Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-09-22 / 19. szám

MOLDOVA GYÖRGY

Egyik legnépszerűbb, legolvasottabb regényírónk, novellistánk. Ifjú porában számos munkakörben dolgozott:' volt segédmunkás, megfordult a komlói bányákban, majd a Színház és Filmművészeti Főiskola dramaturgiai szakán tanult. Nagy élettapasztalatát, életismeretét elevenen tartják az országban tett hosszú tanulmányútjai, amelyek során egy-egy vidék, egy-egy társadalmi réteg életével, gondjaival, örömeivel ismerkedik. Ezeknek az utaknak köszönhetjük a nagy visszhangot kiváltó riportkö teteit Komlóról, az őrségről, a vasutasokról. Ez az alapos életismeret, az emberi természet rezdüléseire is fogékony írói alkat tükröződik a most közreadott két novellában is.

Özvegy Weisz Oszkárné

Ezen az estén Henrik beszélt:

Maguk ismernek engem, tudják, hogy nem szoktam ítélkezni emberek fölött. Ítélkezni, uraim, nehéz, megismerni az összes bűnt és az összes mentséget, minden száz évben legföljebb, ha egy igaz bíró akad, és az pont én lennék? Mindenki beláthatja, hogy nevetséges. Ezért például, ha maguk azt kérdeznék tőlem, hogy mi a véleményem a sánta Várdairól, erről az aljas, utolsó gazemberről, nem válaszolnék egyenesen, csak két epizódot mesélnék el róla.

Mikor Lumumbát kivégezték, én nagyon fel voltam háborodva, mondom neki: mit szól hozzá, Várdai úr, hogy kivégezték Lumumbát? Nem fogják eltalálni, mit felelt erre, azt kérdezte: mi van nekem abból? Abból, hogy egy nagy, néger hazafi meghalt, uraim, abból mi van neki?! De arra, amit most hallottam tőle, nem mondhatok mást, mint hogy az Isten adjon elég nyálat, hogy köpni tudjak.

Megvettem a paradicsomot és azt a kis zöldpaprikát, ami nekem kell — már említettem, hogy vegetáriánus vagyok —, épp jövök ki az üzletből, mikor találkozom ezzel a csirkefogóval, azt mondja: képzelje, Henrik úr, micsoda nagy szerencsétlenség szakadt a nyakamba, meghalt az anyám! Fogadja őszinte részvétemet — mondom neki —, ismertem a Nagyasszonyt, nyugodjon meg, hogy van túlvilág, ő ott a legjobb helyet kapja. Erre vállat von: kit érdekel, hogy hová kerül a túlvilágon, sokkal nagyobb baj az, hogy kell vennem egy fekete kalapot, nyolcvan forint, és hogy tudok én kihasználni egy fekete kalapot? Legfeljebb, ha a feleségem is meghal, de hát most nincs feleségem. Ezt mondta az anyjáról, uraim, esküszöm, hogy ezt mondta: kellett vennem egy fekete kalapot, és nem tudom majd kihasználni. És ha ismerték volna az anyját, azt a szegény Weisz Oszkárnét, ő aztán egész életében elmondhatta magáról: „Istenem, te nagyon szeretsz engem, mert gyakran látogatsz.” A férje, a részletes Weisz Oszkár semmivel se volt különb ennél a sánta csirkefogónál, egyetlen nő sem érezhette magát biztonságban tőle, még a vécésnénikkel is kikezdett, egyszer nekiadott az egyiknek egy egész gomb- és csatkollekciót, amit a cég bízott rá, azt is a feleségének kellett kiváltani, képzeljék, mi maradt kosztpénzre. Fél rúd Frankot vett, mert egészre nem futotta, és vaj helyett azt a büdös margarint, de ő még abból sem evett, úgy nevelte fel a két fiát. Az egyik, a Zsiga, mindig megvédte az anyját, Weisz Oszkár ezért még az első világháború előtt kiüldözte hazulról, elment a szegény fiú Kanadába. A Weisz Oszkár csak ezt a sánta fiát szerette, ezt vitte magával mindenhová.

Mikor kitört a tizennégyes háború, behív-RAJZOK: KOROLOVSZKI ANDRÁS

ták Weisz Oszkárt is. Mielőtt elindult, azt kérdezi a feleségétől, mit kívánsz nekem erre a nagy útra? Azt kívánom, mondja a szegény asszony, hogy csapjon beléd az első gránát, amiért elkergetted a Zsigát hazulról. Ügy látszik, uraim, mégis van valaki, aki jegyzi és teljesíti az igazságos átkokat, mert Weisz Oszkárt mindjárt az első héten úgy telibe találta egy gránát, hogy az óralánca kiröpült a zsebéből, és felcsavarodott egy faágra. Az asszony ittmaradt egyedül, vagyis ezzel a sánta csirkefogóval. Ennek akkoriban jól ment, még a tizennyolcadik évét sem töltötte be, de már belekerült abba a bandába, amelyik ellopott egy egész hajórakomány parafát a Szabadkikötőből, meg más nagy üzleteket is kötöttek. Azt hiszik, adott egy fillért az anyjának? Ahogy maguk láttak tőle pénzt, úgy látott Weisz Oszkárné is. Elitta és elkártyázta.

Egyik nap az öregasszony kapott egy levelet a másik fiától, hívta ki magához Kanadába. Kérdezte, mit csináljon most: mondja erre a Várdai, mert akkor már Várdai volt és nem Weisz, maga csak menjen ki, mutter, nyugodtan, nékem úgyis kell a maga szobája, mert meg akarok nősülni. így beszél egy gyerek az anyjával!

így aztán a szegény Weisz néni kiment Kanadába, de aztán is minden héten írt a fiának, kérdezte, mire volna szüksége, küldjön-e csomagot? A sánta Várdainak akkoriban éppen kezdett rosszul menni, a felesége is otthagyta, elég az hozzá, hogy hazahívta az anyját. így meghalok, ha nem jössz haza, úgy meghalok. Bírja ezt egy anya olvasni? Weisz Oszkárné is otthagyta a rendes fiát,

ahol még a széket is alája tolták, és hazajött a rossz fiához, cselédnek. Találkoztam vele kint a téren, mint egy dáma, olyan volt, kiöltöztette a Zsiga, rendbehozatta a fogait, az ujján gyűrű: haudujudu Miszter Henrik? Mondom neki, asszonyom, majd itt lesz magának haudujudu. Felsóhajt: mit csináljak, Henrik úr, ennek a fiamnak nagyobb szüksége van rám.

El kell ismerni, hogy Várdai szépen beszélt az anyjával — egészen addig, míg ki nem zsarolt tőle mindent, amit hazahozott. Eladta az öregasszony ruháit, ékszereit, és a pénzzel valami link üzletbe kezdett. Megtalálta a szerencséjét — ezért mondják, hogy a szerencse vak, mert különben az ilyen gazembert messzire elkerülné —, amikor már gurult a kocsija, újra gorombán viselkedett: Weisz néni a maradékokat ette, és kötényt hordott, hogy eltakarja ruháján a foltokat. Pénzhez jön nő is, Várdai hamarosan talált új feleséget magának, most nem küldte el az anyját, ő költözött el hazulról, otthagyta az öregasszonyt egyetlen fillér nélkül. Én adtam neki pénzt bélyegre, hogy írhasson a másik fiának Kanadába, Zsiga el is jött érte, és elvitte magával.

Elért minket a második világháború is, sok szenvedést hozott, de azt a javára kell írni, hogy egy bomba telibe találta Várdai házát, úgy mint apját egy gránát az elsőben, ottmaradt egy szál kabátban, többé nem volt egzisztencia, a második felesége is otthagyta. Járkált a sánta lábával ide-oda, sehová nem fogadták be, végül is elszánta magát, hogy újra hazahívja az anyját. Ha eddig nem hitték, uraim, most láthatják, hogy az emberi aljasságnak nincs határa. De talán az anyai szeretetnek sem. Ahogy a felszabadulás után megindultak a vonatok, Weisz néni hazajött.

Most is találkoztam vele kint a téren, meg akartam kérdezni, hozott-e magával mindjárt koldusbotot is, de aztán ránéztem, és nem mondtam semmit, a fia most sem eresztette vissza üres kézzel, szép, új ruhát viselt, de az öregasszony már nagyon megtört, az arca kétoldalt behorpadt, olyan volt, mint aki már szeretne meghalni, de nem Ihagyják. Nem akarom untatni magukat, uraim, azzal, hogy szedte el Várdai most is az öregasszony minden pénzét és holmiját, hogy alázta meg, mikor már nem maradt semmije sem. Bevallom: én azt kívántam, történjen az egész minél gyorsabban, így legalább Weisz néni hamarabb visszamehet Kanadába.

Évek múltak el, Várdai megöregedett, és mint a gonosz emberek általában, vénségére egyedül maradt, ahogy a cigány átok mondja: olyan ritkán nyitották rá az ajtót, hogy a küszöbön kinőtt a fű. Kire gondolt volna másra, mint megint az anyjára, ö maga nem mert írni, egy szomszéddal küldetett levelet, hogy milyen beteg, és mennyire egyedül érzi magát.

Maguk nem fogják elhinni, uraim, de az öregasszony harmadszor is hajóra szállt, hogy hazajöjjön, bár elmúlt már nyolcvanéves, és tudta, hogy itthon most sem várja más, mint eddig bármikor. A szíve már nem bírta a nagy utat, özvegy Weisz Oszkárné ott halt meg a hajón, a nagy óceán közepén, egyforma távolságra a két fiától, de még a halálos ágyán is azt kérte, hogy hozzák haza, és itthon temessék el; a sánta Várdai szerint csak azért, hogy neki külön kiadásokat okozzon a fekete kalappal, melyet egyáltalán nem tud kihasználni többé.

18