Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-02-10 / 3. szám

úr kiállt a turfra, de nehogy a másik chance-ait növelje, egyik se akart mozdulni, hiába adta meg a versenybíró a jelt az indulásra.

— No, mozdulj már — nógatta társát az egyik.

— Nem vagyok bolond, te mozdulj először — ellenveté a másik.

S ott álltak mozdulatlanul, mindenik erősen fogva a maga lovának a kantárját, a publikum nevetségére, midőn arra megy egy idegen és kérdi: mit állnak ott?

Megmagyarázták neki, hogy így és úgy fogadtak s most már egyik sem akarván veszíteni, tehát mozdulni sem, a fogadás eldöntése lehetetlen.

Az idegen elmosolyodott.

— Nem éppen lehetetlen — mondá —, én kitaláltam a módját.

Egyikét szót súgott a fülükbe s a következő percben már eszeveszetten száguldott a két lovas, dühösen verve és nógatva az alattuk levő paripákat.

Mondja meg nekem kedves íróbarátom, mit mondhatott a két sportsmannek az idegen ?

. A színműíró egy félóráig törte rajta a fejét, de nem tudta kitalálni.

— önből sohasem lesz jó színműíró — monda Borosa. — önben nincs találékonyság. Isten önnel.

*

Borcsa szeszélyeinek híre ment mindenfelé. Ügy rettegett tőle a fiatalság, mint amazoktól az ókori kisasszonyoktól, akik karóba húzatták a kérők fejét.

Borcsa nem húzatta karóba, hanem

megvizsgálta a fejeiket belülről. S ez se valami mulatságos dolog.

Asszonyt olcsóbban is kap már az ember.

Elkerülték, pártában hagyták. Négy év telt el anélkül, hogy csak közeledett volna is valaki.

A szegény öreg Kovács már beletörődött egészen, hogy a nyakán szárad a leány, midőn egy bálon a „Damen-Wahl”ban, maga a Borcsa választott ki egy szőke táncost, valami Bemolák nevű megyei iktatót.

— Miért nem jár ön hozzánk? — kérdé szelíden az iktató úrtól.

— Nem vagyok én ahhoz elég okos — felelte szemérmetesen.

— No csak, nem kell tőlem annyira megijedni.

— Nem értek én talányokhoz.

— Ugyan, hagyja el, régen volt az.

— De iszen hallottam én, miket kérdezett a kisasszony a vasutastól, a hadnagytól, a tudóstól és az írótól, beleveszne abba az én eszem. Egyet se tudok én azokból megfejteni.

— Jól van — szólt kacér mosollyal —, bebizonyítom önnek, hogy nem vagyok olyan kegyetlen. Nem hogy kérdeznék öntől, hanem ha holnap eljön hozzánk, hát megmondom a sanfranciscói vasutat.

Az iktató másnap elment Borcsáékhoz. Az Hiedelem kívánta.

— Hát lássa, a vasúti tiszt azt mondta, hogy tizennégy vonattal találkozik útközben New Yorkig; de ez nem igaz, mert huszonnyolccal találkozik, miután az előtte való heti vonatok is ott jönnek, különböző distanciákban a pályán s ezeket se kerülheti ki.

KOROLOVSZKI ANDRÁS RAJZA

Az iktató elkezdett egy kicsit gondolkozni s felkiáltott:

— Valóban úgy van.

Borcsa mindenféléket beszélt neki azonkívül, kedvesen csevegett virágairól, madarairól, mikor elment, a bapuajtóig kikísérte nyájasan:

— Ha holnap ismét eljön, elmondom önnek a Napóleon-talány kulcsát.

Az iktató másnap is eljött.

— A katonatiszt ostoba volt — szól Borcsa —, arra felelgetett nekem, hogy a félkezű invalidusnak az a tette, • hogy a sasrendért fejszével elvágta a kezét, bátorság volt-e vagy hiúság —, holott észre kellett •volna vennie, hogy lehetetlen azt a kezet elvágni, amelyben a szakerce volt.

Sókat nevettek ezen1 együtt, a pamlagon egymás mellett ülve.

— Holnap meg fogja ön tudni a matschakerébet.

A szegény iktató harmadnap is eljött.

— A matschakerek egy ostobaság — kezdé nevetve a vén leány —, a tudós megjárta vele. A matschaker-talányban az a vicc, hogy a matschakerek semmit sem jelentenek. De az én akadémikusom tetette magát, hogy ő tudja, mik azok a kisebb-nagyobb matschakerek s én ebből láttam, hogy üres ember, aki csak látszatra dolgozik. Az ilyeneket soha ki nem állhattam. Kiadtam neki az utat.

— Jól tette kisasszony.

Egész késő estig trécseltek, ábrándoztak, Boriska hímzett s az iktató Bartók szerelmes verseit olvasta neki.

Az elválásnál így szólt Boriska:

— Holnap meg fogja hallani a sportsmanek esetét.

Az ikltató eljött a következő nap. Hova is mehetett volna egyebüvé? Megszokta már iitt tölteni a délutáni óráit, önkénytelenül is idehozta volna a lába.

— A sportsmanek dóigához már némi találékonyság beli s ez nem volt az íróban. Mert miikor a bét versenyző mozdulatlanul állt a túrion a saját érdekében, az idegen csupán egyetlen, olyan módust súghatott nekik, ami azokat nyargalásra késztetheté.

— S mi volt az?

— Azt súgta nekik: cseréljenek önök uraim lovat.

S azok rögtön lovat cserélvén, mindenik a másik lovával akart gyorsabban beérni.

*

Boriska ma egész délután zongorázott. Az iktató elandalodva, olvadó szívvel hallgatta.

Este, amikor elbúcsúzott, az iktató azt kérdé búsan a leánytól:

— Nem volt több kérője kisasszony?

— Nem. Több kérdést nem tettem, hanem ha mer, jöjjön el holnap, még önhöz intézek egy kérdést.

— Eljövök kisasszony — hebegte zavartan, mert tökéletesen benne volt már a vénleány hálójában.

Másnap, mikor eljött, Boriska megfogta a kezét s csupán azt kérdé szemérmesen, szemeit lesütve:

— Akar ön engem nőül venni?

(A költői igazságszolgáltatás az lenne most már, hogy én az iktatóval azt feledtessem erre a könnyű kérdésre, amit a nehezekre feleltek a többiek — de bánom is én a költői igazságszolgáltatást.)

19