Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 3. szám
saik nézem, nézem, és nem ismerek rá . . . Ha régen láttunk egy gyerekkori ismerőst, találkozáskor nyomban az arcát fürkésszük, észrevesszük-e az évek vad rohanását rajta. A városokkal is így vagyok. Ahová gyerekkori emlékek fűznek, ahol rövidnadrágos srácként vendégeskedtem. ott óhatatlanul az emlékeimet keresem. Miskolcon jószerével már nyomát sem lelhetem a húszegynéhány évvel ezelőtti nyaraknak, amikor azért is küldtek vidékre bennünket, fővárosi gyerekeket, hogy a jó levegő pírjával mossuk le arcunkról a pince-színt. Csak nézem, nézem, és alig ismerek rá. Vajon hová lett az a tér, ahol a bolhapiac volt, ahol az ötvenes évek forró nyarain Bambis üvegből tíz fillérért árultuk a csapvizet a bokáig érő porban? Járom az új lakótelep utcáit, kérdezgetem az embereket, de senki sem emlékszik már . . . A Selyemréten, a nagy focicsaták színhelyén: lakóházak, üzletek, gépkocsik. Terjeszkedik a város. Csak nézem, nézem a várost, és próbálók barátkozni új arcával. A kertváros helyén panelházak, végig a Lillafüredié vezető hosszú út mentén. A turistákat szállító kisvonat, amely a kertek alatt, a szőlőtáblák, omladozó pincék között pöfögött be a városszéli katolikus templomig — most kilométerekkel odébb, szinte a hegyek lábánál áll meg. Felbaiktatok az Avasra, amelyet Miskolc Rózsadombjának neveznek a helybeliek. Ház, ház hátán, csak a régi temető olyan elhagyatott, mint volt évekkel ezelőtt. A kilátás káprázatos, lábunknál az ország második legnépesebb városa. Balra Diósgyőr tömbje és a Bükk méltóságteljes vonulata, ahonnan az esténként érkező friss szél kisöpri a város fölött terjengő füstöt. Csak nézem a terjeszkedő, egyre fiatalodó várost és azon gondolkodom, újabb húsz év múlva hová húzódik majd a városhatár? (lintner) 16
