Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 3. szám
A SZERZŐ FELVÉTELE E?V ■7?:T7rHnrnnfrB A Charenton-Écoles, jó félórás inetróút a Diadalívtől. Pátkaival a Cafe de Paris-ban találkozunk, és rögvest indulunk is lakása felé. Egy órája van csak számomra, mert még aznap Arrasba várják. Ebben az északi kisvárosban egy újabb szobrát állítják fel, amely Franciaországban éppen a huszadik. — Érettségi után Békéscsabáról Pestre költöztem — meséli — és egy ideig pályamunkásként dolgoztam. A Vasutas Képzőművész Kör volt az első művésziskolám. Később megismerkedtem Medgyessy Ferenccel. Csodáltam a művészetét, időről időre elmentem hozzá, megmutatni a munkáimat. Egyszer megkérdezte az „öreg” tu-Pátkai Ervin szobrászművész Békéscsabán született, s most egy párizsi előváros lakónegyede épül elképzelései szerint. Békéscsaba és Párizs . . . Makó és Jeruzsálem. Bár Békéscsaba és Párizs talán mégsem olyan távoliak... A szabadban végzett munka pírja, a pulóver alól is jól sejlő kötött izomzat talán a viharsarki kubikosokföldművesek szívósságát is őrzi, amely a most 42 éves Pátkainiak bizonyára segítségére lehetett fiatalon felfelé ívelő pályáján. Békéscsaba volt e pályaív kiinduló pontja. Az ügyesen rajzoló-mintázgató gimnazista képzőművészeti főiskolás ismerősei biztatására gondolt először művészkarierre. 12 dok-e csizmát mintázni. Hogyne, vágtam rá, holott addig még hasonlóval sem próbálkoztam. Aztán sok-sok kísérletezés után mégiscsak elkészülték a lábbelik — Medgyessy Herman Ottó alakjának csizmái. . . A külváros felé haladunk. A láthatóan sokat használt amerikai kocsióriás ablakán kitekintve sivár homlokzatú „egyenházak” vigasztalják a magyar tekintetet: lám. a gazdag Párizsnak is van Óbudája .. . — Ezek a házak úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt épültek — magyarázza Pátkai a volán mellől. Majd egy épülő lakótelep útjára kanyarodunk, amely így, kibontakozó félben is szemet gyönyörködtető ötletességével, harmóniájával. Még nem lakják a házakat, ám a gyorsvasút már ideért, s a központban kétszintes üzietlabirintus is működik, ahol az elektromos orgonától a vörösborig „minden” kapható. Elhajtunk a „Pátkai-negyed” mellett, ahol még az elején tart az építkezés. Pátkai ék az épülő városrészhez tapadó kertváros egyik családi házában laknak, ahová a művész „várostervezői” megbízatása miatt költöztek nemrégiben. A francia művészettörténészfeleség kávéval, itallal kínál, Pátkai az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének magyarországi táborai iránt érdeklődik, ahová hét- és tízéves lányait küldené — magyarul tanulni. A polcokon makettek sorakoznak. Az egyik rekeszben a Párizsi Magyar Intézet József Attila albumába szánt kompozíció pihen, amely majd lefényképezve illusztrálja a kötetet, követve két hasonló munkát, amelyek egy Ady- és egy Bartók-kiadványhoz készültek. Pátkai monumentális szobrainak jellegét a tenyérbe helyezhető makettek is jól érzékeltetik. Építkező szobrászat az övé, anyagául szívesen használja a betont. — Sokan hiszik rólam, hogy eredetileg építész vagyok — említi meg Pátkai —, holott sohasem tanultam ezt a szakmát. Budapesten csak pár hónapot töltöttem a főiskolán, aztán 1956-tól — Párizsba kerülve — évekig jártam az itteni akadémiára. Hát. . . nem sok újat tanultam, tapasztalataim szerint, a magyar művészképzés felülmúlja a franciát. Magyarországon „beleverik” a szakmát a fiatalokba. Az akadémián ha rajzolnunk kellett, bennünket, magyarokat körülállták, ámuldoztak a technikáinkon. A II. párizsi biennálén pályázatot hirdettek egy adott helyen felállítandó kompozícióra. A zsűri az én makettemet választotta ki. Két évre rá — 26 évesen — a Jeunes Sculptures díját nyertem el. Ezután már egyre-másra kaptam a megrendeléseket. Négy évvel ezelőtt a francia lovagrenddel tüntettek ki munkásságomért. A műterem közepén üvegvitrin áll, benne egy kicsit az inkák városaira, kicsit az újvilági metropolisokra emlékeztető, fantasztikus városterv tornyai, árkádjai és piramisai láthatók. — Ez csak játék — legyint Pátkai —, Amerikának sem Lenne elég pénze rá . . . Végre, a már útközben látott Mame-la-Vallée negyed makettje is kézbe kerül. — Megbízatásom szerint én mint szobrász, mint művészember képzeltem el, hogyan festene az a város, ahol magam is szívesen élnék, ahol jó lakni, sétáim, vásárolni, mert nemcsak kényelmes minden, hanem kívül-belül szép is. Elképzeléseimre aztán vagy bólintottak a mérnökök, vagy ha műszakilag lehetetlent ötlöttem ki, útmutatásuk alapján változtattam a terven. Egy képzőművész ilyesfajta „beavatkozása” a városépítésbe Franciaországban is úttörő kezdeményezés. Amikor az utcák-terek struktúrájában már megegyeztünk, egy 18 tagú művészcsoportot szerveztem a színdinamikai tervek, a különböző burkolatok, térplasztikák és egyebek elkészítéséhez. Munkatársaimat aszerint válogattam össze, hogy az egyes feladatok milyen egyéniséget kívánnak. Például egy négyzet alakú tér díszburkolatát olyan művészre bíztam, akiről tudtam, hogy szereti a szigorú alakzatokat. Mame-la- Vallée-ben az is új, hogy itt végre összehangolhatjuk a művészek munkáját, mindenki tud arról, hogy mit csinál a másik, s ez roppant nagy segítség a számunkra. Rajtam kívül még egy magyar dolgozik közöttünk, Bíró Attila, aki az egyik utca színskáláját tervezi. Lakónegyedünk két év múlva készül el, 1500 lakással. B. I. \ V\
