Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-09-22 / 19. szám
MÁRSZERKEZET JAVÍTÁSA Egy július végi vasárnap reggel adták hírül az újságok a kormány közleményét az árak emeléséről és a bérek, nyugdíjak kiegészítéséről. A hír mérsékelt szenzációt keltett, s nem is csak azért, mert — azt is mondhatnánk —, mindez már a levegőben volt... Kis ország ez: a szóbeszéd terjedési sebessége sem csekély nálunk, így hát valójában már hónapok óta teli volt az ország áremelési találgatásokkal. Részint a világméretű drágulási hullám hírözönéből táplálkozott a sok magánprognózis, részint azonban abból, hogy jó előre elhangzottak erről egyértelmű, nyílt bejelentések is. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága már tavaszszal közzétette egy határozatában ama következtetését, hogy mivel az árak nem tükrözik a gazdálkodás valóságos költségeit, elkerülhetetlen az árrendszer tökéletesítése. A július végi híradás tehát nem a derült égből érkezett. Az előzetes bejelentések azonban azzal a szóhasználattal keltettek különleges figyelmet, hogy ezúttal nem néhány termék árának emeléséről, hanem az árrendszer tökéletesítéséről van szó. Ez pedig nem csekély különbség: a kialakult és jól megszokott hagyomány szerint ugyanis eddig évről évre két-három termék drágult, most viszont a lakosság által vásárolt fogyasztási cikkek és szolgáltatások hozzávetőleg 40 százalékára terjedt ki az áremelés, beleértve olyan közfogyasztási cikkeket is, mint például a hús, a kenyér, a tej; emelték a háztartási energia, mindenekelőtt a villamos áram árát; drágult sok Iparcikk — például a bútor, a mosószer, az autó —, és szerepelt a közleményben több szolgáltatás, a mosás-vegytisztítás, a színház és a mozi. Természetesen a döntést sokféle mérlegelés, vita, közgazdasági' és kormányzati elemzés előzte meg. Gáspár Sándor, a szakszervezetek főtitkára elmondta egy munkásgyűlésen, hogy a kormány, mint a lakosságot érintő minden lényeges döntésnél, ezúttal is tanácskozott a szakszervezetekkel, s az állásfoglalás — tette hozzá Gáspár Sándor —, nem volt könnyű, „vitatkoztunk is, meg kompromisszumra is törekedtünk, de végső soron a szakszervezeteknek is az volt a véleményük, hogy ezekre az intézkedésekre szükség volt és van”. Miért volt szükség erre; sőt: miért nem várhattuk meg ezúttal a nálunk ugyancsak szertartásosan hagyományos áremelési időpontot, január 1-ét? Az újság, a rádió, a televízió sokrétűen és kendőzetlen egyértelműséggel világította meg az okokat, s a bejelentést követő napokban a pénzügy-, a munkaügyi és a belkereskedelmi miniszter a drágulás fogadtatását kísérő véleményekre, észrevételekre is válaszolt a tévében. Ilymódon a társadalmi méretű párbeszéd, ha örömteli egyetértést természetesen nem is, de érett, felelős megértést keltett általánosan. Ami most már az áremelés hátterét, okait illeti — nemcsak arról van szó, hogy szükségképpen hatnak nálunk is a világpiac sorozatos árrobbanásai. (Ámbár siettette a döntést például az idén kibontakozott újabb drágulási hullám: az olaj 1979-ben csaknem 60 százalékkal drágult, s felszökött a bőr, a vegyipari anyagok ára is.) Mindemellett, az árrendszer átrendezését nálunk bizonyos történelmi előzmények is sajátosan indokolták. Mai árrendszerünk ugyanis nemzeti történelmünk legdrámaibb pillanatát örökítette át, lényegében napjainkig: a súlyos háborús pusztulást követő, s a világtörténelem eddigi 2 legcsillagászatibb inflációját lezáró valutareform 1946 augusztusában — a körülmények nyomasztó kényszere miatt is —, olyan árstruktúrát alapozott meg, amely részint erőteljesen elhatárolta a fogyasztói és a termelői (a nem szocialista országok szóhasználatában: nagykereskedelmi) árakat, részint pedig az élelmiszerek, az energiahordozók, a lakossági szolgáltatások árát rendkívül alacsonyan; az iparcikkek, például a ruházati termékek, műszaki áruk, stb. árát pedig magasan rögzítette. Az 1968-ban bevezetett új gazdaságirányítás — érzékelve az említett árrendszer hátrányait —, azzal számolt, hogy fokozatosan, 10—15 év alatt alakítjuk át, immár a korszerű gazdálkodás követelményeihez igazodva árainkat. Ezt a szándékot keresztülhúzta az 1973-ban kirobbant világgazdasági árválság. Akkor az a — mindmáig igazolható — döntés született, hogy a válság súlyos következményeit, csak késleltetve, vállalatainknak igazodási időt engedve, érvényesítjük, ami egyértelmű volt azzal az elhatározással. hogy közpénzekből, az állami költségvetésből fedezzük ezeket a „védelmi” költségeket. Ebből persze szükségképpen következtek hátrányos hatások; egyebek között az is, hogy a fogyasztást nagy mértékben az árakba beépített állami támogatások finanszírozták. Valóban: a legutóbbi tíz évben összesen 15 milliárdról 44 milliárdra emelkedett a fogyasztói árak évenkénti támogatása. Ez pedig nemcsak azért zavaró, mert a sok másra fordítható közpénzeket leköti, de azért is, mert a fogyasztó — természetesen — csak híradásokból és rábeszélő közlésekből értesülhetett az ország gazdaságát nyomasztó gondokról, például az anyagokért, az energiáért a világban fizetendő költségeinkről, s ily módon nem azt fogyasztotta, s nem annyira takarékosan, amint az a társadalomnak előnyös lett volna. Az alacsonyan tartott kenyér ár például a száraz kenyér tonnáinak herdálásához; a támogatott villamos áram a pazarló — mert erőműkapacitásokat terhelő, drága — elektromos fűtés terjedéséhez vezetett. A fogyasztói árak emelése ilyen módon — amint ezt a hírközlés sokoldalúan megvilágította —, nem azért vált elkerülhetetlenné, hogy a magasabb árakból több pénz jusson vissza az állam pénztárába. A legfontosabb ok: annak a jelzőrendszernek az erősítése, amit — kedvező esetben — az ár betölthet: jelezheti a gyárnak, hogy mit célszerű termelnie s jelzi a háztartásban is, hogy mi mennyibe kerül az országnak. Az áremelést — amint a bevezetőben említettük —. a bérek, nyugdíjak kiegészítésével kötöttük össze, oly módon, hogy csaknem a teljes lakosság kap rögzített összegben megállapított havi ellentételezést. Nyíltan közöltük: most csak arra futotta, hogy nem az áremelés teljes költségtöbbletét, csupán az élelmiszerek és a háztartási energia drágulását fedezheti ez a pénz, amit ezért is neveztünk, világos szóhasználattal, a jövedelem kiegészítésének. A megoldás, a nehezebbé vált életkörülmények javítása csak az lehet, ha jobban, keményebben dolgozunk. Igaz, most is kitűzhettük a célt, hogy a kialakult életszínvonalat stabilizáljuk — s ez a színvonal az utóbbi években olyannyira emelkedett nálunk, hogy megőrzése, stabilizálása sem csekély vívmány a világméretű drágulás közepette. Ám tudjuk: ehhez is jobban kell dolgoznunk. TÁBORI ANDRAS ' A CÍMLAPON: Pét Tábori András Az árszerkezet javítása............................ — 2 Pethő Tibor Az állam és az egyházak Magyarországon II....................3 KRÓNIKA............................................, 4 Pokorny István Energiakincsünk: a hévíz . .. 6 Víg István Péten „átgombolták a zakót”. 7 Lintner Sándor Munka után, szabadidőben........................ 10 Apostol András Amerikai magyar katolikus lelkészek Magyarországon ..... 12 Az Anyanyelvi Konferencia Védnökségi ülésén (2.) . . .14 Vad Dezső öttusa-világbajnokság . . .16 Moldova György Kaja és Szigecsán özvegy Weisz Oszkárné . . .18 Boldizsár Iván Hazai napló..................................20 Topolánszky Éva Frank Magda............................21 KERESTETÉS - VILÁGHÍRADÓ .22 DIVAT.........................................................23 Bános Tibor Husztí Péter - két évad között.24 GYEREKEKNEK ......................................26 SZABADIDŐ......................................27 Örkény István Egypercesek ..................................28 A SZÜLŐFÖLDÜNK műsora . .29 Sós Péter János Turisták. Benkő Imre képriportja..................................31 A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA P. O. B. 292. Budapest 62. Főszerkesztő: Szántó Miklós Főszerkesztő-helyettes: Apostol András Szerkesztőség: Budapest VI.. Benczúr utca 15. — 1905 Telefon: 225-405 Felelős kiadó: Teszár József 79.0925 Athenaeum Nyomda Kozma utcai üzeme, Budapest Rotációs mélynyomás Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató HU ISSN 0133-090X INDEX: 26506 T
