Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-09-22 / 19. szám
BOLDIZSÁR IVAN p H A Z A f N APLÓ Egy újjászületett veszprémi szoborról FOTO: LAJOS GYÖRGY — MTI • Legszívesebben mindig utaznék. Üjabban pedig, a rólam elterjedt olvasói hiedelemmel ellentétben. főképpen itthon. Ha rajtam állna, beülnék a kocsiba szerdán és csak vasárnap este térnék haza, pontosabban inkább hétfőn reggel, mert vasárnap tele vannak az országutak és az emberből a meleg kiszikkasztja az élmény és az életöröm felét, amivel útközben feltöltötte magát. Mindig halogattam ennek az új életformának a bevezetését, majd később, ha öreg leszek. Kacérság nélkül mondhatom, elérkeztem ebbe a korba, de a másfajta munka még mindig ideköt Budapesthez. Utazom azért persze, utazgatok a „szépecske hazában”, de ha elmúlik két-három hét anélkül, hogy akár hét végén útilaput köthettem az autóabroncsomra, könyvekkel utazom. Eiyiek az az előnye, hogy nemcsak Magyarország földrajzát fedezem fel újra a magam számára, de bele-beleutazom a történelembe is. Ilyen könyv például egy vastag, ötödfél száz oldalas kötet, amelynek a címe annyira tudományos, hogy szinte semmitmondó: „A Veszprém megyei múzeumok közleményei, 13. kötet, szerkesztette Kralovánszky Alán múzeumigazgató és Palágyi Szilvia.” A kötetben a Veszprém megyei múzeumok tudományos munkásságának, felméréseinek egy kis részét teszik közzé. Két vasárnapot utaztam most át velük és már egy csöppet se sajnálom, hogy e könyvvel a térdemen itthon maradtam. Annyi újat és régit tudtam meg egyik választott szülőföldemről, Veszprém megyéről és a Balaton-felvidékről, hogy — most voltaképpen visszájára fordítom amit mondtam — már alig várom, hogy megint rohanjak és látva lássam, kézbe foghassam, újra átéljem azt a sok mindent, amiről a kötet szól. Először is a veszprémi Szentháromság-szoborhoz fogok elzarándokolni. Erről szól Kőfalvi Imre tanulmánya, pontosabban a szobor helyreállításáról, még pontosabban újrateremtéséről. Ehhez a szoborhoz szinte rokoni kapcsolatok fűznek. Első fényképezőgépemmel egyik első felvételemet Veszprémben csináltam. Majdnem első filmtekercset írtam, de szerencsére észbe kaptam: amikor tizenhatodik születésnapomon megleptek egy Zeiss-Ikon masinával, az még bizony lemezes volt, és akár hiszik, akár nem, amikor a veszprémi Szentháromság-szoborról szóló tanulmányt olvastam, és a hozzáfűzött ábrákat néztem, megtaláltam egy limlom fiók mélyén nemcsak azt az éppen ötvenéves fényképet, de még a lemezt is. (Bár így megtalálnám azokat a képeket és iratokat is. amelyeket egy hete vagy akár tegnap délután raktam el valahova ...) Veszprémbe a piarista cserkészcsoporttal rándultunk ki, éppen Szent Imre-év volt. Nem csoda, ha a szoborcsoportból Szent Imre herceg szobrát fényképeztem le. Akkor még nem tudtam, de azóta sokszor járva Veszprémben külföldi barátaimmal is, még dicsekszem is azzal, hogy íme, van olyan különleges Szentháromságszobor, amelyen elképzelt magyar nemesi díszruhában ábrázolják Szent Istvánt és Szent Imrét. Serdülő képzeletemet megragadta a két koronás, mentés, rámás csizmás magyar szent, mellettük Szent Flórián, a tűzoltók védőszentje is, a barokk kor díszes magyar öltözetében, amiből századunk első harmadára a neobarokk a „díszmagyart” fabrikálta. Amennyire irtóztam serdülő és ifjú fővel Hóman Bálint vagy Reményi-Schneller miniszteri díszmagyarjaitól, annyira tetszett ez a naivan hívő, a török utáni bécsi elnyomást elutasító szobormű. Múltak az évek s az évtizedek, vissza-visszatértem Veszprémbe, s azt láttam, hogy a szobor pusztul, a koronák keresztje lehullik, Szent Imre ifjú homloka behorpad, orra elvész, királyi apjának szakállát lemállasztja az idő. Nem csoda, hiszen, amint Kőfalvi Imre tanulmányában most olvasom, ,,a szobor anyaga gyenge minőségű puha mészkő, amelyből az agreszszív esővíz könnyen oldja a kötőanyagot ... Márgás összetétele miatt aránylag sokáig tartja a nedvességet, ezért fagykároknak is ki van téve.” A szobrot 1750- ben állíttatta Bíró Márton veszprémi püspök — „a” Bíró Márton, a nagy építtető. Akik bejárták a Balaton északi partját, ismerik keze nyomát, a vörösberényi templom freskójáról arcmását is. Kőfalvi tanulmánya a szobor készítőinek és újrakészítőinek története. A veszprémi Schmidt Ferenc faragta, az építészeti műm kákát a várpalotai Welch Tamás kőfaragó mester csinálta, az aranyozás Anteszner József műve. Mert a szobrot befestették, aranyozták, amint a középkorban és részben a barokk időkben majdnem minden szobrot. Mindmáig azt hittem, hogy díszítés, szépítés volt a festés célja; e tanulmányból megtudom, hogy — talán tudatosan — a festékkel és az arannyal legalább egy időre védték a mészkövet. Az aranyozást Anteszner mester 211 forintért végezte, a szobrokat bántapusztai kőből készítette Schmidt Ferenc 440 forintért, természetesen nem mai forintokért. Ennél jobban megfizették azt a zirci ácsmestert, aki a szobor elhelyezéséhez szükséges állványzatot szállította: 616 forint 50 dénárt kapott. A kifizetett öszszeg nagysága is igazolja, hogy igen komoly teherbírású, úgynevezett „lambéna”- állvány készülhetett. A szobrokat kötéllel húzták fel. Kőfalvi Imre még azt is kikutatta, hogy a kötelet Bíró Márton püspök a pesti Invalidusoktól kérte és ezt maga a szobrász hozta el neki Pestről. A legutóbbi helyreállítás öt évvel ezelőtt, 1974-ben kezdődött. Megállapították, hogy a szobrok felületei és részletei sokszor háromnegyed részükig elpusztultak. A legrosszabb állapotban az oszlop alján álló Madonna-szobor volt, feje és mindkét keze vállból hiányzott. A hagyomány szerint földgömbön áll és azon kígyó kúszik, de ennek csak a nyomai maradtak meg. Kedves Szent Imrének hiányzott a bal kézfeje, mindkét lába és köntösének részletei. Mindezt a meglevő fényképek alapján az eredeti bántapusztai kőnek megfelelő mai anyagból a Műemléki Felügyelőség művészei és mesterei elkészítették és a helyükre rakták. Kár, hogy az újra alkotó szobrászok nevét nem jegyezték fel az utókor számára. A gazdag kötetnek egyetlen tanulmányánál egy egész Hazai Napló erejéig időztem el. Pedig mi minden van még itt: bronzkori sír Balatonakaliból, késő római éremlelet Döbröntéről, a Csopak —kövesdi román templom, a feltárt veszprémi várfal „kincsei” — és most a huszonnégy tanulmányból csak hatot soroltam fel. Pedig itt van köztük a városlődi porcelán- és kőedénygyár története is, és ehhez is fűződnek falukutató korombeli emlékeim. Talán majd legközelebb. 20
