Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-04-19 / 8. szám
TAB I LÁSZLÓ tßB IM éuele Látja ezt a töltőtollat, uram? Ugye csodálatos? Azt meghiszem! Tudja, hogy mi ez? Ez egy eredeti Stockman- Gigant, úgy bizony! El sem hinné, hogy mennyi tinta fér belé. De a formája mégis kecses, kézhez simuló. Csillog az egész, táncol rajta a napsugár, vagy a villanyfény, aszerint, hogy a napnak melyik szakában nézegetem. Pazar jószág, nemde? — Kétségkívül. Szokott írni vele? — Soha. Csak nézegetem. Ügy látom, nem tudja, hogy nekem írószermániám van. Ha én valakinél meglátok egy ilyen pompás alkalmatosságot, nem nyugszom, míg meg nem szerzem. Pénzen, csellel, erőszakkal, fortélyos csereberével, végső esetben — de ez ritka — ellopom. Van egy elnyűtt golyóstoliam, írni azzal szoktam. Vagy diktálok a titkárnőmnek. Az ilyen írószercsodát csak nézegetem. Felemelem, leteszem, forgatom az ujjaim között, tapogatom, megszagolom, élvezem minden porcikáját. — Lopta? — Nem. Vettem. Csobokay Gáspártól, egy beosztottamtól. Elmeséljem, hogyan? A történet érdekes és elgondolkoztató. — Akkor igen. — Nos, körülbelül egy éve történt, hogy bejön hozzám Csobokay, és mutatja ezt a tollat. Persze mindjárt elgyöngültem és reszketni kezdtek a térdeim. Egy Stockman-Gigant! Álmaim álma, vágyaim vágya. Hogy jutottál hozzá? — kérdem tőle. Kiderül, hogy a fia küldte neki Sydneyből, ott kezdett új életet 56 után. Eladnád? — kérdem tőle nyugalmat színlelve. Szótlanul nemet int és könny szökik a szemébe. Hogyan is képzelem? Sok ezer kilométerről jött a toll, a gyengéd fiúi szeretet küldte az őszbe csavarodott atyai szívnek. Szimbólum ez a toll, híd ez a toll, mely átível óceánok felett, s azt suttogja: „Atyám!” És ő így szól a tollhoz: „Fiam!” Ha ránéz a tolira, mintha a kis unokájára nézne (egyébként sohasem folyik). — Van ebben valami megható. — Nem vitatom. Én azonban nem hatódtam meg, hanem elkeseredtem. E naptól fogva minden gondolatom a Stockman-Gigant volt. Hogyan szerezhetném meg? — ezen töprengtem éjszakákon át. A sors kegyetlen tréfájának tartottam, hogy én ülök a Rózsadombon boldogtalanul, s boldogságom egyetlen hiányzó kelléke, a Stockman-Gigant, lent van valahol a városban, a Nagymező utcában. Hetekig gyötrődtem, akkor magamhoz hívattam Csobokayt. Nézd, Gazsi — mondtam neki —, jól tudom, hogy az a toll neked szép emlék, de melegszívű fiad bármikor küldhet egy másikat. Ha mégis úgy döntenél, hogy eladod, szívesen adok érte — mondjuk — ezerkétszáz forintot. És figyeltem az arcát. Sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy könnyek szöknek a szemébe. Nem — mondja kisvártatva —, nem adhatja el. A szívéből szakítana ki vele egy darabot, talán éppen a csücskit. A tollat ugyan sohasem fogja használni, de olykor elő-előveszi, megsimogatja és becézi, butuska dolgokat suttog neki, és elalvás előtt a párnája alá teszi. Nem adná el akkor sem, ha kenyérre vagy a házbérére kellene az a pénz, elismeri, szép pénz, nem is ér annyit, de nem, nem, hogyan is nézhetne a tükörbe, ha eladná? Hogy a fia küldhetné egy másikat, az kétségtelen, de az a toll már nem ez a toll lenne, azt a fia már kérésre küldené, holott ezt a fiúi szeretet adta postára. És magába roskadtan kivánszorgott a szobámból. — De maga nem adta fel a harcot. ILLUSZTRÁCIÓ: FÜLÖP TIBOR — Nem. Most már ugyanis nemcsak a toll izgatott —melyet bírni, változatlanul mohó vágyam volt —, hanem az is, hogy milyen erős jellem ez a Csobokay. Nem kedvelem a konok embereket, márpedig erős jellem nincs konokság nélkül. És izgatott az a kérdés is: hol a határa az atyai szívnek? Akad-e olyan atyai szív, mely — teszem azt — tízezer forintért sem ad el egy hatszáz forint értékű töltőtollat? Vagy húszezernél van a határ? Kevés híján beleőrültem ebbe a tollügybe. És néhány héttel később újra behívattam magamhoz Csobokayt. — Ne haragudjék, de ez már emberkínzás. — És ő nem kínzott engem? Egyébként ezernyolcszázért sem adta. Csak állt, és könny szökött a szemébe. Aztán megfordult, és kiment a szobámból. — Bravó! — Miért bravózik maga, amikor a tollat itt látja a kezemben? — Látja, erről egészen megfeledkeztem. Végül is mennyiért zsarolta ki? — Kérem, ne bántson meg. Ha arra gondol, hogy Csobokayt feszélyezte a helyzet, pontosabban az, hogy én neki a főnöke vagyok, akkor téved. Ha feszélyezte volna, már ezernyolcért ideadta volna a tollat. Itt nem főnök és beosztottja állt egymással szemben, hanem két férfi, formailag vevő és eladó, lényegileg két kemény fickó párviadala volt ez, szilaj szarvasbikák küzdelme, nem egy nőstényért, hanem egy Stockman- Gigantért. És én győztem. Mint láthatja. — Mennyiért? — Kettőezer-ötszázért. — Ennyit volt hajlandó fizetni egy tollért? — Nem egy tollért. Ezért a tollért. Amikor Csobokayval közöltem, hogy két és felet ajánlok, mert rájöttem, hogy annyit is megér, sőt még szívességet is tesz vele, ha eladja, csak állt és bámult. És ezúttal — végre! — nem szökött könny a szemébe. Mindjárt nyilvánvaló volt, hogy győztem. Tíz perc gondolkodási időt kért, aztán bejött, és a tollat szó nélkül letette az asztalomra. Hát így lett az enyém. — Megenged egy őszinte meg- • jegyzést? — Hogyne. — Ennél gusztustalanabb történetet már régen hallottam. Nyugodt a lelki ismerete? — Teljesen. Mert én ismerem a történet végét, de maga nem. — Azt hittem, hogy befejezte. — Nem egészen. Most két hónapja mentem nyugdíjba, azt tudja. Amikor kirámoltam az íróasztalom fiókjait, hogy a személyes holmijaimat hazavigyem, a fiók mélyéről előgurult a Stockman- Gigant, melyről időközben már egészen megfeledkeztem. Azonnal hívattam Csobokay Gazsit. — Nocsak. Miért? — Kitettem ezt a csudatollat az asztalra, és azt mondtam: ide figyelj, Gazsi, emlékszel erre a tolira, ugye? — Mire ő? — Könny szökött a szemébe. Te Gazsi — mondom neki —, ehhez a tollhoz, azóta, hogy megvettem tőled, hozzá sem nyúltam. Bizonyára emlékszel rá, hogy kétezerötszáz forintot fizettem érte. Nos, kedves barátom, most ezerötszázért visszaveheted tőlem. — Ejha! És erre ő? — Letörölte a könnyeit és kijelentette, hogy ezret ad érte. Hát így maradt enyém ez a toll. Egy valódi Stockman-Gigant. Ugye, gyönyörű? 28
