Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-06-16 / 12. szám

Az öreg ritkás, fésületlen szakállt és csíkos trikót viselt. Azt hittem, nyugdíjas hajós. Két éve nyáron többször is elhajtottam mellette az országúton. Üldögélni, dohányozni láttam leginkább, kis dinnyeföidjének az út felőli végében, dorongfából és bádoglemezből összetákolt kalibája előtt. Valami asztalféle is állt a kaliba eresze alatt, meg pad, az asztalon újságot és szemüveget láttam, de az öreg nem olvasott, ejtőzve nézte az úti forgalmat. Mikor elmúlt a sárgadinnye szezonja, megálltam egyszer, nagyon szép, haragoszöld héjú, hasas görögdinnyék álltak szigorú gúlában az árokparton, egy akácfa alatt. Hogy adja? Mondta az árát. Hangja szárazon nyekergett, mint a kenetlen kerék, de a szeme eleven volt, olyan fényesen sütött ki vén arcából, hogy mindjárt azt gondoltam, ennek nem sokszor fájhatott a feje életében. — Meglékeljem? — kérdezte. Nem akartam elrontani a kedvét, pedig egyszer már megjártam egy ilyen dinnyével, valamelyik útkanyarban hozzám csapódott, persze, a lékelt oldalával, mire hazaértem, a nadrágom olyan volt, mintha pocsolyában ülve töltöttem volna a napot. Az öreg sorba ütögette dinnyéit, de mind egyforma hangot adott, mély, zengő, duhogó hangot, és ettől igen felvidult, hogy nincs közte silány. Végül kiválasztotta az elsőt, amelyik legfelül volt. Kimetszett egy cikkelyt, de nem adta oda harapni, vékony szeletkét vágott belőle nekem is, magának is. Remek dinnye volt. Langyosan is frissnek, pikánsan aromásnak éreztem, hersegett, bőven eresztette jó illatú nedvéit. Esetiemnek véltem, hogy csak pénzzel fizessek. Valamit mondani is illett. Mondtam hát, ami ilyenkor szokásos.

— Maga aztán kitanulta a dinnyét, bácsika.

— Nem olyan rég tanultam — mondta.

— Nem? Hát hány éves?

— Mit gondol?

— Hatvanöt. Legfeljebb hatvannyolc.

— Az ám. Betöltöttem a nyolcvanat.

— Tizenötöt letagadhat.

— Le? Minek?

— De hát nyolcvan? Hihetetlen. Hanem akkor mégis volt ideje a dinnyéhez.

— Ném, ahhoz nem.

— Valami mást csinált?

— Valamit mindig csinál az ember.

Nem volt elutasító, csak berekesztette a

faggatást, első találkozásra épp elég. Megnézte még egyszer a dinnyéért járó pénzt, nadrágja zsebébe süllyesztette, jó utat kívánt. Vissza is ült mindjárt asztala mögé, nézni a fel és alá loholó világot a nyugalmas útpartról.

Akkor nyáron még egyszer vettem tőle dinnyét, de beszélgetni nem volt alkalmunk. Autós turisták lepték meg az öreget, majd megvették a kalibát is, olyan vásárolhatnékjuk volt. A turisták ott az árokparton nekiálltak, csordogált lefelé képükön a lé. Az öreg nézte őket, kicsit rezignáltan. Alighanem sajnálta a dinnyéit. Amin nincs semmi csodálkoznivaló. Nagyanyám libákat nevelt, sokat, s mikor eladni vitte őket, egész úton mentegetőzve diskurált nekik, hogy sajnos el kell válni, de nem ő tehet róla, a büdös adó meg az egész pénzeméSxtő élet az oka mindennek: nemegyszer megfigyeltem, a piacon sohasem a vevőnek szólt utána, hanem a libának. Ezt meg kell érteni. Ami a paraszt kezéből kikerül, az mind él, akár állat, akár növény, ha másként nem, magba bújt csíra képében. Élőlénytől nem könnyű megválni... Később is sokszor eszembe jutott az öreg. Ugyan mit csinál a hideg őszön? Csak nem abban a vacak kalibában didereg? Hát télen? Kezdtem magamban felépíteni a takarékos szavú öreget. Ha már ő nem akart elárulni magáról semmit, majd kitalálom én, kiféle-miféle. Mindenkivel megesik ez. alki érdekes, furcsa vagy kedves emberrel találkozik, a titkolózó pillanatfelvételhez megpróbálja hozzárajzolni a nem

DOBOZY IMRE

Kossuth-dijas író, újságíró, a Magyar Írószövetség elnöke. Elbeszélő müveiben, irodalmi értékű riportjaiban főként a paraszti élet felszabadulás utáni átalakulását, a szocialista mezőgazdaság fejlődésének nagy kérdéseit ábrázolja. Egyik legkedveltebb témája a szocialista ember helytállása a sorsforduló idején. Stílusát leginkább a realizmus jellemzi, de nem idegen tőle a lira és a humor sem. Több színdarabot és filmforgatókönyvet irt. Művei közül többet angol, orosz, német, francia, cseh, román és kínai nyelven is kiadtak.

ÁFÁK

SOKÁIG ÉLNEK

látható tulajdonságokat, a múltat, az életet. Legjobban az imponált, hogy bár a gyér szakállú öreg nyolcvanéves elmúlt, még mindig előteremti, amire szüksége van. (Hiszen nem kevesen vannak, akik erre fiatalabb korukban nem képesek.) De vajon családja nincs, aki megkímélné? Vagy nem fogad el semmit? Lehet, hogy büszke. Aki egész életében keményen dolgozik, rendesen az, ha szemérmes módon is. Nem áll könyörgésre a szája.

Tavaly azonban gyanús lett az öreg. Június derekán jártam arra, a dinnyék gyenge indái épp hogy elkezdtek szertemászni a porhanyóra munkált földön, de az öreg már árult valamit. Ez vajon hogy lehetséges? Lapos farekeszek álltak egymáson az akácfa alatt, az öreg ott ült az eresz alatt, szokása szerint az utat nézte. Megálltam. Epret árult, friss, nagy szemű ananászepret. Hogy adja? Megismert, mondta az árát. Amikor észrevette, hogy ötvenlépésnyi dinnyeföldjén lapos pillantásokkal keresgélem a földiepret, elnevette magát. Bosszantott a nevetése.

— Nem itt termett az eper? — kérdeztem.

— Nem.

— Tehát másik földje is van?

— Nincs.

Tartotta a markát, fizetni kellett, megint nem jutottam tovább. Dühöngve vittem a teli papírzacskót, a fene egye meg, ez a matróztrikós tisztességszobor akkor hát csakis lophatta, az epret. Ráadásul van képe hozzá rendíthetetlen nyugalommal, derűsen nézelődve árulni a forgalmas országút mellett. Gondoltam, ide se teszem többé a lábam, tolvajtól nem vásárolok. De mégis megállított a kíváncsiság, mert később cseresznyét, még később árpával érő, apró, édes körtét, kajszibarackot, cirmos héjú őszibarackot láttam nála. De most már végére járok a dolognak. mégiscsak felháborító, a világ szeme láttára ilyen nyílt disznóságot mívelni.

— Na, öregúr, hát honnan kotorja elő ezt a sokféle gyümölcsöt?

— Terem.

— Magának?

— Nekem is.

— De hol? Másik földje nincs. Csak nem akarja elhitetni velem, hogy mindezt arról a nyavalyás akácfáról szedi le?

— Nem.

— Hát akkor?

— Nincs más földem. Mégis én vagyok a környék legnagyobb gyümölcskertésze.

— Tréfál.

— Nem én.

— De valami disznóság csak van a dologban?

— Van. Nem én csináltam, de van. Kíváncsi?

Jött egy vevő, megvártam, míg elmegy. Az öreg rágyújtott, engem nem kínált meg, türelmesen fújta maga elé a füstöt, gondolkodott.

— Hosszú?

— Siet?

Furcsállva nézett, ha tudni szeretnék valamit, miért nincs hozzá elég türelmem.

— Hosszú is, meg nem is — mondta aztán. — Nekem hosszú volt, bár én jó nagy léptekkel mérem az időt, három esztendőt szoktam egybeszámolni.

— Rendben van, kezdjük az elején. Honnan került ide? Hajós volt?

— Miért lettem volna?

— Hát a trikója . . .

— A, ez olcsó. És jó viselet. Nyáron mi kell más? Csak ha előrajzanak a szúnyogok, akkor terítek magamra valami rossz kabátot. Nem, én sose jártam vízen. Benne is csak egyszer voltam, mikor belenyomtak a Piavéba, nehéz rüsztunggal, majd elvitt a büdös folyója. Tudja maga, mikor jártak magyarok az Piavénái?

— Az első háborúban.

— Ügy van. Bár mi akkor az utolsónak gondoltuk. Lőttek minket a digók, lőtték a vizet is, de hát belehajtottak a tiszt urak. menni kellett. Sok ember ott veszett, hajszál híján magam is. De különben nem ismerkedtem a vízzel ... Itt voltam én mindig. Idevalósi vagyok. A Gabéry uraságnál voltam kertész. De tudja, az uraság a paprikát, paradicsomot hajtotta. Mind csak paprikát, paradicsomot. Közel a város, mindig jó piaca volt a zöldségnek. De én már lassan úgy beleuntam a paprikába, paradicsomba, el tudtam volna pusztítani mind. A fene egye ki tövestül. Hiába, az uraságnak az kellett. Én meg fákat szerettem volna. Nagyon szeretem a fákat. Ilyen fát. amolyat, mindenfélét, csak ága legyen. De mikor szóltam az úrnak, ez a lankás föld milyen jó lenne baratíknak, ez az enyhe völgy szilvának, vagy minek, hallani sem akart róla. Te, József — ez én vagyok —, arra szegődtél, amit parancsolok. Mindig ezt felelte. És ez így is volt. De én mégis szerettem volna fákat. Csakhogy az uraságnak nem volt türelme, mert a paprikát, paradicsomot minden nyáron dütöttük a városba, a fákra meg várná kellett volna.

— Értem, de hát a gyümölcs .. .

— Arról beszélek. Hová siet? Én már elmúltam nyolcvan, mégse kapkodok, pedig az idő. az én időm, már nem sok. Na, hát akkor rövidre fogom, fusson csak. Negyvenötben földosztáskor addig ügyeskedtem, mígnem megkaptam a Foglyost. Nagyon jó, napsütötte föld, nagyon szépen kiadja a meleget. Jogos volt. Több is jogos lett volna, minálunk öt hold volt az alapjuttatás, arra aztán rátettek egy-egy holdat családtagok szerint. De nekem elég volt a másfél holdnyi Foglyos, munkára kiváltképpen elég. Be is kellett keríteni, a nyulak meg ne rághassák a fácskáimat. Akkor adtam el egy jó szivattyút, amit az urasági kertészetből mentettem magamnak, kerítésdrótért adtam el. A Foglyosba barackot tettem, a felső menedékes részébe. Lejjebb a laposba egy kis szőlőt. Olyan jól sikerült, magam is elcsodálkoztam, milyen jól sikerült. De bizony az első három évet kivárni, az keserves volt. Kegyetlen nehéz volt. Mert nem volt kitartásom. Se paprika, se paradicsom, amiből árulni lehetett volna, csak a fákat gyámolítottam. a szőlőt, olyan erősen kívántam őket. semmi mással nem törődhettem. Az ünneplő ruhámat is eladtam. Meg a zsebórámat. Meg ami volt. Nem vagyok nagyétkű mai nap sem. de akkor, hát nem is tudom, mi tartotta bennem a lelket. Negyvenhét őszén szegény feleségem tüdőgyulladásban meghalt. Szegény. Restellni való, de a község temette

18