Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-10-06 / 20. szám
Kteg MOLNÁR FERENC Az alku r Hátha valaki nem ismeri... Nagy gobelin-fotelben ültem, egy régiséghamisító üzletében, várva, hogy rám kerüljön a sor. így lettem tanúja a szörnyű alkudozásnak. Egy barokkasztalról volt szó — görbe aranylábai voltak, sárga márványlap rajta —, az asztal ijedten állt a kereskedő és a vevő közt. A két ember áthajolt fölötte, úgy kiabált egymásra. A kereskedő szerette és simogatta az asztalit, mikor beszélt róla a vevő lenézőleg ütögette, sőt egyszer, mikor azt mondta, hogy az aranyozás nem igazi, nagyon diszkréten meg is rúgta. Valami egyszerű ember, mondjuk: egy polinéziai néger. ha ezt látja, joggal hiszi, hogy ia vevő az. aki szabadulni akar a gyűlölt asztaltól, az eladó pedig úgy szereti, hogy az már fetisizmussal határos. Az alku démonivá vadult. A kereskedő sápadt lett, hideg és metszőén gúnyos. A vevő kipirult és lendületet kapott. Szavai mögött személyeskedő motívumok villámlottak. A kutyalábú asztal szégyenkezve húzódott közelebb a gazdájához, mert olyan rosszakat mondott róla a vevő. Szinte érezte, hogy az új gazdánál nem lesz jó dolga A vevő egyre vörösebb, melegebb és hangosabb lett, a boltos egyre fehérebb, hidegebb és halkabb. Meg voltam győződve, hogy a hideg nyugalom fog < győzni a forró temperamentum fölött. Legnagyobb meglepetésemre az ellenkezője történt. A kipirult vevő győzött. A kereskedő tizennyolc milliót kért az asztalért s az első, két menetben lement tizenöt millióig, a harmadikban még tartotta magát, de a negyedik menetben kidőlt, és odaadta az asztalt tizenegy és félmillióért. A vevő elment, miután hirtelen kedélyes lett, nevetett és meg is ölelte a néma, fáradt kereskedőit. Csak énrám nézett vissza az ajtóból komoran, megérezve, hogy nem szeretem a brutális győzelmet. Mikor elment, a kereskedő fáradtan ült le. — Vallja be — mondtam neki vigasztalásul — még így is nyer az üzleten. Maga nem adott ezért az asztalért többet, mint öt milliót. Megtörölte a szemüvegét és fáradtan szólt: — Két és félmilliót adtam érte. Ez egy nagyon brutális és szívós ember, de nem tud alkudni. — Na hallja — mondom —, ez valóságos tehetség az alkuvásban. Ki tud alkudni ha ez nem? — Hogy ki tud alkudni? Az öreg Sch. tudott alkudni, akinél én tanultam. És elmesélte a következőt. Az öreg Sch. uzsorás volt egy vidéki városban, ahol huszárezred feküdt. Pénzt adott kölcsön a tiszteknek és egyéb ügyeiket is intézte. Általában tisztességes embernek tartották. A tisztek nemcsak hogy szerették, de meg is bíztak benne. Anynyira, hogy ha egy-egy tisztet elhelyeztek más garnizónba, bárhova is vetette a sors, évekig kliense maradt az öreg Sch.nek. Shylocknak csak rövidség okáért nevezték, mert nagyon hosszú neve volt. Egyszer aztán megtörtént, hogy egy ilyen fiatal tiszt, akit valahova messze helyeztek el, súlyos pénzzavarba jutott. Volt neki egy szép, értékes régi családi gyűrűje; elhatározta, hogy eladja. Természetesen szó sem lehetett másról, mint az öreg Sch.ről. A dolog sürgős volt. Fogta a gyűrűt, betette a régi piros kis bőrtokba, becsomagolta és postán elküldte az öreg Sch.nek, rövid és kategorikus levéllel: „Idemellékelve küldöm a régi családi gyűrűmet. Ha ad érte 3000 forintot, tartsa meg. Ha nem ad érte annyit, azonnal küldje vissza. Egy krajcárt sem engedek. Alku nincs.” Két nap múlva táviratot kap, amely táviratban az öreg Sch. mégis elkezd alkudni : „Gyűrű nem ér háromezret, legfeljebb kétezret adok érte.” A tiszt felel: „Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet.” Harmadnap újabb távirat jön, az öreg Sch. tovább alkuszik: „Adok érte kétezerötszázat, többet semmi esetre.” A tiszt felel: „Gyűrű ára háromezer, alkudni nem lehet, kérem gyűrűt azonnal visszaküldeni.” Eltelik néhány nap, a tiszt dobozt kap a postán. Feladó: az öreg Sch. Tartalma: gyűrű. Felbontja a dobozt. Benne a gyűrű piros tokja, átkötve és lepecsételve. Fölötte levél, a következő szöveggel: „Főhadnagy úr! Mint szakértő mondom Önnek, hogy ez a gyűrű nem éri meg a 3000 forintot. Sehol a világon nem fog érte ennyit kapni. Legfeljebb 2800 forintot adhatok érte, ezt is csak az ön iránti szimpátiából. Ha ennyiért eladja, fel se bontsa a tokot, küldje vissza nekem úgy, ahogy van, másnap megy a pénz. Ha azonban nem adja 2800-ért sem, tartsa meg a gyűrűt, én nem veszem meg.” A tiszt nagyon elkeseredett, mikor ezt olvasta. Elhatározta, hogy nem adja olcsóbban a gyűrűt. Feltöri a pecsétet, kinyitja a piros bőrtokot, hát nincs benne a gyűrű. Helyette picinyke kis cédula fekszik ott, ezzel a felírással: „Jó, jó, hát adok érte 3000 forintot!” — Ha este lefekszik — mondta a kereskedő, mikor elmentem —, gondolkozzék el egy kicsit azon, hogy mi minden van ennek az embernek az ötletében, aki még a skatulyában is megpróbálkozik. Majd akkor nem mondja többé az ilyen kontárról, mint aki innen most elment, hogy tehetség az alkuvásban. Az öreg iszákos beállít az orvoshoz és tanácsot kér. —■ Mondja, kedves doktor úr, milyen hatással lehet az alkohol az olyan emberre, aki egyáltalán nem iszik? — Értelmetlen kérdés, barátom! Hogyan lehetne hatással arra, aki nem élvezi? Az lehetetlenség. — De kérem, a feleségem mindig azt mondja, hogy rá rettenetes hatással van, ha én iszom. * — ön kimentett engem a vízből! Megmentette az életemet! Hogyan háláljam meg ezt önnek? Szívesen adnék jutalmul ötven forintot, de csak egy százforintosom van. — Talán tessék még egyszer beugrani!... * Férj és feleség beszélget: — Ne feledd el, drágám, hogy én tettelek azzá, ami vagy... — mondja a feleség. — Tudom, drágám — sóhajt fel a férj. — De ezért nem teszek neked szemrehányást. . . * — Miért vettél két papagájt? A feleségednek már van egy . . . Mind a kettő tud beszélni? — Igen. A feleségem papagája azt mondja: „Már megint lehamuztál a szőnyegre!” — S a te papagájod? — Azonnal válaszol: „Már megint odaégetted az ebédet! Már megint odaégetted az ebédet!” * A család autókirándulásra megy. A férj ül a volánnál. — Lassabban! — mondja a feleség. — Gyorsabban! — kiáltja az anyós. A férj türelmét veszti: — Na, ebből elég! Tulajdonképpen ki vezeti a kocsit? Te vagy anyád? * Egy kisfiú odamegy a rendőrhöz: — Rendőr bácsi, eltévedtem. — Hol laktok, kisfiam? — Azt nem tudom, mert csak reggel költöztünk oda. — Az apádat hogy hívják? — Azt se tudom, mert a mamám csak délben ment férjhez. * — Azért hívattam, Kovács kartárs, hogy megkérdezzem: jól bírja-e a forróságot, képes-e fullasztó hőségben, tűző napsütésben a szabadban tartózkodni? — Hova gondol, főnök kartárs, ezt nem bírnám ki ... — Helyes. Akkor maga decemberben megy szabadságra . . . V______________________> 28
