Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-04-21 / 8. szám

Ha belépünk az Állami Balett Intézetbe és bekerülünk sajátos bűvkörébe, két ellentétes légkör csap meg bennünket: a szigor és a derű. A kettő különös hatása teszi kíváncsivá az embert: hogyan készül fel pályájára az ifjúság e falak között. Persze, az ifjúság, és vele a derű, minden iskolában föllelhető. Mégis, mi a különbség? Ide olyan gyerekek jönnek, akiket az a vágy hajt, hogy testük hajlékonyságával, mozgásúk szépségével fejezzék ki önmagukat. Nemcsak egyéni vágyak ezek, hanem az emberiség ősi vágyai: az élet nagy erőinek — a szerelem, a születés, a halál, a nap, a csillagok hatalmának — hódoltak ősidők óta a tánc varázslatával.

Amikor az ember elindul a lépcsőházig csörgedező zongorahangok irányába, s benyit a tükrökkel meg fogódzórudakkal felszerelt tantermekbe, amit ott lát, az nem misztérium, hanem fegyelem, tanulás, munka.

Az Állami Balett Intézetet 1950-ben alapították. Vajon hogyan lett valaki baletttáncos az Operaházban 1950 előtt? Vagy még korábban, a felszabadulás előtt? Barkóczy Sándor, az intézet igazgatójának első helyettese mondja:

— Egy-egy balettmester magániskolájában kaptak jobb vagy kevésbé jó képzést az ifjú balett-táncos jelöltek, ahogy akkoriban nevezték őket, a „balettpatkányok”. Ma, a mi fülünk számára ez kínosan megalázó kifejezés. Hogy milyen valóság rejlett mögötte? A megfelelő testi adottságú gyerek négyhat elemi után kizárólag táncolni tanult, majd — miután más oktatásban nem részesült — vagy sikerült néhány évig a pályán felszínen maradnia, vagy eltűnt a süllyesztőben. Napjainkban az intézetben a szakmaiművészi képzés párhuzamosan folyik az iskolai tanulmányokkal. A növendékeket tízéves korukban veszik fel, nyolc év múlva érettségiznek, a kilencedik év után megkapják művészdiplomájukat.

— Ha valakiről kiderül, hogy alkata nem fejlődik megfelelően, ez nem okoz tragédiát — mondja Barkóczy Sándor —, hiszen az illető bárrftely más pályán elhelyezkedhet, az egyetemre is beiratkozhat. No de a többség továbblépése művészi hivatást jelent: szerződést az Operaház balettegyütteséhez, a Pécsi Baletthez, a Fővárosi Operettszínházhoz, az Állami Népi Együtteshez.

Az Állami Balett Intézetben nyolc esztendeje néptánctagozat is alakult. Itt a képzés nem kilenc, csupán négy évig tart, s nem tíz, hanem tizennégy éves korban veszik fel a növendékeket.

— Az alap — mondja Tímár Sándor, a néptánctagozat vezetője — nálunk is a klaszszikus balett. Arra épül rá minden egyéb.

Hogy mi az „egyéb”?... Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egyszerre figyelhetjük az órát, tizenöt fiatal lány csoporttáncát, a „rezálás” — magyarul riszálás — nevű szlavóniai táncot, s hallgathatjuk Tímár Sándor fejtegetéseit.

— Tagozatunkon a szép mozgás mellett a tiszta, csengő énekhang is fontos. A tánc és az ének együtt idézi fel egy-egy táj minden jellegzetességét. A néptáncokat úgy kell elsajátítani, mint az anyanyelvet. Ugye, nevetséges volna, ha valaki verset szajkózna el nyelvtudás nélkül? Nos, a mi gyerekeink előbb valamely vidék, falu mozgás-nyelvét, mozgáskultúráját tanulják meg, s csak azután a táncait. Minden tájegységnek megvan a szókincse, a nyelvtana. Ebből keletkeznek a mondatok, mozgásmotívumok, a különböző vidékek táncai. Arra törekszünk, hogy az ország első táncos intézményéből kikerülő fiatal művészek a hagyományos népi táncokat eredeti szépségükben adják elő.

A lányok vidám éneke s a „rezáló” tánc lépéseinek koppanása kísér a folyosón, de a következő teremben már Chopin-zene szól.

24

1,

Brada Rózsi táncmester a kiscsoportosoknak tart órát. Hangja egyszerre gyöngéd és határozott. A tizenkét éves kislányok kecsesek, akár a porcelánfigurák, ám a leheletfinom karok, lábak pontosan, egyszerre lendülnek a levegőbe. Ki tudja, melyikükben rejtőzik a jövő prímabalerinája? Egyelőre azonban reggel nyolctól fél tízig balett, azután szolfézs, gimnasztika, esetleg operaházi próba, egytcj kettőig ebéd, kettőtől hatig iskolai oktatás. Vajon nem túlságosan nagy megterhelés ez?

— Nyilván sok mindenről lemondanak ezek a gyerekek — feleli Brada Rózsi —, de cserébe azt csinálják, amit a világon a legjobban szeretnek. Természetesen nem lesz valamennyiükből sztár vagy szólótáncos. De miként nemcsak táncművészetre, hanem általános műveltségre és az életre készítik fel őket, ugyanúgy nem csupán az egyéni érvényesülés, a híressé válás álmaiban ringatóz-2.