Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-11 / 5. szám
1. Az új színház homlokzata 2. Nem messze innen a vár kupolája magasodik 3. A Bajcsy-Zsilinszky Endre című darab próbáján Geszti Anna felvételei 4. Sándor György 5. Torday Teri öltözőjében 6. Remenyik Zsigmond: Pokoli disznótor című színdarabját az előcsarnokban mutatják be 7. Díszelőadás az építőknek MTI — Benkő Imre felvétele BOLDIZSÁR IVÁN Az első este Q L_/zínházba mindig az utolsó pillanatban érkezem: a budai Várszínház megnyitó előadásán az első voltam. Megálltam a keskeny Színház utcában, amelybe egy hónap híján pontosan harminchárom évvel ezelőtt léptem be utoljára. A dátumot megjegyeztem; a Várszínházát éppen Buda felszabadulásának harmincharmadik évfordulójára nyitják meg, arra pedig jól emlékszem, hogy a romos, aknás, keservesen összerombolt Várnegyedben 1945. március 13-án jártam először. Nehezen lehetett akkor behatolni a keskeny utcába, a honvédelmi minisztérium üszkös romjai, beomlott oldalfala mellett. A színházépület, az egykori karmelita kolostor kevésbé sérült meg, mint körülötte a többi épület. A pesti oldalról látni lehetett ugyan, hogy a volt szentély — a Kempelen-féle színház későbbi színpada — beomlott, és tetőzetér is sok helyütt elvitte a légnyomás. Különös, hogy az ember miképpen emlékszik vissza részletekre. A kapu mellett, az előreugró erkély alatt, bódé állt. Talán a honvédelmi minisztériumot őrizték itt, talán az épületet használták fel raktárnak, de a bódé tragikomikusán sértetlen maradt. Körös-körül a Várnegyedben voltaképpen már minden ház újjáépült, csak a volt honvédelmi minisztérium épületének sorsa nem dőlt még el, és az egykori Várszínház maradt romos. Ma újjászületett. Érdemes volt várni rá. Fényszórók világítják meg a bejáratot és a homlokzatát, már nem vagyok egyedül, mások is félórával az előadás megkezdése előtt érkeztek, hiszen a színjátékkal egyenrangú látványosság vár ránk: maga a színházi épület. Gyönyörű! Az egykori késői barokk kovácsolt vaskaput nem állították helyre eredeti formájában, de helyébe kazettás bronzlemez kaput illesztették. Ez egyszerre roppantul modern és ugyanakkor érzékeltet valamit az épület régies stílusából és hangulatából. Talán az is volt a szándéka Kékesi Lászlónak, a színház újjáépítőjének és Mózer Pál belsőépítésznek, hogy már a bejáratnál kifejezze ennek a különös, semmilyen más. pest-budai épülethez nem hasonlítható építészeti műnek kettős egységét. Mert a régi-új Várszínház homlokzata hűséges maradt Kempelen Farkas tervéhez, belül azonban a XX. század harmadik harmadának építészeti nyelvén beszél. A kaputól kétoldalt visszaállították a két régi márványtáblát: a bal oldali Kelemen Lászlóra, az első budai színigazgatóra és színtársulatára emlékeztet, a másik Beethoven 1810-es hangversenyére. Az előcsarnokban Kempelen Farkas és Kelemen László mellszobra fogad. Az első megépítette a színházat, a második hajlékot adott a magyar nyelvnek. Furcsán hangzik ma, hogy Budán nem volt magyar nyelvű színjátszás. Sok fiatal érkezik az első előadásra, nem is értik egészen az emléktáblát és a szobrot. Nincs benne nemzeti köztudatunkban, hogy a török kiűzése után Bécs nemcsak a kipusztult falvak magyar lakossága helyébe telepített svábokat, hanem Buda Várába és Pestre is. És ugyanabban a nemzeti tudatban Kempelen Farkas neve mindörökre egybeforrott a híres-hírhedt sakk-automatával. Pedig tulajdonképpen nemcsak ezermester volt, hanem korának egyik nagy építőművésze is. ö épített a karmeliták templomából és kolostorából színházat. Hogy milyen volt? Pontosan olyan, mint a most megnyílt Várszínház. A főhomlokzat háromszintes, öt ablakos, az ablakok felett elegáns szemöldökpárkányök, a kapu felett erkély, és amint a kor stílusához illik, kovácsolt vas rácsozat. A mai újjáépítő megtartotta a Kempelen-féle magas tetőt, és oda — ahol a homlokzat a tetővel találkozik —, Buda címerét illesztette, pontosabban restauráltatta, a régit, amelyet Kempelen helyezett oda. Az újjászületett színház megőrzött valamit az egykori templom ünnepélyes hangulatából. Megállók egy percre, hogy még az előcsarnokban rájöjjek, mitől is annyira más ez a színház, mint minden többi, mitől egyszerre hagyományos és modern s együttesében szinte magasztos. Az első ok nyilván a márvány. A padló az előcsarnokban fehér színű, nagyon görögös márvány. A lépcső, amelyet még Kempelen építtetett, kétoldalt aranyszínű tapétával van bevonva, és a fordulóban már látszik a piros bársony félemelet. Ez a ruhatár. A fehér márvány, az arany szín kárpit, a vörös bársony együtt kelti azt az ünnepélyes légkört, amelyben az érkezők egyszerre halkabbra fogják hangjukat. A ruhatárban letesszük a kabátot, a jegyszedőnőik, akik itt az általános pesti hagyománnyal ellentétben nem nyugdíjas nénikék, hanem fiatal lányok, visszatessékelnek a földszintre, nézzük meg a kerengőt. Az egykori kolostor kerengőséből ma pihenőt és kiállítási helyiséget építettek. A falakon a Huszonötödik Színház emlékezetes darabjai Korniss Péter fotóművész felvételei. A kolostor egykori refektóriuma stílusosan ma büfé. Megint csak ellentétben a többi budapesti színház hagyományaival, nem szorítják össze a pohár frissítőre, szendvicsre vágyókat egy keskeny pult elé, hanem az egykori ebédlő teljes hosszanti falából alakították ki a büfét. A legjobban meglep a hatalmas fehér márvány előcsarnok. Hogyan tudtak ennek helyet teremteni? A válasz a színház átépítőinek merész ötletességét dicséri: az előcsarnok ugyanis már maga a színház, az egykori templom — derékban kettészelve. A mennyezet a nézőtér padlója. Ezért lejt kissé dél felé. Felcsendül a népi kollégisták egykori indulója, a felszabadulás utáni tavasz szép dallama: Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják. Csengő helyett ez a dallam szólítja be a közönséget a nézőtérre, jelezvén azt, hogy a megújhodott Várszínház igazgatója, vezetőinek, színművészeinek egy része a népi kollégisták nemzedékéből került 'ki. AxV nézőtéren ismét megejt a vörös, az arany és a fehér összhangja, egymásra rímelése. De nem is jól mondtam, ez nem is nézőtér. A színpadot nem választja el függöny, egybeépült a nézőtérrel. Az új Várszínház, ellentétben a hagyományos, függönyös, színházi szaknyelven gunyorosan kukucskáló színháznak nevezett megoldással, a nagyon új és nagyon régi „egytér színház". A templomteret eredeti barokk szépségében állították vissza, és ily módon rendkívül nagy belső magasság jött létre. Az egykori szentély, amely Kempelennél is színpad volt, megmaradt színpadnak, de a nézőteret kissé átlósan vasbeton kagyló osztja magasságában ketté. Itt a válasz a tágas előcsarnokra: a templomtér alsó fele a földszinten, a nézőtéri „'kagyló” alatt, pompás előcsarnok. A nézőtér az egybenyitott színpaddal együtt egyszerre kelti a tágas bőség és a meghitt együttlét benyomását. Igaz, ennek az ára az volt, hogy csak százhatvankét ülőhelyet tudtak kialakítani, Kempelen Farkas színházában ezerkétszáz ember fért, az igaz, hogy nem osztotta magasságában ketté a templomteret, két emeleten páholyokat is nyitott, még a földszintre is épített oldalpáholyokat és az akkori színházban állóhelyek is voltak. De ez a mai százhatvankettő csupa piros -bársony karosszék, széles, tágas, és padlója olyan meredeken emelkedik, hogy minden pontról zavartalanul rálátni a színpadra. Itt természetesen szó sem lehet valódi díszletekről, bútorokról, ajtókról, hiszen egykori szépségében megmaradt a templom boltíves szentélye, kétoldalt kisebb boltívekkel. Szabályszerű kulisszákat be se lehetne tolni, de nincs is rá szükség, mert minden jelképes díszlet felülről ereszthető le. A nézőtéren kihunynak a fények: megkezdődött az újjászületett budai Várszínház második élete.
