Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-09-23 / 19. szám
rátok, muzsikálópartnerek jönnek és mennek. A kertben átalakulnak a farmernadrágok drapériává, a fürdőruhák aktokká.” A művész a valóságot újrateremti és képalakító képzeletével egy másik, igazabb, teljesebb valósággá formálja át. A kiállítás egy 1970-es nyári rajzzal kezdődik. „Szobornézők” a címe és a kert teljességének foglalata. Megpróbálom leírni, bár tudom, hogy nincs az a rajz, vagy festmény, amelyet kimondott vagy leírt szóval kellőképpen ki lehetne fejezni. A kép előterében egy hatalmas cserép áll, abból fut fel a borostyán vagy a folyondár, a ház kapujának, teraszának szögletes kőkapujáig és mögötte tűnik fel a kert és közepén kőemelvényen Borsos Miklós egyik legjellegzetesebb márványszobra, amely a „Növény erőfeszítését a magtól a csíráig” fejezi ki. A szobor mellett két női alak, a ház asszonya és egy látogató. Egy másik képen a két asszony üdvözlésre siet egymás felé, mint a régi mesterek Vizitációin, az előtérben egy hatalmas amfora, hátul egy szál jegenye — Ciprus, háttérben pedig a víznek és az égnek az az ölelkezése, amelyet Borsos káprázatnak nevezett. A következő kép háttere a jegenyefái. Gyakran mondogatjuk, hogy a Balatonvidék az egykori Pannónia, szinte földközi-tengeri táj. Ez a rajz úgy hűséges a Balatonhoz, hogy Borsos Miklós ifjúkorának kedves Toscanáját idézi. Érdekes megfigyelni, miként válik a kert élménnyé, annak „égi másává”. Hogyan alakul át a kézzelfogható valóság révületté és a valóságból fakadó elvonássá. Megint csak kísérletezem ennek a folyamatnak a megérzékeltetésével. Van egy rajz, címe: Reggeli a térben. Bal oldalt a kert egy sarka két női akttal, jobb oldalt a ház terasza, előtte ládán ül a művész, legalábbis fejfarmája az arcképre emlékeztet, de persze szintén aiktként és rajzol. Itt már lelátni a valósággal ellentétben a Balatonig, egyszerű vízszintes vonal választja el a tavat az égtől és íme a \--------------------------------------------------------------------BOLDIZSÁR IVÁN.HAZAI NAPLÓ BORSOS MIKLÓS ÉS KERTJEI Borsos Miklósnak — kell-e hozzátennem: a „szobrásznak”, hiszen idehaza is, túl az óperencián is, neve egybefonódott a mai magyar szobrászművészettel — egy kertje van Tihanyban. Azt mondom el, miért írtam a címben többesszámot. Van egy valóságos kertje, minden bizonnyal a legszebb magyar kert. Sok országot bejártam az utóbbi két évtizedben, sok szép angol .kertet láttam Franciaországban és francia stílusút Angliában, izgalmasan elvadult kerteket Olaszországban és mesterségesen vadítottakat Amerikában. De olyan szépségeset, 'kis méreteiben is izgalmasat, titkokkal teljeset és mégis nyitottat, mint Borsos Miklóséké Tihanyban, még soha. Borsos Miklósékat írtam, mert a kert ápolója, tervezője, fenntartója, gondozója és istennője Borsos Miklósné Kéry Ilona. A 70-es évek elején egymásután két kiadást is megért könyve, a „Mi kertünk”. A tihanyi kert születését, növekedését és műalkotássá érlelödését ugyanolyan egyszerűen, áttekinthetően és mégis érzékletesen és bűbájosán írta le, mint ahogyan a kertet megteremtette virágból, fából, gyepből, bokorból, utakból, egyenes és görbe «tacskóikból és Borsos Miklós szobraiból. Életem boldog órái közé tartozik amikor mindig némi habozás után becsöngetek a kertkapun, amelyet Borsos Miklós kőkutyája őriz, rajta Illyés Gyula kétsoros versével. Zavarban vagyok, mert tudom, hogy ez a tihanyi ház nemcsak lakóhely, hanem műhely és műterem is, a kert pedig az ihletet adó természet állandó, élő forrása. Nem számoltam végig, de se hossza, se szélessége nincs több 100—150 lépésnél. Közel van a Balatonhoz, de nem a partján; Ciprust utánzó kerítés melletti jegenyék mögött, boldog szerelemben egyesülve együtt sejlik fel a tó és az ég áttetsző kéksége. A tó felőli oldalon, a jobb sarokban van a szobrászműhely. Ez a kert kincse és egész Magyarországé. Borsos legszebb szobrait itt őrzi — vagy újra vissza-visszaszerzi ? Mindig sugallatot érzek, ha be-belépek és kedvet ahhoz, hogy mindent megnézzek, megsimogassak, amit lehet kezembe vegyek és aztán kirohanjak a kertbe, elbújjak egy bokor mögé és mindezt tüzetesen, töviről 'hegyire leírjam. A műterem szerves része és összekötője a kerttel, a világgal az előtere vagy inkább terasza. Itt kalapálta, faragta, véste a márványt Borsos Miklós, amíg néhány éve szívébe 'bele nem építették az ütemezógépet. Azóta szobrainak csak mérete, de nem nagysága kisebbedéit. De talán majd újra mórkőzhetik a márvánnyal. Addig is a kert más műfajban ihleti meg és éppen ezért beszélhettem a címben Borsos Miklós kertjeiről. „A kert” a címe annak a rajzkiállításnak, amely a valódi kerttől: két kilométernyire, a Tihanyi Apátság mellett, a múzeumban ezen a nyáron látható. A művész ezt a kertet megnyitotta a legnagyobb közönség előtt és ezt nemcsak képletesen mondom. Egy szerdai napon, tehát hétköznap jártam végig a kiállítást: ember ember hátán, várni kell, amíg a többi néző már el nem takarja a képet előlem. Borsos a katalógus elé írt lírai bevezetőjében azt mondja, hogy a kertből sokszor hetekig nem mozdul ki. „Tele van a kert élménnyel. Az ég, a felhők járása, színeződése, káprázata, a madarak élete, a növények erőfeszítése a magtól a csíráig, nap mint nap megújuló látvány.” Ezt a látványt örökítette meg, teremtette újjá Borsos száz-egynéhány grafikája és közöttük ugyancsak a kert ihlette kisplasztikái. Amit bevezetőjében ír, azt rajzolta meg, pontosabban, amit megrajzolt, arról ír a bevezetőben: kert, virág, felhők, káprázat, madarak. És emberek is. Szellemesen mondja a bevezetőben: „A látogatók, baBorsos Miklós: Lovasok a Balaton partján. Jobbra: Kompozíció káprázat: a meztelen asszonytestektől a tóig a napsütötte levegő, a víz párája, a nap sugárzása csodálatos, nemlétező orgonává alakul át. Egy későbbi képen, amelynek címe „Tükröződő orgona”, ez az orgona valósággá válik. Úgy tükröződik a tó vizé-Szelényi László reprodukciói ben, hogy sudársága, arányai a kertet is a néző emlékezetébe idézik. Hogy azután az egyik utolsó képen már ne legyen más, csak a minden rajz alapanyagából, a hígított kínaá tusból vont függőleges félfekete vonal; a talaj nagyon feketéje és az égbolt ezüstfeketéje között. Borsos Miklós tihanyi házának kertjében MTI — Molnár Edit felv. i Etienne Hajdú szobrai a Műcsarnokban Kapkodhattuk a fejünket a tavaszi, nyári hónapokban, annyi említésre méltó kulturális esemény történt Budapesten és országszerte. Szaporodnunk kellett volna, miként a sejteknek, hogy azonos időben mindenüvé eljussunk. A kiállítások, bemutatók, tárlatok rendezőit sem irigyelhettük a megnyitók időpontjának egyeztetését illetően. így történhetett, hogy a fél évszázada Párizsban élő világhírű szobrászművész, Etienne Hajdú Műcsarnokbeli életmű-kiállításának megnyitóját, amely ütközött volna Martyn Ferenc festőművésznek a Budavári Palotában megrendezett kiál- Htásával, egy órával későbbre halasztották. S nem is az érdeklődők kedvéért. A két művész kívánta így — a régi barátság jogán. Egyikük sem akart elmaradni a másik megnyitójáról. — Martynt 45 éve ismerem, sokáig élt kint Párizsban, és nagyon örvendtem, hogy ott lehettem a kiállításán. ö pedig megtette azt a hihetetlenül szép dolgot, amit azt hiszem nem sok ember tett volna meg. hogy otthagyta a saját kiállítását és eljött az enyémre, hogy jelen lehessen a megnyitón. A Royal Szállóban beszélgetünk, mindössze néhány perc áll rendelkezésére. A művész programja nagyon szoros, meg aztán nem is beszél magáról szívesen. Azt mondja: nem azért jött Magyarországra, hogy beszéljen, hanem hogy megmutassa a munkáit. A szobrai, domborművei, rajzai fontosak, azokat kell nézni. Egy keveset azért elárult tanulmányai első színhelyéről, az újpesti iparművészeti iskoláról, amely megalapozta, meghatározta további életútját. — Nagyon jó tanáraim voltak — mondja. — Hat hét után azt tanácsolták, hogy menjek mindjárt a második osztályba. Két év alatt elvégeztem az iskolát. Megtanultam becsületesen dolgozni és tisztelni az anyagot. Szeretem, amit csinálok. Szeretek faragni, mintázni. Szeretem az alaktalan agyagot, amely a kezem melegétől válik fénnyé és árnnyá, de szeretem a márvány szilárdságát is, amellyel meg kell küzdenem. Egy 18. században megjelent lexikon került egyszer a kezembe. A művész címszó mellett az állt magyarázatul, hogy a művész: szenvedélyes munkás. Azt hiszem, én is egy ilyen szenvedélyes munkás vagyok. Még a házam köveit is magam emeltem. A Francia Szobrászat Nagydíjával 1969-ben kitüntetett, s már életében klasszikussá vált Etienne „Ázsdü’’-nek kiállítási katalógusában temérdek életrajzi adat, imponálóan magasba ívelő pályájának felsorolhatatlan állomásai olvashatók. Egyéni és csoportos kiállításainak színtereit a világ minden táján jelzik. Most bővül a lista. — Ez az első kiállításom Magyarországon. Már régen szerettem volna jelentkezni a műveimmel, s örülök, hogy az idén megfelelő keretben nyílt erre lehetőségem. A Műcsarnok három termében bemutatott anyagommal remélem sikerült bizonyítanom azok előtt, akik nem ismerik eléggé vagy nem kedvelik a modern művészetet, hogy a modern szobrászat és a modern művészet lehet éppen olyan jó, mint a hagyományos. H. M. Etienne Hajdú — felesége és Raymond Bressier francia nagykövet társaságában. Balra: A kiállítás egyik érdekes darabja Novotta Ferenc felvételei Szeretem a természetet... i SZÉKELY PIROSKA iparművész bőr-és szőrmemunkái- i ból rendezte meg első kiálítását Szentendrén. Hogy miért e két anyagot választotta? — Mert a szőrme melegséget, a bőr erőt sugároz — hangzott a válasz. — Szeretem a természetet, az állatokat, a növényeket, az életet. Munkáim- ! ban ezt a szeretetet szeretném továbbadni, s felhívni a figyelmet arra, hogy legyen mit szeretnünk. í Bőrből készült iparművészeti alkotás Gábor Viktor felv.
