Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 4. szám
MADACHRA MINDIG EMLÉKEZNI KELL! Nemcsak irodalmunknak, hanem egész műveltségünknek szerencséje, hogy Madách Imrének szerencséje volt 1861-ben. Fő művet, a hosszú, nehéz vajúdásban világra hozott „Tragédiát” (Az ember tragédiáját régóta csak így nevezik Magyarországon) Arany János vette pártfogásába; felismerte kiválóságát, a szerző egyetértésével átsimította sokhelyütt nehézkes szövegét, bemutatta az irodalom vezető fórumán, megvédte a pletykák és bírálatok ellenében, sajtó alá rendezte, s így bekapcsolta az élő magyar irodalom vérkeringésébe. A kornak szüksége volt egy ilyenfajta műre: a nagy költő-szerkesztő-műveltségszervező ezt is tudta. A demokratikus-republikánus-értelmiségi forradalom, s a világszabadságért vívott hősi harc 1848—49- ben „világcsodádként ragyogott fel, s világraszóló kegyetlenséggel fojtatott vérbe. A megtaposott nemzet tétován, bizalmát vesztve, passzív rezisztenciába vonulva hallgatott. Aztán gazdasági, világpolitikai válság, s a harctereken elszenvedett vereség sújtotta a birodalmat rendőrállamként kezelő Habsburgokat; a központi hatalom megingott, s a szabadságra vágyó népek reménykedni kezdtek; a légszomjas országok, mint megbolygatott kaptárak zsongtak. Széchenyi, majd Teleki László öngyilkossága ugyan figyelmeztetett rá. hogy a zsarnokság titkos és nyílt erői még helynek arra, hogy ítéletet mondjon a világról, hogy szózatos példázatokba foglalja magas erkölcsi eszményeit. Nem volt semmi eleven kapcsolata még az akkoriban éppen hogy formát ölteni kezdő magyar színjátszással sem. Drámáit kertjében sétálgatva tervezte meg, íróasztalára hajolva, főként a maga és barátai számára hozta létre. Ez bizonyos mértékben szerencsés körülmény is volt; szabadon tervezhetett, számyaltathatta képzeletét, formálhatta nagyon is rendhagyó, de éppen azért olyan újszerű, érdekes, egyéni kompozícióit. Mert az ő drámáinak kevés közük volt a kor színpadain kelendő darabokhoz. Attól a Shakespearetől tanult, akit nem szabtak át cenzúraképessé, akit még nem fésültek az akadémikus szabályoknak megfelelő klasszikussá, aki tehát egyszerre volt féktelen és okos, nyers és túlfinomult, egyformán szabad a képzelet játékaiban, meg a tapasztalat igazságainak ábrázolásában, aki fütyült a szabályokra, mert maga vájta ki mondanivalói medrét. Amit Madách el akart mondani, pontosabban: fel akart idézni, meg akart jeleníteni, semmiképpen sem fért el a megszokott formákban. Első — szíve mélyén valóságos színpadra szánt — darabjait egyebek közt ezért is ítélték a színház, a klasszikus dramaturgia emberei túlságosan alaktalannak, hibás szerkezetűnek, előadhatatlannak. A műfaji zabolátlansághoz hozzáA Nemzeti Színházban játsszák a Mózes című drámát. Címszereplő: Sinkovits Imre MTI — Keleti Éva felv. Az ember tragédiája a szegedi Dóm téren. Képünkön: Bánsági Ildikó, Hegedűs D. Géza és Lukács Sándor MTI — Ilovszky Béla felv. nem törtek meg, a magyarság mégis tele volt valamilyen reményentúli reménységgel, kötelességtudással. így fordult a „népek hazája nagyvilág” vagy akár a sorsintéző istenség felé. Ebből a közhangulatból merítette legfontosabb sugalmait a Tragédiát író Madách. Alig néhány évvel 1864-ben bekövetkezett halála előtt újra fellobogott ifjúságának szenvedélyes politikai, bölcseleti és írói érdeklődése. Átment persze akkorra már első férfikori súlyos megpróbáltatásain. A szabadságharcban — rossz egészsége miatt — katonaként nem vehetett részt, nemegy közeli rokonát, barátját elveszítette azonban, s politikailag kompromittálódva fogságot szenvedett; fogsága idején házassága is megromlott. Mindkét nagy szerelmét elvesztette: a szabadságharc elbukott és maga alá temette a költő személyes boldogságát is. Elvált, visszaköltözött anyjának éles légkörű házába; elvonult az alsósztregovai kastély toronyszobájába, könyvei, tépelődései, írói munkái közé. A világgal néhány rokonszellemű barát kötötte csak össze, meg a szevedélyes vágy, hogy legalább költőként beleszólhasson a közdolgokba. A dráma vonzotta mindenekelőtt. Az érlelődő forradalom idején metsző gúnnyal támadó közíróként is fellépett, s közzétett egy „Lantvirágok” című verseskötetet. De ő is a színpadot tartotta a legméltóbb járult a darabok nyelvének kiforratlansága, némi életidegensége. Madách nyelvi műveltsége valahol a romantika és a népi realizmus között erjedt folytonosan. Nem ismerte igazán az élő irodalom, főként az élő színház nyelvét: az akkor már kiforrott költői remekművekben testet is öltött, mindenki számára hozzáférhető irodalmi köznyelvet. A néptől már túlságosan messzire szakadt, az igazi irodalomhoz még nem érkezett el. Ezt írta meg neki Arany is, amikor biztos szemmel felismerte a homályból előlépett költő remekművét; ezért javasolta, hogy át kell simítani az egyenetlen szöveget, s végezte el ritka tapintattal és hozzáértéssel ezt a munkát. A Tragédia tehát, ez a burokban született remekmű, megkapta más nagyoktól mindazt, ami létrehívójában csak az ihletettség felfokozottsága idején volt teljes értékű. Arany segítségével — először csupán, mint olvasásra szánt drámai költemény! — bekerülhetett az élő irodalom áramlásába. Paulay Ede, a Nemzeti Színház kiváló igazgató-rendezője észrevette a Tragédiában rejlő kivételes színpadi lehetőségeket, s amikor felépítette a maga nemzeti repertoárját, színre vitte a darabot és útjára indította a magyar színházi élet eleven fejlődésében. Zichy Mihály pedig olyan illusztrációkat készített hozzá, amelyek a színházhoz nem jutó olvasó képzeletében is felidézték a mű látomásvilágát. Egykorú rajz Madách Imréről Aranyt, Faulayt, Zichyt sokan követték. Sorra készültek a Tragédia magyarázatai, új kiadásai, fordításai. Ma már minden világnyelven — eszperantóul is — olvasható. A hazán kívül is sokhelyütt előadták. Magyarországon minden, valamit is magára adó rendező és színész álma, hogy színre léphessen vele; kiváló festők, grafikusok készítettek hozzá illusztrációkat; opera is készült szövegére. Irodalmunk nemzetközileg elismert klasszikus művei közé emelkedett. Ezért is tartották hosszú időn át a 155 évvel ezelőtt született Madáchot „egyművű” írónak. Valóban, ennek a drámai költeménynek fénye hullt többi műveire is. Főként drámáira. Hosszú ideig sikertelenül kíséreltek meg néhányat színre is vinni. Az elmúlt évtized folyamán azonban feltámadtak. A Mózes, amelynek 1888-ban Kolozsvárott volt az ősbemutatója, rendkívüli távlatokat ígérő pályára indult — Nemzeti Színházbeli előadása már háromszázötvennél többször került színre. A Mária királynő, a Csák végnapjai, Endre és Johanna, a Csak tréfa is sikert aratott. Volt olyan év, hogy egyszerre öt Madách-drámát játszottak hazai színpadainkon. Ehhez a sikerhez azonban arra volt szükség, hogy a műveket, főként nyelvükben, megelevenítsék. Akkor hirtelen felizzott a bennük lappangó parázs. A siker egyik oka nyilván a közönség körében eleven érdeklődés a romantikus látványosság, a történelem pátosza, a kivételes hősök iránt. A másik az, hogy korunk hozzánőtt a Brecht-művelte epikus sorsdrámák előadásmódjához. A legfontosabb azonban a művekből kisugárzó forró aktualitás. Reformkori irodalmunknak nemcsak a megújult világ nyelvét kellett megteremtenie, hanem a megújuló nemzet eszmevilágát is. A nemzeti tudat megújításában a társadalombírálat csak az egyik területet tárta fel. A másik forrásvidék a nemzeti függetlenségért folyó küzdelem idején szükségképpen a magyar történelem lett. Szükségszerű volt az is, hogy a világszabadság eszményeiért küzdő forradalmi mozgalom a nemzeti lét kérdéseit az emberiség szemszögéből vizsgálta meg. Madách drámái a magyarság történelmi, társadalmi, létbölcseleti, tehát , .sorskérdéseivel” vívódó legjobbak érzés- és eszmevilágát fejezte ki. A Tragédia igazi értelmét is akkor fogjuk fel, akkor látjuk, hogy semmiképpen sem valamiféle Faustutánzat, ha úgy értékeljük, mint Madách szabadságtrilógiájának középső részét. Elődjében, a Csák végnapjaiban a féktelen szenvedély szabadsága, a Tragédiában az eszmélkedő választása, a Mózesben a népvezér szabadsága és elkötelezettsége a főtárgy. Nyilvánvaló, hogy ezekben a művekben sokkal nagyobb a szándék az eredménynél. De a drámai látomás oly nagyarányúsága, a drámai ihletettség olyan forrósága jellemzi őket, amely kedvező körülmények közt világraszóló fényességű lángra lobbanhat. Keres ztury Dezső Egzotikus tájakon ENSZ-FELKÉRÉSRE KÉSZÍT FILMSOROZATOT A MAGYAR TELEVÍZIÓ STÄBJA A Magyar Televízió már számos természetfilmjével aratott nemzetközi elismerést. Az ENSZ Környezetvédelmi Program Igazgatósága (UNEP) most egy 13 részes környezettani-környezetvédelmi film elkészítésével bízta meg a Magyar Televíziót. — Elsősorban a fejlődő országok szakembereihez szeretnénk szólni filmünkkel, például a vízkészletek, az el sivatagosodás kérdéséről és még több olyan környezettani problémáról, amely sok millió embert érint Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában — mondja filmjéről Rácz Gábor rendező. — Ebben az évben előutakat teszünk az 1979. évi forgatás színhelyén — tájékoztat Balogh János akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem állatrendszertani tanszékének vezető professzora, aki Űj- Guineától Dél-Amerikáig már számos tudományos expedíciót vezetett, s most a film tudományos szakértőjeként vesz részt a munkában. — Február közepén Afrikába indulunk — Kenyát, Zairét, Szudánt és Egyiptomot keressük fel. Március elején már Ázsiában, Bangladesben leszünk, majd Nepál s talán Indonézia következik. Május 15-től július végéig tart a második előútszakasz, amelynek során óriási „hurkot” teszünk meg az Újvilágban: az Egyesült Államokból Mexikóba, Brazíliába, majd Argentínába utazunk, le egészen a pampákig, aztán vissza az Andes-ágon, Bolíviában, Peruban és Eríuadórban szeretnénk körülnézni. — A terület egy része olyan, ahol még egyikünk sem járt. Ezért útbaigazításaikkal, tanácsaikkal sokat segíthetnek kint élő honfitársaink. Elmondhatom, hogy nagy részük volt korábbi expedícióink sikerében is — jegyezte meg Balogh professzor. B. L 13
