Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-04-05 / 7. szám

1

Három érem fedettpályán

Ebben az évben elsőként a háromszínű magyar zászlót húzták fel a legmagasabb árbóera az atléták fedettpályás Európa-bajnokságán. Sindelfingenben, ebben a Stuttgart közelében fekvő kisvároskában Bakosi Béla a nyíregyháziak reményteljes hármasugrója már nemzetközileg is jegyzett magyar rekorddal (16,86) nyerte a viadal első aranyérmét. A mindössze huszonhárom esztendős főiskolás ezelőtt hat évvel kezdte atlétikai pályafutását. Felfedezője és edzője, Sigér Zoltán szakértelmét, jó választását dicséri, hogy rögtön az ugrásokra irányította szorgalmas tanítványát. „Tavalyi fedettpályás ötödik helyezésem után az idén jobbra és rekordjavításra számítottam. Éremszerzésre csak titokban gondoltam, de hogy ilyen csillogó medáliát akasztottak a nyakamba, az engem is meglepett” — mondta a verseny után. A magyarok további két, izgalmas döntőben voltak még érdekelve. Mátay Andrea sajnos nem tudta megismételni tavaly, Bécsben aratott győzelmét. Amikor a 195 centiméteres magasságnál harmadszor is hajszállal verte a lécet, bosszúsan nézett fel, öklével nagyot csapott a habszivacs leugróra, hiszen „csak” második lett, Sara Simeoni, az olaszok szabadtéri világrekordere és Európa-bajnoknője végzett az első

helyen. Az év elején Kanadában járt Andrea azzal „vigasztalódhatott”, hogy fedettpályás világrekordját (198 cm) vetélytársnője a legnagyobb igyekezete ellenére sem tudta megjavítani. A verseny után lehiggadva nyilatkozott: „Simeonitól nem szégyen kikapni, különösen, ha ilyen remek formában van ...” Paróczay András az ellenállhatatlanul finiselő középtávfutó, a szolnoki vasutas járműjavító aranykezű asztalosa nyerte a harmadik érmet, amelyet ugyancsak ezüsttel ötvöztek. A televíziós közvetítés tanúsága szerint alig öt centiméterrel szorult a francia Milhou mögé a 800 méteres síkfutásban. De megnyerhette volna, meg kellett volna nyernie, ha nem kocog szokása szerint az utolsó helyen, ha nem bízik anynyira gyorsaságában, ha megfogadja edzője tanácsát és nem csak az utolsó 100 méteren kapcsol valóban nagyobb sebességre. Így azonban túlzottan elengedte a mezőnyt és a franciát már nem tudta utolérni. „Ha csak húsz centivel többet kell futni, én győzök” — vigasztalta magát Paróczay, de azért reméljük, többé nem enged meg magának ilyen könnyelműséget. Gyorsasága révén valóban a legjobbak között lehetne az olimpián is, különösen ha az iramot is jobban bírja majd.

Érdekes, s egyben elgondolkoztató, hogy a három érmes közül csak egy budapesti akadt, s a tizenkét atlétánk közül öten vidéki szakosztály színeiben versenyeznek. Mindez természetesen nem tekinthető véletlennek, sőt éppen a tudatos szervezés és fejlesztés eredményének. Az atlétika nemcsak a sportok királynője, hanem egyben egy-egy ország testkultúrájának, sportbeli színvonalának meghatározója, értékmérőrője is. Az atlétika, elsősorban a futás valamennyi sportág alapja, s a sportvezetés a hetvenes években ezért tűzte napirendre e fontos alapsportág fejlesztését. Az 1974 őszén megjelent állásfoglalás egyrészt az atlétika alapjait akarta szélesíteni, másrészt az élvonal számára a mielőbbi felzárkózást tűzte ki célul. A határozott fejlődést most több mint öt esztendő elmúltával néhány statisztikai adat mindennél jobban jelzi. Az alapok szélesítését tekintve például örvendetes, hogy amíg 1975-ben hatszáz, addig 1979-ben már nyolcszáz tömegversenyt bonyolítottak le, s a résztvevők száma százhatvanezerről negyedmillióra emelkedett. Az igazolt versenyzők létszáma közben megduplázódott (21 000 — 53 000), de ezen belül még további minőségi javulásra van szükség, hiszen a minősítések száma nem

emelkedett ennek megfelelően (1975-ben 6363, 1979 végén 8017). Énnek ellenére az utánpótlás nagyon erőteljesen bontogatta szárnyait. Az Ifjúsági Barátság Verseny elnevezésű, évenként ismétlődő viadal atlétikai számában a magyarok soha nem szerepeltek olyan jól, mint 1979-ben, hiszen a Szovjetunió és a Német Demokratikus Köztársaság fiataljai mögé szorosan a harmadik helyre zárkóztak fel. A nemzetközi szövetség ranglistáján pedig, ahol számonként egy-egy ország három legjobb eredményét vették figyelembe, a magyarok a finnekkel együtt a nyolcadik helyen állnak.

A 226 szakosztály révén fokozatosan eltűntek a fehér foltok, s vidéken is egyre erősebb bázisok alakulnak ki, mint például Nyíregyháza és Szolnok, vagy Diósgyőr és Pécs, ahol a versenyzők a fővároshoz hasonló körülmények között végezhetik a felkészülést. A létesítmények helyzete is sokat javult, hiszen az állam egyetlen évben, 1979-ben mintegy ötvenhatmillió forintot áldozott az atlétika fejlesztésére. A szigorú kritikusok szerint hatékonyabb munkával gyorsabb is lehetne a fejlődés

VAD DEZSŐ

Az

olimpiára

készülnek

GUCZOGHY György, a Bp. Honvéd 18 éves tornásza. A fiatal gimnazista az 1979 májusában, Essenben rendezett Európabajnokságon valósággal berobbant a nemzetközi élvonalba. Példaképe, Magyar Zoltán, sérülés miatti kényszerű távollétében megnyerte a lólengés Európa-bajnokságát. Bravúros győzelmével az év ifjúsági sportolója kitüntető címet is kiérdemelte. A világbajnokságon csak tartalék volt, mert még nem sajátította el megfelelően a kötelező gyakorlatokat. A rokonszenves fiatalember a magyar sport egyik ígérete, aki azonban már a jelenben is nagyszerű eredményekre képes.

OROSZ Irén, az Űjpesti Dózsa 28 éves atlétanője. A lila-fehér mezben versenyző sprinter már a második olimpiára készül. Első alkalommal még fiatalon, Münchenben szerepelt az ötkarikás játékokon. Akkor kedvenc számában, a 200 méteres síkfutásban nem jutott a döntőbe. Azóta nagyon sokat fejlődött, teljesítményeit állandósítva tucatnyi alkalommal nyert magyar bajnokságot és évről évre javuló rekordjaival (100 méter: 11,53, 200 méter: 23,31) egyre közelebb került a nemzetközi élvonalhoz. Nagyon szorgalmas, céltudatosan készülő versenyző méltó jutalma lenne az olimpiai döntőbe jutás.

SZÉKELY Zoltán, az Üjpesti Dózsa 28 éves párbajtőrvívója. A nyurga vívó 1978-ban első alkalommal nyert magyar bajnokságát csak véletlen szerencsének tulajdonították. Ám az 1979-ben aratott második bajnoki sikerével már helyet követelt magának a világbajnokságon szereplő válogatottban is. Az újonc bemutatkozása nem sikerült. A hosszas viták után összeállított csapat csalódást keltett, helyezetlen maradt Melbourne-ben. Székely Zoltán ettől függetlenül a világbajnoki ezüstérmes Kolczonay mellett ma már a legmegbízhatóbb magyar párbajtőrvívó. Ezt szeretné igazolni az olimpián is.

31