Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-12-15 / 25. szám
Egyházi gyűjtemények kincsei Az Iparművészeti Múzeum kiállítása megvalósítás mindig nehezebb, mint az elgondolás. Most is így van. Nagyon sok kárt okoz az enyhülés ügyének a fegyverkezés. A politikai enyhülés alapjainak lerakásánál is nehezebb probléma ez — bár a leszerelés az enyhülés folytatódásának a kulcsa. Eredmény e tekintetben földrészünkön nem mutatkozik, s ennek kettős oka van. Sikerült a Nyugaton széles körben elterjeszteni a veszélyezettségérzetet, s erre építve igyekeznek — nem csekély befolyású — politikai erők tudatosan a fegyverkezés irányába terelni a szándékokat és a kormányprogramokat. A múlt évtized legfőbb erénye az volt, hogy a szocialista országok politikai területen áttörték a frontot, most arra lenne szükség, hogy érjék el ugyanezt katonai kérdésekben is. Egy alapvető tényező azonban nem változott a budapesti felhívás elhangzása óta: az európai biztonsági és együttműködési értekezlet azért ülhetett össze, mert az államok elemi érdekei parancsolták ezt, és a föltételek is megértek hozzá. S ez az érdek minden hideghullám ellenére is áttör, érvényesül. A budapesti felhívás akkoriban azzal zárult, hogy tegyük Európát az egyenrangú nemzetek együttműködésének kontinensévé, az egész világ stabilitásának tényezőjévé. Európa sokat tett ezért, de hogy célhoz érjen, újra és újra neki kell gyürkőznie. T. I. — dezett jogi és pénzügyi, valamint egyéb természetű kapcsolatok hátterében az áll, hogy a különféle világnézetű emberek egyetértenek az emberszeretet gyakorlati megvalósításában. — Püspök Űr, mit üzen a határainkon túl élő magyaroknak? — Gyakran találkozom külföldön élő magyarokkal. E találkozásaim során mindig nagy örömmel tapasztalom, hogy a szeretet erős szálai, családi és baráti kapcsolatok fűzik össze a hazánkban és a határokon túl élőket, összekapcsol bennünket közös anyanyelvűnk, a magyar nép történelme, szellemi értékei iránt érzett szeretetünk is. Magyar anyanyelvű reformátusok körében nemegyszer örömmel tapasztaltam a közös hit összetartó erejét. Karácsonyi ünneplésünk bizonyára újra emlékezetünkbe idézi és tovább erősíti mindezeket a szálakat. Ügy vélem, minden ünneplés akkor igazi, ha gyümölcsei, hatásai nem korlátozódnak egyetlen napra, hanem a hétköznapok világában a valóságos életben tovább sugároznak. Ezért arra kérem a külföldön élő magyar reformátusokat, s velük együtt a határokon túl élő valamenynyi magyart, hogy azt a szeretetet, amit az óhaza, a magyar nép közös kincsei iránt éreznek, ültessék át a gyakorlatba: látogassanak haza, keressék meg azokat a helyeket, amelyekhez gyerekkori, vagy későbbi emlékeik fűződnek. Keressék meg idehaza barátaikat, családtagjaikat, az itthoni egyházakat, az anyaegyházakat. Keressék fel és ismerjék meg azokat a nagy eredményeket, amelyeket a magyar társadalom alkotott az utóbbi évtizedekben. Az ilyen megismerkedések, találkozások, az anyanyelvűnkért hordozott felelősség közös gyakorlása segítenek bennünket abban, hogy a szeretet növekedjék, s nemcsak egymás között, hanem az egész világban is. — a — Fából faragott Krisztusok, zománcos kelyhek, aranyos miseruhák töltik meg az Iparművészeti Múzeum földszinti csarnokát. A római katolikus, a református, az evangélikus, a görögkeleti egyház és az izraelita felekezet kincseit gyűjtötték össze a múzeum, valamint az egyházi gyűjtemények tudós munkatársai. Templomok homályából, régi sekrestyék szekrényeiből, egyházi múzeumok féltett kincsei közül kerültek ide a rejtett reflektorok izzásába, hogy gyönyörködjenek bennük a művészet iránt érdeklődő látogatók. Először 1970-ben rendezte meg a múzeum ezt a különleges tárlatot, még jóval szerényebb keretek között. A mostani kiállítás sokkal gazdagabb, látható, hogy tíz esztendő alatt milyen sokat fejlődött az egyházművészeti kutatás. A kiállítás mégsem kutatási beszámoló, nem a szakemberek számára, hanem elsősorban a közönségnek készült. Ebben a gazdagságban és bőségben most láthatók először együttesen a magyar egyházak kincsei. Valóban együttesen, hiszen nem egyházak, hanem történeti, pontosabban művészettörténeti korszakok szerint — a román kori emlékektől a klasszicizmusig — rendezték el az anyagot. Az esztergomi, a győri, vagy a kalocsai székesegyház kincsestárába, a pannonhalmi főapátság történelmi ereklyéi közé, a debreceni református Egyházművészeti Múzeumba, a szentendrei Szerb Pravoszláv Múzeumba, a budapesti Zsidó Vallási és Történeti Gyűjteménybe, vagy éppen a nemrégiben megnyílt budapesti Evangélikus Országos Múzeumba gyakran eljut a turista, de vajon hányán látogatnak el a gyöngyösi Szent Bertalan-templom, a soproni Szent Mihály-templom. a kecskeméti református egyházközség, a kőszegi evangélikus templom, avagy a Nagyboldogasszonyról elnevezett budapesti ortodox templom kincsei közé? Pedig ezen a kiállításon talán ezek a szinte ismeretlen művészi értékek jelentik a legfőbb látnivalót. Évszázadok művészete és áhítata gyűlt össze a teremben. Az egyházművészet évszázados kincseinek azonban nemcsak a vallásos hitben, a templomokban és a szertartásokon van jelentése: a történelemben is. A gyászba roskadó Pieták, a meggyötört Fájdalmas Krisztusok, a büszke Madonnák egyetemes emberi jelentéseket hordoznak, akár a vallásos himnuszok és komor rekviemek. Van történelmi jelentésük is: a magyar múltról, a „régi magyarság” világáról tudósítanak. Különösen a 14— 16. századi anyag. A dúsan cizellált kelyhek és a láthatóan paraszt szobrászok által faragott angyalok. Az európai gótika hazai remekei és egy parasztgótika vaskosabb alkotásai. Bennük találjuk meg a magyar évszázadok üzenetét. pomogAts bél,a 7 i
