Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-05-03 / 9. szám
MA VALÓBAN EGÉSZ NÉPÉT TANÍTJA FOTO: FOIYA ZOLTÁN — MTI gozunk. Általános tendencia persze nem lehet, mert a nyersanyag, az energia drágul. A fejlődési ütem csökkenése és bizonyos feszítések megszűnése jó irányba fogja majd befolyásolni a vállalatokat, az ágazatokat és az embereket. Az életszínvonallal kapcsolatban fenntartom, amit a Központi Bizottság beszámolójában mondtunk: a fő erőnket az elért eredmények megszilárdítására kell fordítani. Bizonyos szerény fejlődés lesz, de a további fejlődés megfelelő feltételeit az előttünk álló években kell megteremteni. Meg kell szűnnie az olyan jövedelmek kibocsátásának, helyenként az olyan bérek kifizetésének, amelyek mögött nincs teljesítmény. Ha ezt rendesen végezzük, a szocialista építés általános szabálya fog érvényesülni. Ahogyan a szocialista építés előrehalad, úgy emelkedik rendszeresen a dolgozók életszínvonala. De mindenki tanulja meg a munkahelyét is, a munkáját is, a keresetét is becsülni. Aki dolgozik, az érezze magát biztonságban, és legyen nyugodt, mert ezután is boldogulni fog. Aki azonban munkaképes korú, egészséges ember létére nem akar tisztességgel dolgozni, az csak legyen nyugtalan. Ennek a törekvésünknek a része az is, hogy határozottabban és keményebben kell fellépni a közvagyon károsítói és az élősdiek ellen: a munkabér vagy a munkadíj nem jelenléti díj. Erre odafigyeltek az emberek, s őszinte rokonszenvvel fogadták. Ennek szabálynak kell lennie. örvendetes módon — és nemcsak a szakemberek részéről — szóba került a közoktatás, a képzés, a kultúra, az emberi tényezők szerepe. Gazdasági céljaink eléréséhez nagyobb tudású szakemberekre, szinte folyamatos továbbképzésre van szükség. Erre gondolva is üdvözlöm a közoktatás, a tudomány dolgozóit, a kultúra képviselőit. A tegnapi szünetben volt velük egy kis találkozónk. Kongresszusunkon a magyar szellemi élet színe-java vesz részt, részben vendégként. Itt vannak párton kívüli szövetségeseink, barátaink, összetartozunk! Ugyanannak a népnek a fiai vagyunk, egy, hazánk, együtt élünk, együtt boldogulunk, gondjaink is egyek. A feladatok nagyok, de nemcsak nagyok, nehezek, hanem világosak is. Már ez is jó indítás a munkához. József Attila születésének 75. évfordulóján, Budapesten ünnepi megemlékezést tartottak. Az alábbiakban részleteket közlünk ACZÉL GYÖRGY miniszterelnök-helyettes beszédéből — Sokan és sokféleképpen értelmezték és értelmezik ma is életművét. S ez érthető: mert sokszólamú ez az örökség. Az utókor új meg új létegeket tár fel műveiben. Az idők múltán minden nemzedék újabb és újabb jelentéseire lesz fogékony. Ez a gazdagodó elsajátítási folyamat maga is a történelem műve. Vannak azonban, akik kisajátítani vagy éppen megcsonkítani igyekeznek alkotását, s ezáltal önmagukat is szegényítik. Az igazság az, hogy József Attilához fel kell nőnie a kornak, s fel kell nőni hozzá valamenynviünknek. Bizonyos, hogy ez a felnőtté válás folytatódik, tart, és ahogy új kilátópontokat ad számunkra az idő. úgy tárulnak fel költészetének újabb mélységei. Vannak, akik a kétségbeesés költőjét látják benne. Igen, voltak kétségbeesett pillanatai, de sohasem mondott le az értelmes élet igényéről és lehetőségeiről. Zuhanásos hangulatait nem lehet elválasztani attól, hogy volt honnan zuhannia, és volt hová felküzdenie magát. Nagy megrendülései nagy hitekből fakadtak. a csalódásokból kemény akarással, az illúziót, az öncsalást elutasító fegyelmezett hittel küzdötte ki a „mégis” bátorságát. Amikor a legkétségbeesettebb, akkor is bizonyos abban, hogy „majd a szabadság békessége is eljön”. A halállal szemben is volt magatartás-alternatívája, és tudta az emberit választani. Amikor magának már nem — másoknak tűzhelyet, családot akkor is remélt. Tudta, hogy a szabadság rend nélkül embertelen anarchia, a rend szabadság nélkül pedig lélektelen erőszak. Nemcsak hirdette, hogy . megvalósul gyönyörű képességünk, a rend .. hanem megfogalmazta az igazi demokrácia természetét is. Az emberi szabadságjogokat konkrét történelmi és társadalmi összefüggésbe ágyazta. Ez a művészi teljességgé formált dialektikus világszemlélet hitelesíti azt a meggyőződését, hogy letűnik a „csupacsősz” világ. Hogy lesz még olyan r.ap, amikor „.. . a szabadság sétára megy /... / s kézen fogva vezeti szép gyermekét, a rendet!” A harmincas évek Magyarországán mindenki másnál teljesebben és hitelesebben ő fogalmazta meg a nemzet valódi sorskérdéseit, s adott rájuk máig érvényes költői választ. Nem próféta volt, csak egy a kétmilliárdnyi emberiségből, osztozott a szegények éjében és tudta, hogy a föltámadás titkát — még ha komor lesz is az — a külvárosi éjben az üzemek őrzik. Túllátott a pillanatokon, tudta, hogy a rendet szülő szabadsághoz forradalomra van szükség De ugyanez a humánum, amely íorradalmiságát táplálta, meg is szenvedi ennek a vállalt harcnak minden kényszerű keménységét. Költői nyelvünkbe foglalta — anyanyelvűnkbe — az egész szocializmust, annak csaknem minden árnyalatával. Soha nem volt nagyobb szükség, mint ma, a „szabatos szavakra”, az elme világosságára, a munkásoknak s mindnyájunknak emberi öntudatra. Ha azt olvassuk József Attilánál: „elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” — hozzátehetjük: nem kisebb küzdelem, hogy a jelent is be kell vallani. A „szabadság rendje” ma egyre inkább nemcsak külső, hanem belső rendet is jelent: a közösség és a személyiség, az életmód és a fegyelem, az emberi minőség és a kultúra, a gondolatok és az érzelmek rendjét egyaránt. Nézzünk szembe önmagunkkal: vajon költészetének minden igazsága áthatja-e tetteinket? Ismerjük-e úgy őt és önmagunkat, ahogy ő ismerte korát és önmagát? S vajon mennyire öltött testet a gyakorlatban a marxista gondolat, hogy az egyes ember gazdagsága a másikból, a közösségből táplálkozik? S menynyit kell még tennünk azért, hogy mindenki megértse: „Hiába fürösztöd önmagadban, / csak másban moshatod meg arcodat”? Milyen feladataink vannak a szabadság és rend harmóniájának megteremtésében? Hogyan kell küzdenünk a társadalmilag tudatosabb és tartalmasabb demokráciáért? Egy helyütt azt írja: a kínhoz kötő kemény köteleken „nem lelem a csomót, amelyet egy rántással meg kéne oldanom”. A mi gondjaink csomóit sem lehet egyetlen rántással kioldani. Tőle azt is meg kell tanulnunk, hogy közösen többek vagyunk és lehetünk, mint külön-külön. Személyes életének gyötrelmeit idézve tudnunk kell, hogy még ma is vannak társadalmi gondjaink, amelyek megoldását nem ígéri a közeljövő. Lehetséges még ma is hazánkban a közösségre áhítozók elszigetelődése, s van aki otthonra vágyik, jóllehet a nép otthonteremtésében már világtörténelmi léptékkel mérhető változásoknak lehetne tanúja. S mi lenne, ha ma élne? — teszik föl a történelmietlen kérdést. Kapna-e levegőt? Igen, de bizonyára elégedetlen volna. Ahogy látjuk mi is, látná ő is azt a vajúdást, ahogy a szabadság a rendet — s a rend a szabadságot — világra hozza. Talán elégedetlen lenne a dolgozó nép gyülekezeteivel, mert még nem eléggé okosak, de osztozna törekvéseikben, hogy azzá legyenek, hogy felnőjenek mindenütt a történelmi feladatokhoz. A történelemben — a népek és az egyének életében — mindig is volt és van küzdenivaló, és bizonnyal lesz is. De mindig volt és van megvalósítható és a jövőre, a közösségre mondott „igen”. Nem terhek és nehézségek nélküli világ kell nekünk, hanem az ezekkel való okos küzdés lehetősége, a valóságismereten alapuló igaz remény. Nem azon fordul meg az ember igazi embersége, hogy felhőtlen derűt hazudjon a világnak, hanem hogy kiküzdje az értelmesebb, a szebb, derűsebb életet. Ami tegnap még alig elérhető, ködös, messzi jövőnek látszott, az ma meghaladni való múlttá változik. 3
