeg ember megüsse magát bennök.” Ha a kisebb megyeház udvarán, ahol hivatalunk volt, fölszakadt egy-egy kő, az öreg legott észrevette: „Mért nem tesznek oda új követ, még meg találnak botlani a gödörben az esküdtek, mikor éjjel pityókásan hazajönnek.” A józan emberekre nem nagy súlyt fektetett, sem a törvénykezésre. A józan ember rossz úton is el tud menni, minek annak a jó út és a jó híd. A pörlekedő ember sem érdemel különösebb figyelmet. Mert aki maga keresi a bajt, minek arról azt levenni? Ilyenformán gondolkoztam magam is, s a mondott napon, lecsapva a Gyurgyik-aktákat az asztalra, kirándultam víg cimboráimmal egy közel fekvő fürdőbe, hogy reggel majd újra folytatom a munkát. Azonban olyan jól mulattunk, hogy egy estéiből két este lett, no meg egy közbeeső nap. Eszembe se jutott a Gyurgyik-ügy, hanem — és itt egyszerre elsápadtam ijedtemben — eszembe jutott Vrana Mihály. A szerencsétlen Vranát becsukattam tegnapelőtt. És azóta sem nem evett, se nem ivott, tehát bizonyosan meg is halt. — Hollá, kocsis, fogjon be azonnal, sebes vágtatva siessünk a székvárosba. A barátaim tartóztattak, el nem bírták gondolni, mi lelt egyszerre? Ijesztően nézhettem ki sápadt arcommal, megüvegesedett szemekkel, tétova tekintetemmel. — Hagyjatok békét, be kell mennem, mindenáron be kell mennem. Az öreg levéltárnok végignézett... — Értjük, domine spektábiüs, holdvilág, éjfél, gyors bemenetel. .. vesszek meg, ha nem menyecske van a dologban. 18
