Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-07-26 / 15. szám
„Petőfi Nemzeti Park” Lenn az Alföld tengersík vidékin, Ott vagyok honn,ott az én világom; Börtönéből szabadult sas-lelkem. Ha a rónák végtelenjét látom. Fölrepülök ekkor gondolatban Túl a földön felhők közelébe, S mosolyogva néz rám a Dunától A Tiszáig nyúló róna képe. PETŐFI: AZ ALFÖLD (RÉSZLET) A bugaci puszta védett terület, hivatalos neve: Kiskunsági Nemzeti Park. Szívem szerint azonban Petőfi Nemzeti Parknak nevezném. Mert e vidéken a költőnél senki sem lehetne jobb kalauzunk, aki a magyar irodalom legszebb tájleíró verseit írta szülőföldjéről, a Kiskunságról és az Alföldről. E tájék nyilván mindenkinek mást jelent, Petőfinek a szeretett szülőföldet, a külföldi turistának a „magyar kuriózumot”, lobogós gatyás csikósokat. S volt időszak, amikor csak az elmaradottság jelképét látták benne. Ma ez a vidék nemzeti múltunk féltve óvott emléke, természetvédelmi terület. Bugac lenyűgöző szépségű természeti táj, amelynek életébe még nem, vagy csak alig avatkozott be az ember. Olyan, amilyennek honfoglaló őseink láthatták a Duna—Tisza közét, szikes tavakkal tarkított ligetes tájnak. Mint Erdei Ferenc írja a Futóhomok című könyvében: „jóillatú folyóvizet, barmoknak kedves legelőt és televényföldet kínált ez a táj a honfogaló magyaroknak, hogy a rátelepülők sorsát véget nem érő küzdelemmel kösse saját sorsához.” Vagyis a milliószor elátkozott homok csak későbbi jövevény. Az ezerhétszázas évek vége felé, alig néhány évtized alatt vált e terület „pusztává”. 1790-ben Kecskemét határának még csak egyhatoda futóhomok, de 1815-ben már öthatoda. A konjunktúra miatt a legelőkön a kelleténél kétszer több marhát tartottak, s a felszántott földek hamarosan homoktengerré váltak A bugaci ősborókás és az őslegelő, valamint távolabb, Szabadszállás határában húzódó szikes tavak, az izsáki alföldi nádas, a Kolontó melletti kőrises-égeres mocsárság még őrzi az érintetlen természet képét. A híres bugaci fehér gulya sem egzotikum, hanem a nomád pásztormúlt fennmaradt emléke. Az egykor tízezrével legelésző jószágból a második világháború után mindössze kétszáz állat maradt meg. S a karámból előhömpölygő rackanyáj, a fejüket mélán lógató pödrött szarvú birkák ma is éppen úgy követik a juhászt, mint valaha. A pásztormúltról mesél a bugaci múzeum szabadtéri gyűjteménye: az Y alakú szárnyék, amelynek egy pontból három felé ágazó magas nádfala mögött menedéket talált az állat, bárhonnan jött is a fergeteg; a cserény, a pásztorok menedéke, előtte a látófával, a puszta kilátótornyával. De Bugac nemcsak a múltat jelenti. Sokezren lakják é földet, akik itt akarnak élni — és jól élni. Akik okos és kemény munkával megfogták a futóhomokot, és termőre fordították. Hosszú évtizedek alatt betelepítették gyümölcsösökkel és szőlővel. A homokon megélő fenyőből pedig erdőket ültettek. Ma fafeldolgozó üzem is működik a pusztán. Bugac harmincezer holdjából mindössze háromezer, a terület egytizede a „puszta”. (POKORNY) FOTÖ: KOZÁK ALBERT, KARÁTH IMRE ÉS HORVÁTH DÁVID 16
