Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-05 / 9. szám
BÖLCSŐTŐL AZ ÖRÖKSÉGIG — Hogyan lett a bácsiból író? A kérdés, mint mondani szokás, pofonegyszerűnek látszik; valójában szinte megválaszolhatatlanul bonyolult. Pedig felelni kell rá, mert a kérdezőén kívül is, vagy félszáz gyermekszempár szegeződik rám a paradicsomi ártatlanság bizonyosságával várva a szót, mely ha csalódást kelt, nem pusztán a kérdezett személyét sújtja, hanem mindazt, amit még bele-, s hozzáképzelnek: az irodalmat mindenestül. Hogy az elvont fogalomból olvasmánnyá legyen. Büszkélkedünk, hogy „olvasó országgá” lettünk, s nem is érdemtelenül. De, hogy azzá legyünk — lehessünk —, az itt, s ilyenkor dől el: valahol a nyolcadik és tizenhatodik év között. Csínján kell hát bánni a válaszokkal. Nyugati országokban a felolvasó körutak szokása dívik; nálunk inkább az olyasfajta összejöveteleké, amit író—olvasó találkozónak nevezünk. Többnyire könyvtárakban, kultúrotthonokban, klubokban rendezik, néhány tucat résztvevővel. Irodalomkedvelőkkel és kíváncsiakkal vegyest. Bár tapasztalat szerint szép számmal jelennek meg azok, akik nem annyira olvasni, mint inkább írni vágynak, s a meghívott „hivatásos” író személye csak arra jó nekik, hogy saját amatőrambícióikat közvetve kiélhessék. Ha felnőttek. Ha gyerekek, a kérdés — hogyan lehet valaki íróvá? —, sohasem gyakorlati, mindig a rácsodálkozás, a mese, de legfeljebb a kíváncsiság őszinteségével fakad fel. A gyermek még nem önmagát szeretné megvalósítani, hanem az élményt, amelyet az olvasmány, a könyv ajándékozott neki. Az örök mese, az „Egyszer volt, hol nem volt. . még szilárd és megbízható híd számára a valóság és a képzelet partjai között: oly biztonsággal jár rajta nyitott szemmel, mint majd röpülni fog később álmában . . . A személyes találkozás azokkal, akik „a betűt vetik”, a nyíló értelem kapaszkodóit jelenti. Az ismétlődő kérdések a válaszolónak sztereotippá váltak, de a kérdezőknek mindig új és egyszeri: — „Hogyan kell kitalálni egy regényt?”, „Mennyi ideig tart megírni egy könyvet?”, „A bácsinak ez és ez a könyve igazán megtörtént?”, „Nekem azért tetszett, mert. . .” Csacska kérdések? De hisz, mondom, ekkor dől el, hogy öttíz év múlva lesz-e türelme Tolsztojhoz, értelme Hemingwayhez, érzéke Kafkához . . . A tét, az írás hitele. Magyarországnak, mint tudjuk, valamivel több, mint tízmillió lakosa van. Ennek több, mint egyötöde gyermek és fiatal. Náluk és velük dől el az, hogy az „olvasó nemzet” valósággá váljék. Vannak, akik szeretik a számokat, s vannak, akik nem; vannak, akik hisznek bennük, s van, aki bizalmatlan irántuk. így hát, a teljesség igénye nélkül, de a felesleges részletekben sem elveszve, hadd idézzek néhány egyszerű adatot a szándékok és tapasztalatok közötti eligazítás megkönnyítésére. Minden — nem tudományos — könyvtárnak és könyvtárhálózatnak van gyermekkönyvtára, megyeinek, városinak, s persze, az iskoláknak is. A kétmilliós fővárosban a teher túlnyomó részét a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár vállalja magára. A 14 éven aluliak számára 14 önálló gyermekkönyvtárt, 21 gyermekrészleget és 30 fiókkönyvtárat tart fenn, összesen 65 helyen. Könyvállománya 1976-ban 562 599 kötet volt, amelyet 1 156 147 alkalommal kölcsönzött ki 47 850 főnyi gy ermekolvasó j ának. A könyvek címei közül még példát mondani is lehetetlen, hiszen a mesekönyvtől a ka-10
