Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-11-03 / 22. szám

vántátik: s hitire s becsületire fogadván az Festő, hogy semmi nyavalyája nem lészen. Ezt a munkálódóházban bévezetvén, levetkeztette csupa mezítelen, és az maga legényeivel egy nagy rézfazék zöld festékben megfürösztötte, tetétül fogva talpig; innen kivivén, az tűz előtt meg is szárajtotta, s felöltöztetvén, becsületesen ^bocsátotta az Apátúrt az zöld festékkel, az ki sohasem megyen le rula, egész teste, ábrázattya, haja, mindene csupa zöld marad örökké. Az Feleségét penig az Festő mindjárt Klastromba küldötte, s haját elmeccettette.”

Wesselényi Miklós „Űtinaplója” is tanúsítja, hogy a nagy államférfi menynyire érdeklődött a sport iránt:

„16-án az első úszóleckét vévém a téli uszodában. Aztán az Hotel des Invalidesot néztem meg. Ezen öreg, dicsőségtől övezett s hazájukért többnyire megcsonkított harcosokat, jól megérdemelt nyugalmukat élvezve s a magasztos múlt emlékeiben élve szemlélni — valóban a világ legtiszteletgerjesztőbb látványa. — A hadi tropheák, melyek a templomot díszítők, Sérurier marsall parancsára a szövetségesek bevonulása előtt való estén (1814. április 12.) az udvar közepén mind elégettelek.

A franciák szellemi élénksége már gyermekeik játékában is mutatkozik. Ügyesség, tűz, fürgeség van minden mozdulatukban. A francia általában nem izmos, de a belsejéből kiáradó erő feszíti musculusait, és az aggkorban is több race és élet van bennük, mint más nemzet fiataljainál.”

Jámbor Pál (Hiador) az első, aki „Párizsi emlékek” című munkájában a párizsi proletárokról ír:

„Szóljunk a párizsi proletariusokról. A párizsi proletárnak legjobb szíve van a világon; van sok esze, sok barátja, sok oldala, sok tapasztalása stb.; mindene van, kivéve címerét és pénzét, 8 órakor kel fel, s a Tuilériák kertében bérel reggelire, egy sou-ért egy Presse-t, s evvel mulatja magát délig, innen átmegy az elyzei mezőkre, leül egy ingyenpadon, s markába verve egy csipet dohányt, megcsinálja papírköpenyű szivarát. — Ez a Proletár vasárnapja.

Ha munkát kap, dolgozik; ha nem, olvas. Mindig au courant des affaires van (ismer minden ügyet), minden írót ismer, minden röpiratot átgondolt. Otthon soha nem találni őket, télen, mert szobájok farkasordító, nyáron, mert a mansarde közel van a naphoz.

A proletár és chevalier d’industrie (iparmágnás) közt megmérhetetlen a különbség, az nyomorban született és nyomorban hal meg, ez százezreket hagy maga után, annak zsebe üres, ennek néha zsebe és feje; az minden embert szeret, ez többnyire önmagát, az munkás, ez léha;

az azon töri a fejét, hogy kell megélni; ez, hogy kell a douane-on (vámon) idegen portékával átsuhanni. Szóval, egyik szeretne becsületes maradni, másiknak esze ágában sincs. Párizsban mind a két nemből igen sok van.”

Riportjában Jókai Mór így ír az 1900- as Világkiállításról:

„Kezdjük az önmozgó járdán, mely körülhord az egész világkiállításon. Ez egy több méternyi magasságú gyaloghíd, melynek három szakasza van: az egyik mozdulatlanul áll a gyalog érkezők számára, a másik rendes lépésben mozdul előre, a harmadik rohamlépésben vágtat. Helyenkint vasrudak vannak a szélén, rézgombokkal, amikbe a fölszállni kívánó megfogózik, s úgy lódítja föl magát. A járda szalad alattunk zakatolva a pavilonok mellett, melyekhez mindenütt lejá-Uitz Béla: A Notre Dame

rók vezetnek. A várakozó házikók lámpáinál árulják a Figarót minden nemzet öltözetében ékeskedő leányok — festve. A magyar csárdánál leszállunk. Elég volt a jóból. Azt hallom, hogy a futójárda-vállalat veszteségben van. Adhatnék egy jó tanácsot. Csináltassanak ülőhelyeket a járdán, akkor lesz nagy közönség. így lábon állva, folyton elektrizálja az emberek talpát az ármányos palló, s az nem mulatság, hanem idegpróba.”

Adynak, sajnos, főként csak csodálatos Párizs-verseit ismerik, pedig prózája is gyönyörű, amint ez a Levél Párizsból is bizonyítja:

„Olyan szép bolondnak lenni, ha nem hiszünk már a bölcsességben. Én a Te bolondod vagyok, Párizs, ma láttam egy leányodat, s meg akartam csókolni a kezét. Modell volt ez a leányod, szép testű és szomorú. Kidobta az utcára a piktorja. Ott sírt a kapu alatt. Kevés, lompos, piszkos ruhában és mezítláb. De csinos volt a két frankos kalapja, s fázó, vörös kezecskéjében csipkés, selyem zsebkendőt szorongatott. És eltagadta, hogy éhes. Éá’ nézett rám a bolondos, barbár beszédű idegenre, nevetően. Ügy szerettem volna akkor sírni. Még beszélni sem tudok vele, pedig ez a leány az én lelkem, az én rongyos és hivalkodó lelkem eleven képe. Az én lelkem ez a leány ..

„.. . Talán majd egyszer fog beszélni rólam pompás ruhában, pezsgő mámorában, mikor majd nemcsak a kezét fogják csókolni :

— Messieurs et mesdames, a legfurcsább emberrel akkor találkoztam, mikor még modell voltam, s egyszer kidobott a festőm. Éheztem és fáztam. Az a furcsa ember elvitt magával, adott egy csésze teát és egy ócska kalucsnit. Ifjú és sápadt ember volt. Nagy, barna szemeivel szomorúan nézett reám. Meg akarta csókolni a kezem, de aztán azt se tette. Furcsa ember volt. Azt mondta, hogy magyar és poéta. Nem tudott jól franciául. Ezek a barbár keletiek általában érdekes emberek, de ez éppen nagyon furcsa volt.”

Hevesi András, aki Párizsért és a szabadságért hősi halált halt, ezt írta Párizsi eső című remek regényében:

„Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. (. . .) Franciabarát olvasó, ha még nem voltál Párizsban, ne menj esős évszakban! A párizsi eső csúfondáros és tébolyítóan mozgékony, ugratja, kergeti, hajszolja az utca népét, mint a legénységet a gonosz tiszt. Eláll, megered, eláll, megered, valami őrjítő, kibetűzhetetlen ritmus szerint, hol hosszú esőstráfok veszik célba a járókelőt, -hol bolondos kis cseppek okvetetlenkednek. Különösebb képzelőerő nélkül is gyaníthatja az ember, mint érzett Kolumbusz a Santa Maria fedélzetén, ugyanazt, amit én a rue Richelieu és a rue des Petits Champs sarkán, egyforma tehetetlenséggel vonaglottunk az ellenséges természet markában."

BAJOMI LÁZÁR ENDRE

15