Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-03-24 / 6. szám
MAGYARSÁGTUDAT ÉS NYELVTUDÁS Hogyan lehet megőrizni, vagy erősíteni a befogadó országokban született, magyar származású fiatalok magyarságtudatát, magyar nyelvtudását? Milyen szerepe van és lehet ebben a kint élő magyar családoknak; és a külföldi és hazai intézményeknek? ötvenhat esztendő tapasztalati hátteréből hadd járuljak hozzá e kérdések megválaszolásához. Tizenkilenc éves koromban, 1922 szeptemberében léptem először Amerika földjére. Tanulmányútra érkeztem ide, egy angol ajkú, amerikai történetprofesszor anyagi támogatásával. Két nap múlva már az egyik New York-i magyar református templomban adhattam át, a velem érkezett pápai teológus diáktársammal együtt, az „óhazai nemzet és egyház” köszöntését az egész gyülekezetnek. Azokban az években még a legtöbb magyar származású gyülekezetben csak magyar nyelvű istentiszteletet tartottak. De már a vasárnapi iskolás gyerekek jelentős része csak angol nyelvű oktatásban részesült. A nyári hónapokban úgynevezett „magyar iskolákat” szerveztek a gyülekezetek. Ezekben a bibliaismeretek mellett, a magyar nyelv olvasásával és írásával, Magyarország földrajzával és történetével ismerkedhettek a tanulók. Sok magyar lelkészcsalád áldozatos szolgálata épült bele ebbe az anyanyelvet továbbadó és erősítő munkába. Erre a munkára már csak azért is nagy szükség volt, mert a kivándorolt magyarok jelentős része legfeljebb csak pár elemi osztályt végezhetett otthon, s bizony voltak közöttük olyanok is, akik még írni és olvasni sem tudtak. Rövidesen megfigyelhettem: az ilyenek gyermekeit sokkal könynyebben sodorta el a szülői háztól az idegen nyelvtenger hullámverése. De hogyan is lehetett volna remélni a magyar kultúra továbbadását olyanoktól, akik azt nem hozhatták el magukkal hazulról? Két évvel később, a főiskola elvégzése után, egy másik magyar gyülekezetbe kerültem helyettes lelkésznek. Az istentiszteleteken csak magyarul kellett még prédikálnom. Az ifjak bibliakörét is magyarul vezettem. Nagy lelkesedéssel hallgatták bevezető beszédeimet. De amikor a kérdések megtárgyalására került a sor, valósággal vonakodtak a válaszadástól. Rövidesen rájöttem arra, hogy csak angol nyelven mertek volna kérdéseimre válaszolni. Döntés előtt álltam: vagy teljesen az angol nyelvi társalgásra térek át, vagy pedig engedélyt adok nekik arra, hogy magyar kérdéseimre angolul válaszoljanak. Átmenetileg ez utóbbi megoldási módot láttam a legmegfelelőbbnek. De már akkor, újra belémfájdult: a magyar nyelv megőrzése és továbbadása az évek múlásával, még az egyházak útján is egyre nehezebb. 1931-ben, pár hónapi tartózkodásra másodszor kerültem ki Amerikába. A legtöbb helyen még mindig csak magyarul szólt az igehirdetés. A lelkészek viszont már hangsúlyozottan két csoportra oszlottak. Az elsőbe tartoztak a Magyarországról kikerültek, akik ragaszkodtak az egynyelvű istentiszteletek tanításához. A második csoportot viszont a mai Amerikában végzett lelkészek alkották. ök a kétnyelvű istentlsztelek tartása mellett foglaltak állást. Már ekkor látható volt: hamarosan az utóbbiak álláspontja fog győzedelmeskedni. 1946-ban, a második világháború után, a magyarországi protestáns egyházak hivatalos képviselőjeként léptem harmadszor Amerika földjére. Küldetésem elsősorban a nagy (angol ajkú) egyháztestek meglátogatását és tőlük segítség kérését célozta. De azért húszhónapos körutam alatt hat magyar gyülekezetben is szolgálhattam. Valamennyiben gyökeres változásokat észlelhettem. Sok helyen már a második magyar nemzedék tagjai kerültek a gyülekezet élére. Bevezették az angol nyelvű istentiszteleteket és azok mind népszerűbbekké kezdtek válni. A nagy (angol ajkú)-gyülekezetben végzett szolgálataim alkalmával pedig mind gyakrabban találkoztam olyanokkal, akik már elhagyták az atyáik által alapított, magyar származású gyülekezetét, s az angol nyelvű egyházközösségben találták meg „lelki otthonukat”. Még a vak is láthatta: megállíthatatlan folyamattal állottunk itt szemben. S ezért a folyamatot még a második világháború után és az 1956 —57. években Amerikába került magyarok sem tudhatták megállítani. Már csak azért sem, mert közülük nagyon sokan oly városokba kerültek, ahol nem volt magyar közösségi és egyházi élet s így ők maguk Is még inkább ki voltak téve a gyorsütemű elamerikaiasodásnak. Melyek hát a rendelkezésünkre álló lehetőségék és mi a tennivalónk ? E kettős kérdésre reális válaszom csakis ez lehet: fel kell adnunk a mennyiségi sikerekről való ábrándozásainkat s a jelentősen kisebb számú, de minőségileg annál magasabb rendű képzésre kell helyeznünk a hangsúlyt. E cél eléréséhez kell megnyernünk az Amerikában élő magyar származású családokat. Ám ezeknek a családoknak a mindennapi életfenntartásáért folytatott küzdelmeik közepette kevés idejük marad arra, hogy a magyar nyelv céltudatos ápolására családi életük keretei között sort keríthessenek. De ha sikerült gyermekeikben a magyar kultúra iránti érdeklődést ébren tartaniuk, és ha megvan hozzá az anyagi lehetőségük, úgy két vonalon is felhívhatjuk figyelmüket a lehetőségekre. Az egyik vonal Magyaro.'S'/ág felé mutat. így például elküldhetik gyermekeiket a Magyarországon rendezett anyanyelvi táborokba, tanfolyamokra. Sajnos, az ily tanulási formák, bármennyire is meg van az átütőerejük, csak rövid lejáratúak és így csak az első, indító lökéseket adhatják meg résztvevőiknek. Sokkal nagyobb és mélyebben szántó eredménnyel kecsegtet az, ha egy-egy, Amerikában született magyar fiút vagy leányt, 15—17 éves korában egy teljes esztendőre valamelyik hazai középiskolába íratják be rendes tanulónak. Ebben az életkorban, a nyelvtehetséggel megáldottak könnyedén elsajátíthatják a magyar nyelvet. Itt tapasztalatból is szólhatok. Legidősebb unokánk az 1974—75. tanévben Sárospatakon töltött nyolc hónapot, visszatérésekor már egészen jól beszélt magyarul. » A másik vonal az amerikai egyetemek és főiskolák irányába mutat. Sajnos, a magyar származású amerikai egyházaknak nem sikerült kellő időben kollégiumot, illetve teológiai főiskolát létesíteniük. Ehhez sem az anyagi erejük, sem pedig az összefogó képességük nem volt meg. Átmenetileg működtek ugyan úgynevezett „magyar tanszékek” egyes amerikai egyházi kollégiumokban (így például a lancasteri Franklin and Marshall College-ban, az illinoisi Elmhurst College-ban és a New York-i Bloomf leiden). De különböző okok miatt valamenynyien megszűntek. Annál örvendetesebb, hogy egyes nagy állami egyetemeken a magyar tanszékek betöltői jelenleg magasrendű szellemi munkát fejtenek ki. Kívánatos volna, hogy az Amerikában született, magyar származású fiatalok figyelmét az itteni magyar származású egyházak, egyesületek és intézmények az eddiginél is hatványozottabb mértékben ráirányítsák ezekre az egyetemi tanszékekre. És az is, hogy e tanszékök hallgatói közül minél többen eljuthassanak, tanulmányaik folytatása céljából, a magyarországi egyetemekre. VASSADY BÉLA (USA) FOTO: VOVOTTA ROBERT 13
