Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 2. szám
FEHÉR KLÁRA Miért piszkosak az utcák? Mert, hogy mocskosak, azon sajnos nincs mit vitatkozni. Csak úgy hirtelenjében, amit ma láttam: Budapesten, a Rákóczi út—Lenin körűt sarkam, a nagy csemegeüzlet előtt bokáig járunk a koszban. Eldobott jégkrémes papírok és falemezkék, borítékos sorsjegyek, buszjegy, cigarettacsikk, gyümölcshéj, zacskó, újságpapír, szotyola és ki tudja még mi minden ropog, csúszik, porzik az ember lába alatt. A Rákóczi út 27. számú ház előtt konténerekben építési törmelék, szemét, hetek óta, fedetlenül. Porzik, száll. A Petőfi Sándor utcát és Váci utcát öszszekötő egyik kis utcában hetekkel ezelőtt hoztak szenet. A szénport senki sem söpörte fel, szétkenődött, széttaposták. A metró egész területén, nagyon helyesen, tilos a dohányzás. Az engedelmes és finomlelkű dohányosok belépéskor el is dobják a cigarettacsikket. Természetesen a földre, és rátaposnak. A metró Kossuth Lajos téri bejáratának márványpadlóját szőnyegként borítja a cigarettamocsok. És ez a Belváros. A főhelyek, díszutcák. A mellékutcákban a házak falán sok helyen málló vakolat, gázkonvektorok idétlen sebhelyei. És szürke réteg: koromból, füstből, a rosszul beállított autók kipufogó gázából lecsapódó szörnyű keverék. Piszkosak a vonatok. A vécék. Te jó ég, milyen piszkosak! És a presszók. Az önkiszolgáló éttermek, az elmosatlan alumínium evőeszközökkel és műanyag tányérokkal. És az élelmiszerüzletekben a ragadós kosarak, ragadós tejeszacskók, ragadós lekváros tasakok, a rossz minőségű papírba csomagolt, odatapadó sajtok és felvágottak, a nem egyszer olajos, rozsdás, poros, felpuffadt konzervek, a csurgó lisztes, rizses, cukros zacskók. Nemrég olyan neves és tiszteletreméltó üzletben vásároltam, mint a Déli pályaudvari ABC-áruház. Potom száz forintért egy fémdoboz indiai teát vettem és papírzsebkendővel tisztára kellett törölnöm, mielőtt a szatyromba tettem, mert ujjnyi vastag volt rajta a szürke porréteg. A tisztaság szokás, nevelés, hagyomány, környezet kérdése. Sokszor vallási parancs is. össze kellene gyűjteni egyszer ezeket; mulatságos olvasmány volna. A legtisztább ország, azt hiszem, Japán, ahol mindenhová, templomba, múzeumba, kórházba, iskolába, vendéglőbe, magánlakásba csak cipőt levetve lehet belépni, ahol a náthás ember gézt köt az arca elé és a vendéglőben első fogásként forró gőzzel átitatott kéztörlő kendőt nyújtanak át. Londonban például azt figyeltük meg, hogy milyen gondosan festik, javítják, óvják házaikat az angolok, milyen szépek a kertek és kertvárosok utcái. De egy szombat délután, a moziban, ugyanezek a kedves és pedáns londoniak hogy viselkedtek? Előadás alatt csokoládét, jégkrémet, mogyorót evett az egész nézőtér és úgy dobálták szét a papírokat, műanyag poharakat, hogy előadás után olyan volt a mozi, mint egy disznóól. (Vagy mint nálunk egy erdei tisztás, vasárnap este.) Párizsban elegáns ebédre voltunk hivatalosak. Több fogás volt, szép porcelánnal terítették az asztalt. A tányérokat gyakran váltották, de a levestől, salátától ragadó evőeszközeinket végig meg kellett tartanunk, azt nem cserélték. Ugyanígy, csak a tányért váltották, a kést, kanalat, villát nem, olaszországi barátaink házában. Párizsban mindent gyönyörűen csomagolnak, öt deka csokoládét, két zsebkendőt, egy narancsot. Csak a kenyeret nem. A hosszú kenyeret hónuk alá csapva úgy viszik, csupaszon, mindennek nekiütve, nekidörgölve. Még egy darab alibi csomagolópapírt se kapnak rá, még akkorát sem, mint mi a közértnél. A tisztaságra, rendre nevelés egyik módszere 2 szigorú büntetés. A helyszíni bírságolás. De hát erre törvény kellene és rendelet. Amikor Kanadából autóbuszon mentünk át az USA-ba, az első, amit megláttunk, egy szigorú tábla volt, amely szerint az országúti szemetelést ötven dollártól ötszáz dollárig terjedő pénzbírsággal sújtják. Barátaink felvilágosítottak, hogy ez a fenyegetés nem vicc. A közlekedésrendészet motorosai és helikopterei még egy eldobott gyufaszálat is észrevesznek és jaj a bűnösnek. És ami igaz, az igaz, a Niagarától New Orleansig, ezer és ezer mérföldön át még véletlenül sem láttunk piszkos útburkolatot. Ugyanakkor kajánul megállapítottuk, hogy úgy látszik, csak az országútakra kényesek, mert Manhattan szívében, a 42. utca tájékán, vagy Brooklynban a Fiatbush Avenue táján elképesztő koszt találtunk. Ügy látszik, erre nemcsak mi jöttünk rá hanem New York rendőrsége is, mert ma reggel hallottam a Kossuth rádióban, hogy New Yorkból jelentik, sikerrel járt az augusztus elsején hozott intézkedés. Amikor ugyanis elrendelték, hogy száz dollárral bírságoltassék az a kutyatulajdonos, aki nem takarítja el az utcáról kutyája hulladékát, némely nyugati városokban a kutyákat sétáltatok kis lapátot, seprőt, nylonzacskót vittek magukkal és kedvenceik nyomait azonnal eltüntették. New Yorkban augusztus elseje óta 179 esetben büntettek, csaknem ötezer esetben figyelmeztettek, és a hatás: nincs többé kutyapiszok a tízmilliós város utcáin. Most Párizs, Montreál, Quebec, Torontó és San Francisco rendőrkapitányai kérték a New York-i rendelet egy példányát. Szeretnének ők is intézkedni... Szemetelünk, mindenki szemetel, de a takarítás nem közügy. Szemetelünk, nemcsak hanyagságból, azért, mert tele van a szemétgyűjtő, mert hova dobjam a cigarettacsikket, ha nincs hamutartó — szemtelünk öncélúan, primitív kéjjel is. Barátunknak van egy kis kertje Velencén, a buszmegálló mellett. Gondozzák, rendben tartják. És felháborodva mesélik, hogy a nagyérdemű kiránduló közönség üres tejeszacskóktól, sajtpapírtól kezdve, minden szemetet behajigál a kiskertbe. De ha már szemét van, kinek a gondja a takarítás? Az egyik nagy intézménynél a munkatársak udvarias levelet írtak a takarítónőnek: „Kedves Gabi néni, nagyon kérjük, hogy a hűtőszekrényt legyen szíves kitakarítani.” A takarító néni másnapra cédulát tett a hűtőszekrényre : „Tisztelt munkatársak, munkakörömbe nem tartozik vendéglátóipari szakköri tevékenység.” És nem mosta ki a hűtőszekrényt. A munkatársak se. Az egyik Rákóczi úti cukorkaüzlet vezetője felháborodva panaszolta, hogy a tanács ötszáz forintra megbüntette, mert a járda piszkos. „Hát mi közöm a járdához? — kérdezte felháborodva. — Elég dolgom van, csak nem fogom a tíz méter széles járdát is én takarítani?” Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy egyre nehezebb takarítószemélyzetet találni. És ez egyaránt vonatkozik a háztartásodat, lakásokat tisztán tartó takarító nénikre és a köztisztasági hivatal „profijaira”. Amíg a „ki takarítson?” jogi kérdés, amíg munkaügyi fórumokhoz, bíróságokhoz megyünk tiltakozni, és a nem takarításhoz való jogunk érvényesítésére tízszer annyi időt és pénzt költünk, mint amennyibe egy vödör, egy rongy felemelése kerülne, addig hiába minden. Amíg a köztisztasági hivatal munkájáról nem tudunk mást, csak azt a néhány rossz viccet, amit minden évben elmondanak, amikor nem tudják eltakarítani a hirtelen lezúdult havat. Azt nem igen vesszük észre, hogy hiába szereznek be új seprőgépeket, locsolóautókat, hiába szállítják el zárt rendszerben a szemetet, rendeznek lomtalanítást és patkányirtást, szúnyogirtást, hiába minden, ha egy vagy két vállalat takarít és tízmillió ember csak szemetel. Világért sem akarom azt mondani, hogy a tisztaság és a pedantéria lenne a legfontosabb dolog az életben, hogy ahol rend és tisztaság van, ott minden vonzó és rokonszenves. Elvégre a második világháborúban a példamutatóan rendes és tiszta, gyönyörű virágos erkélyű, felmosott járdájú német kisvároskák közelében náci haláltáborok voltak... A tisztaság önmagában ellenszenves is lehet. Nem tudok kétségbeejtöbbet elképzelni, mint egy olyan otthont, ahol az aszszony megszállottan takarít, ahol csak lebegni szabad a szobában, ahol halálos bűn egy porszemet ejteni, a gyereknek egy játékját szétrakni. Az is nevetséges volt és csöppet sem követendő hagyomány, ahogy régen a módosabb házakban a konyhába zsúfolódott össze a család — de a tiszta szobát kímélni kellett. A rend, a tisztaság, a higiénia csak akkor és addig vonzó, amíg a kellemes, egészséges életet szolgálja. De hát nálunk, ugye, egyelőre még nem ez a probléma __ „Csak nem akarod ezt a külföldön élő magyaroknak elmondani” — kérdezte barátnőm elhűlve, amikor ezt az írást megmutattam neki —, „hogy nálunk piszkosak az utcák”? Dehogy isnem! Elmondom, egyszerűen azért, mert hozzátartozik az igazsághoz. Beszélni kell arról is, ami rossz, helytelen, vagy éppen piszkos. Akkor lesz igaz és szavahihető mindaz, ami szép és tiszta. 6
