Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-10-06 / 20. szám

Postánkban mindig akad egy-két levél, amelyben olvasóink hosszabb-rövidebb magyarországi tartózkodásukról számolnak be. Ezek közül most Bemáth Pál Kaliforniában élő honfitársunk élménybeszámolóját ismertetjük.

„A sok éven át rendszeresen érkező lapjuk segítségével, de még inkább felvételein keresztül, szemem előtt növekedett, szépült és erősödött az a világ, amellyel az elmúlt nyáron végre személyesen találkozhattam. Ügy mentem haza, mint sokan mások. Ifjúkorommal, emlékekkel akartam mégegyszer találkozni. Meg akartam simogatni egy kopott kilincset, amit sok évvel ezelőtt lábujjhegyen állva próbáltam elérni egy — már akkor is vásott — küszöb fölött, a zsibvásár enyhe porát akartam érezni meztelen talpam alatt, s egy kedves arcot felfedezni a fekete kendő árnyékában.

Míg vonatom a határtól a főváros felé igyekezett, az ablak keretében feltűntek a pezsgő építkezések, az új utak, a sátor tetejű, szép családi házak. A nyugalom és megelégedés otthonának látszottak, minden bizonynyal boldog lakókkal, akik talán nem is tudják, milyen csoda történt...

Eltűntek a nadrágszíj parcellák, amelyeknek a művelője, csak annyit tudott betakarítani, hogy éhen ne haljon, de annyit soha, hogy egyszer-egyszer jól is lakjon. Az apró parcellák átalakultak száz- és százhektárnyi gabona vagy kapás táblákká, aranyfoglalatú, óriás zöld drágakövekké.

Ügy éreztem magam, mint egy megajándékozott. Igaz, harmincnégy esztendő távoliét után hat hetet kaptam abból a világból, amelyet a sok leírás és 'kép után sem volt könynyű, mint élő valóságot egyszerűen tudomásul venni.

Emberek jöttek felém. Ismerősök, rokonok, ismeretlenek, csak levelek révén ismert fiatalok, soha nem látott idegenek. Nem levett kalappal és soha sem kinyújtott, kérő kézzel, hanem üdvözlésre nyújtott, vagy tárt karokkal.

A ma magyarjai. Tanárok, iparosok, tudósok, szakgazdák, diákok, mezőgazdaságban j alkalmazott szakemberek, csodálkozásomat látván a mindenben jelenlevő életerő felett, az építő büszkeségével mutogatták világukat, s ki-ki a maga világának teljesítményeit kötötte csokorba, és nyújtotta felém. Ajándékoztak. Olyanok módjára, akiknek mindenük megvan, mint akiknek alapvető hittétele: „boldogok az ajándékosztók”.

3600 kilométert tettem meg az otthon bérelt kis „Ladá”-val Kőszegtől Tokajig, Balatontól Debrecenig — és ismerkedtem a főváros, Dunántúl, a Hegyalja, Tisza—Duna köze és az Alföld látnivalóival. Emlékezetes marad egy-egy találkozás, mint a látogatás a százhalombattai temperált vizű halkísérleti állomáson, mely világviszonylatban is első helyet foglal el korszerű berendezéseivel, vagy a Hortobágy újból erősödő állattartása és tenyésztése, vagy a dunántúli szőlőtermő lankák gépesített művelésre alkalmas átrendezése, vagy Miskolc felé, Diósgyőr új lakónegyedei és maga a vasváros impozáns méretei csak néhány a sokasok közül.

Ezek a találkozások, beszélgetések, ismerkedések tették gazdaggá és főleg feledhetetlenné hazalátogatásomat.”

Párizsban, Ady Endre — Bántok Béla — József Attila emlékezetére képzőművészeti kiállítást rendeztek, amelyen hazai festőművészek és Franciaországban élő magyar alkotók, összesen kilencvenen állítottak ki.

*>

Dr. Gegesy József, a Német Szövetségi Köztársaságban élő olvasónk, a Látóhatár 1979 júniusi számában megjeitnt Kolozsvári Grandpierre Emil tollából származó vitacikkhez szól hozzá, mely szerint a magyar nyelv „e”-kórságban szenved. Levélírónk véleménye szerint „a magyarban van már elég ékezetes írásjel, nem is könnyű nyelv, ami az értelmiségiekhez szóló, tudományos akadémiai felhívásból és számos közleményből is látható, az idegen szavak használatát és a magyarosságot illetően.” Továbbá azt fejtegeti, hogy beszéljen mindenki ízlése szerint „e”-vel vagy „ö”-vel, de a helyesírás az maradjon a már megszokott, ezzel ugyanis nem nehezítenék tovább a külföldiek számára és a külföldön élő magyarok számára sem a nyelvtanulást, illetve az eligazodást a magyar nyelvben.

*1

A május 4-i nagyszerű magyar művészest emlékére Steyr város polgármestere emlékplakettel ajándékozta meg Záray Márta, Vámosi János, Németh Marika és Baksay Árpád művészeket.

Kálvária címet adta rövid élettörténetének Grosz György Izraelben élő honfitársunk. Leveléből megtudjuk, mennyi hányattatás és rövid sikeres életszakaszok után talált új hazára családjával együtt, őszintén reméljük, hogy mielőbb köszönthetjük Önöket Szegeden, a levelében említett Andrássy úti ház előtt.

Kislányával együtt Magyarországon töltött néhány hetet Hóka Mihályné, az Amerikai Egyesült Államokból. Budapesten kívül meglátogatta Hatvant és a Balatont.

LÉNÁRT JULIANNA (Nagygéresen született 1912 táján) 1930 körül vándorolt ki az USA-ba, címe elveszett. Keresi unokatestvére, Kovács Géza Semjénről.

SZUNYOGH ZSIGMOND (1923. május 1- én született, anyja neve Molnár Rozália) 1957 óta él külföldön, Brazíliában (Rio de Janeiro) telepedett le. 1976 óta nem ad életjelt magáról. Keresi édesanyja Mezőtúrról.

RADÓ SÁNDOR-t, feleségét és gyermekeiket: FERDINÁND-ot (1917), GYÖRGY-öt (1915), IBOLYÁ-t és MAGDALÉNÁ-t (1919), akik Budapesten az Erzsébet krt. 36. alatt laktak, keresi dr. Harry Cohen az USA-ból.

ATKÁRI KÁROLY (1896 táján született Egerlövőn, anyja neve G. Kis Mária) 1918 körül vándorolt ki az USA-ba (Detroit, Mich.) feleségével, őket vagy leszármazottaikat keresi unokahúguk, Szabó Istvánné Mezőcsátról.

TISZAI FERENC-et keresi édesapja (Péter Ferenc) az USA-ból. A keresett 1937. január 17-én született Budapesten, anyja leánykori neve Neischli Teréz. 1956-ban hagyta el Magyarországot, eietjc-lt sohasem adott magáról.

CSŐRI VINCE (1939. november 30-án született Cserhátsurányon, anyja neve Sisa Ilona) 1956 óta él külföldön. Tíz éve írt legutóbb, akkor az USA-ban (Alaska) élt. Keresi özvegy édesanyja Cserhátsurányról.

LENGYEL ÁRPÁD Európa-bajnókságot nyert úszót (BEAC) keresi Rerrich Béla Stockholmból. A keresett 1945 óta él külföldön.

REGÁSZ JÁNOS (Budapesten született 1935. május 28-án, anyja neve Szabó Ilona) 1956. november 28-án ment külföldre, Kanadában (Rexdale, Ont) telepedett le. Családos, két kisleánya van. Keresik szülei Budapestről.

LOVICH MÁRIA (Verespatakon — Románia — született 1915-ben, anyja neve Domiánsitz Irma) 1944-ben Németországba került, s onnan 1953-ban vándorolt ki az USA- ba. 1978 májusában írt utoljára, akkor Clevelardben (Ohio, USA) lakott. Keresi unokahúga, dr. Serdült Tibomé Budapestről.

BORI LÁSZLÓ (Kecskeméten született 1939. március 26-án, anyja neve Karcsú Magdolna) 1956-ban került külföldre, Kanadába vándorolt (Streetsville, Ont.) és letelepedett. Keresi édesanyja Kecskemétről, mert 1971 márciusa óta nem tud fiáról.

Kérjük kedves olvasóinkat, akik ismerik keresett honfitársainkat, közöljék velük kérésünket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az őket keresőkkel. A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE készséggel továbbítja leveleiket a kerestetőkhöz. Címe: MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE, BUDAPEST, H— 1905.

22