Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-07-26 / 15. szám
Nagy gond szakadt ránk, amikor a favágók szerszámaikkal megjelentek, úgy estefelé, s minthogy nagyapám vezette hozzánk a hattagú menetet, nyilvánvaló volt, hogy nem jó estét kívánni kukkantottak be hozzánk, hanem szállást kérni. Pontosan annyi hálóhelyünk volt, ahányan addig elfértünk, ketten-ketten egy-egy ágyban. No: de egyszerre hat szálláskérő! Voltak köztük rokonok is, a nagyapámon kívül két nagybátyám, a többi ismeretlen. Az egyik megkérdezte: van-e a padláson széna vagy szalma. Hát persze. Az istálló padlásán. Onnan szoktuk ledúrni a szénatartóba a szénát. No — azt mondta —, az neki éppen jó lesz, szeret padláson aludni. Egyet tehát sikerült elhelyezni. Maradt öt. Nagyapám tiltakozott: neki nem kell hálóhelyről gondoskodni, majd ő leül a sparhelt elé, ébren tartja a tüzet, közben-közben majd ő szunyókál annyit, amennyi neki már ebben a korban kell. A tűzre pedig állandóan rakja majd a fát, „nehogy kankarékba fagyjatok itt nekem”. Azóta sem hallottam ezt a kifejezést: kankarékba fagyni. De értem. Két további szálláskérőnek is príma hely jutott, bár apámék böcsmérelték: mit tudunk mást „kínálni? Csak a jászolt az istállóban, de a vendégek közbevágtak: príma hely ez, nagyon is nekünk való hely, hát Krisztus urunk hol született? Jászolban. Ez bizony ellentmondást nem tűrő megállapítás, annyi szent. Nekem a konyhai karos lóca jutott, vékony is voltam, kicsi is voltam, nekem való a fekhely. Kemény, az igaz, de közel a csikósparhelthez, a tűz melegéhez — nagyapám egy karnyújtásra ült a tűz előtt — vigasztaló is tehát helyzetem. A konyhában, szalmán persze, még két ember talált helyet, az egyik — majd később kiderülő okok miatt — az egyik nagybátyám, a másik meg valami Dani, de hogy milyen Dani, az nem volt lényeges. Dani és kész. Nagyapám a keresztvágó fűrészt a lesrófolt lámpa felé irányította, úgy nézett végig a fogain, félszemét lehunyva, mint a vadat célzó vadászok, mert már napközben gyanította, hogy valamelyik fűrészfog, mint fegyelmezetlen katona, kilóg a sorból. A vadkörtefát például az istennek sem akarta vállalni, meg-megdöccent benne. — Pedig a fogaknak úgy kell állmok, mint a katonádnak. Hogyha itt a végén belefektetek a fogak közé egy varrótűt, az végig kell csússzon, véges végig. Aha, megvagy! A fegyelmezetlen fogat a háromélű reszelővei helyére állította, feszegette, aztán a térdei közé fogva a fűrészt, hozzákezdett a reszeléshez. A szél olykor belevijjogott a kéménybe, a sparhelt válaszképpen dühösen visszamorgott. — Fene esne belétek — szidta őket nagyapám, s reszelte tovább a fűrészt. Bent a szobában anyám tüntetőleg, hangosan ásított, tapintatosan figyelmeztetve bennünket, hogy aludni kéne már. — Majd aludhattok a föld alatt eleget — ez volt a felelet. Az ásítás kettőnknek szólt, a szalmán fekvők ugyanis már az álom karjaiban pihentek, szétvetett tagokkal. Legelsőnek is a nagybátyám, aki olyan jó alvó volt, hogy mire a fejét letette, a feneke már aludt, aztán rákezdte a hortyogást, de betyárosan ám! Először csak hangos szuszszántások, aztán az első vad felhorkanások, majd megszakítatlanul s olyan vadul hortyogott, mintha e pillanatban akarna megfulladni. Ilyenkor nagyapám befogta az orrát. Khán! Riadt fel a nagybátyám, megfordult, s kezdődött elölről az egész. A fűrész reszelése befejeződött, nagyapámnak nem akadt más beszélgető társa, mint a sparhelt két villogó szeme. Azt nézte, annak beszélt. Nézte a tüzet. A tűz meg visszapislogott rá. Azzal beszélgetett. Mai eszemmel tudom: a tűz varázsa, mióta az ember ember, fogva tart lelkeket, varázshatalma van a tűzbe néző emberek fölött. Akik még nem néztek pásztortűzbe, nem beszélgettek tűzzel, azoknak fogalmuk sincs, miről van szó. Ázsiából jöttéknek, kurucoknak, hajdúknak, szabad ég alatt hálóknak, űzötteknek, erdőlakóknak ősi, megszokott társuk a lobogó tűz. Annak beszélt a nagyapám. Derekamat nyomta a kemény lóca, fejem felett az alig pislákoló lámpa, nem tudtam elaludni, de nem is akartam. Mocsár Gábor NAGYAPÁM BALLADÁT MOTYOG Mocsár Gábor Szegeden élő író. Regényei, elbeszélései, szociográfiái, riportjai, elsősorban a paraszti élet múltját és jelenét, a falu társadalmi átalakulását jelenítik meg. Szatírái ugyancsak népszerűek. Gyakorta publikál a Kecskeméten megjelenő Forrás című irodalmi folyóiratban is, amelyből egyik novelláját - kissé rövidítve — átvettük. Hát te miért nem alszol? — förmedt rám nagyapám. — Neked pedig aludnod kéne, itt az ideje. Ha én virrasztók, az más. Ha valaki benézne az ablakon, mit látna. Mindnyájan elaludtatok, én meg motyogok itt magamban. Gondolná: miféle vén bolond ez. De hát én azlt sem bánom. Ha bolondnak néznek, azt se. Mert ha én nem virrasztók ebben a nafey éccakában, ki vigyáz a tűzre? A tűz kialszik — akár meg is fagyhattok. Vagy kiesik egy parázs, meg is éghettek. De te afelül aludhatnál. Majd én ébren tartom a tüzet, a tűz meg engem. így vagyunk egymással. Majd én ügyelek. Ha motyogok is, ne figyelj te arra. — De! — nyafogtam. — Hát akkor mondjam még? Mondom. Például a betyárokról, akik már nincsenek... Valamikor ... — legyintett. — Sobri Jóska ..., Rózsa Sándor ... Meg a többi. Mifelénk inkább Geszten Jóska járt. Lopott, rabolt..., de azért. .. megválogatta, kitől. Egyszer például, jött errefelé, az erdőn át, hát lát egy embert, aki egy nagy-nagy réten kaszált. Nem, rosszul mondom, nem kaszált, hanem a renden száradt szénát gyűjtötte össze. Olyan ... boglyákba. Vontatókba. Mondja neki Geszten Jóska. Kendé ez a szép nagy rét? Az enyém? Egy nyavalyát. Az uraságé. Hát aztán megfizeti kendet az uraság azért, mert az ő rétjét lekaszálta, a szénát meg boglyákba gyűjtötte? Meg, azt mondja a szegény ember, minden tizedik boglya az enyém. Ez az én bérem. No — mondja neki Geszten Jóska —■, akkor azt a tizediket rakja meg istenesen, jó nagyra. Áh — mondja a szegény ember — az uraságnak is van magához való esze. Mindig a legkisebbiket hagyja nekem. Abba dugja a ződ ágat. Hogy én azt elvihetem. No, idefigyeljen jó ember — mondta neki Geszten Jóska —, én ide leguggolok, összegömbölyödök, kend pedig rakjon rám egy boglya szénát. Ne nagyot. Kicsit. Akkor világosodott meg a szegény ember elméje, hogy ez nem más, mint Geszten Jóska. Akit a pandúrok hét határon át keresnek. Híres betyár volt. Ügy is hítták, nyíri pajkos. A szegény ember szót fogadott, apró boglyát rakott Geszten Jóskára. Attól félt, ha nem cselekszi meg, & betyár ott lövi le, helyben. Jóska meg elaludt szép édesdeden a boglya alatt. Jól sejtette a dolgot a szegény ember, mert nemsokára jött két pandúr, 'lovon, puskával. Kérdezték a szegény embert: látott-e errefelé egy ilyen meg ilyen embert. Nem én, nagyságos uraim, mondta a szegény ember. Reggel óta gyűjtöm, gereblyézem, viliázom a szénát — senkit sem láttam erre jönni, menni. Jól van, mondták a pandúrok, tartsa nyitva a szemét, nem bánja meg. Tíz arany üti a markát, ha őket' Geszten Jóska nyomára vezeti. Na jól van, a szegény ember gyűjtötte tovább a szénát. Estefelé jön az uráság, féderes kocsival, hát persze, hogy arra a kicsi boglyára tűzte ki a ződ ágat, ami alatt Geszten Jóska aludt. Hogy az lesz a szegény emberé. Másnap jött a szegény ember, tehenes szekérrel, hogy hazavigye, ami a dézsmából neki jutott. A kis boglya előtt megáll, szólítgatja. hívja Geszten Jóskát, hogy hé, gyere ki, viszem a szénámat. Senki sem felelt. Szidta is magában a betyárt, hogy így becsapta, úgy becsapta, kicsi boglyát rakatott magára, csakhogy a pandúrok elől megmeneküljön. Szóval — nincs a betyár sehol. Mit volt mit tenni, rakja fel a kicsi boglyát a szekerére. Már a közepe felé jár, nyomja a villát, hát megakad valamiben. Hát ez meg mi? Nyomja — nem megy beljebb. Akkor már kezdte kézzel szedegetni a szénát. Hát uramfia, mit talál? A boglya alja, a közepétől kezdve tele füstölt ódalassal, sódarral. kolbásszal, mindenféle jókkal, a kolbászok karikába rakva, a karika közepében meg egy zacskó. Kibontja: tele arannyal. Száz arany volt benne! Micsoda pénz volt az akkoriban? Sok fődet, ökröket lehetett rajta venni. Vett is az a szegény ember. Gazdag ember lett belőle. Ilyen ember volt az a betyár. De hát betyár... ma már, amolyan futóféle, nincsen. Szarvas? Szarvas — az sincsen. Valamikor pedig ... — Szarvas? — Persze. Igazi. Nagy szarva volt neki. Itt..., itt... errefelé is voltak valamikor. De hát ma már... Szíta a pipáját, fények táncoltak a menynyezeten, csak ketten voltunk ébren, a legöregebb, meg a legfiatalabb. A mese, meg a tűz ébren tartott bennünket. A tüzet nagyapám, nagyapámat a tűz, engem meg a mese. Például arról a szarvasról. Olyan állatot akkor én még nem is láttam. Özet igen Sokat. De szarvast... ? — Aj, az elég régen lehetett. En is csak úgy, hallomásból tudom. Akkor még ezek közt az erdők között voltak nagy-nagy tisztások, kaszálók. Rengeteg szénát gyűjtöttek össze. Nagy kazlakba rakták. Szalmát is, szénát is. De olyan formán, mint ahogy te tanultad az iskolában az u betűt. A kazlak egy szára nyitva, belül meg nagy üres tér, ott teleltek át a tehenek, bikák. Aj, nem a mostani fajták, hanem a régiek. A mostaniak, a tarkák — kényesek. De azok a régiek, azok a szép fehér színűek, nagy szarvúak! A kazlak közt, szélárnyékos helyen teleltek át, de úgy, hogy bizony a hó, ha éjszaka esett, belepte őket. Bírták. Lerázták a hátukról a havat, neki a kazlaknak, azt ették, azt taposták maguk alá, trágyának. Velük teleltek persze a gulyások is, lyukat fúrtak a kazlakba, kunyhónak. Ott teleltek át. Egyik esztendőben korán jött a húsvét. Olyan korán, hogy még nem lehetett áthajtani a jószágokat a városon, ki a nagy Hortobágyra. Elég abból annyi, hogy a pásztor megszánta a bojtárját, beküldte a városba, hozzon tiszta fehérneműt, meg hát töltse a szüleivel a húsvétot. Kell a gyereknek az ilyen. Jószívű volt az a pásztor — hazaengedte. Jön vissza a bojtárgyerek, kérdi tőle a gulyás: mi újság otthon. Semmi különös, mondja a bojtár, idesék jól vannak, eltőtt a húsvét. Hát aztán — merre jártál még? Miket hallottál? Hát elmentünk a templomba. Istentiszteletre. Aha — így a gulyás —■, akkor tudod azt is, hogy miről prédikált a pap. Hát a feltámadásról — mondja a bojtár. Arról, hogy Jézus feltámadott. Annak az ünnepe Húsvét. Jézus? — kérdezte a pásztor. Az. Akit a zsidók keresztre feszítettek nagypénteken. A zsidók? Hogy azok keresztre feszítették volna Jézus urunkat? A pásztor annyira messzire élt az ilyen dolgoktól, hogy nem tudott semmiről semmit. így hát megkérdezte: a pap mondta, hogy a zsidók keresztre feszítették, azután meg feltámadt vóna? Igen — mondta a bojtár — harmadnapra. Húsvétkor. A pásztor nagyon elgondolkodott azon, amit hallott, egész nap ezen járhatott az esze, mert este megmondta a gyereknek: vagy te hazudsz, vagy a pap. Ha ő hazudott, akkor én csak őutána — védekezett a bojtár —, mert bizonyisten ezt prédikálta. Nahát, mondta a pásztor, akkor a pap hazudott. Mert nagyobb híre vóna már annak. — De a szarvas! Amit nagyapám említett... — Azám, a szarvas. Ha nem mondod, el is feledkeztem volna arról a szarvasról. Hát egy ilyen itt telelő gulyához hozzászegődött egy szarvas. Neki is szarva volt, a teheneknek is, azok is szénát ettek, ő is, így hát szépen együtt barangoltak az erdőben is. Ha jött az este. a szarvas a tehenekkel együtt beballagott a kazlak közé, a gulyás a karám rúdját beakasztotta. így telelt át a tehenekkel együtt a szarvas is. Egymáshoz szoktak. Nem félt a gulyástól sem, mert az őtet 18
