Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-12-02 / 24. szám
§tella Adorján cé3li^[ÍDWífíf0S Ezt az egyszerű és igaz történetet csak egyszerű és igaz szavakkal tehet elmesélni. Neves magyar író a hőse. Több mint egy évtizeddel ezelőtt megsértődött, és Amerikába vitorlázott. Nem diszszidál't, nem is emigrált — csupán kiköltözött. Durcás szívvel hagyta el szülőföldjét és kemény akarattal határozta el: az idegenben is karriert fog csinálni. Vértezetten szállt harcba, magával vitte kivételes tehetségét, acélos energiáját és mérhetetlen becsvágyát. De a gőg sem hiányzott az útitáskából, sok-sok érvényesülésnek harcos motorja. — Angol nyelven fogok írni’! — jelentette ki határozottan. A felesége szelíden csóválta a fejét. Miért tűz ki maga elé a magyar nyelv művésze elérhetetlen feladatot? — Wilde Oszkár is két nyelven írt — hangzott az ellenvetés. — Franciául vetette papírra a halhatatlan Sajómét. Ernyedetlen szorgalommal tanult. Kitartással, rátermetségjgel, dühvei. Híres nyelvtanárnál vette az angol leckét, naponta órákig biflázott, olvasott, moziba járt és hosszú prédikációkat hallgatott, mert a papok nyújtott, ájtaitos beszéde könnyen simul a fűibe. Szépen haladt. Társaságban megcsodálták választékos angol nyelvezetét. Mindent megértett és mindent ki tudott fejezni, csak azt a bizonyos árnyalatot nem tudta elérni, ami a zengzetes magyar nyelven vonzóvá emelte írásait. Brooklymban laktak, a szelíd, dolgos külvárosban. Finom füle már meg tudta különböztetni a „bennszülöttek” nyújtott „a” betűit, a hatalmas periféria különleges argóját, az óriás város temérdek tájszólásai között Megtisztelő bökök is érkeztek hozzá: „Úgy beszél, mint egy született amerikai.” Keserű mosollyal fogadta az udvarias elismeréseket és kellő értékükre szállította te. Amikor papírra rótta betűit érezte, még miimiig nem találta meg az idegen nyelv rejtett titkait. Családját váratlan bejelentéssel lepte meg: — Nem beszélek többé magyarul. Nem ejtek ki magyar szót a számon. Kavarog, hadiakozik bennem a két nyelv, a régi és az új. Ehért nem tudom eszményi tökéteteességgel elsajátítani új hazám nyelvét. Nem is elhatározás volt ez. Több annál: fogadalom. Szigorúan betartotta. Magyar ismerőseivel megszüntette az érintkezést, hozzátartozóival csak angolul beszélt, magyar könyvei vagy újságot nem vett a kezébe. Elkerülte a magyarlakta, 79. utca környékét, és ha mégis arra járt, félrekapta a fejét, mert egy cégtábláról ez a két szó öltötte rá a nyelvét: „Paprikás Weisz.” Néha a kezébe került egy angol nyelvű Petőfi, keserűen bírálta az enyhe fordítást. Elmerülve olvasott egyszer a dolgozószobájában. — Mit olvasói? — kérdezte a felesége. — Faustot. Mindig gyönyörködöm benne. Hallgasd meg csak ezt a négy sort: There was a king in Thule Faithful even to the grave To whom his dying mistress Gave a golden goblet. Az asszony megcsókolta: — You are wonderful! Csodálta a nagyságáit: még Goethét is angolul olvassa. Közben elszántan dolgozott. Regényt írt Shakespeare és Byron nyelvén, igazi nagy angolszász regényt, ezer oldalasat, mert ezek itt szeretik a végtélen hosszúságú műveket. Évek óta gürcölt rajta, kiadója sokat várt a munkájától, ő maga gazdag irodalmi munkássága koronájának szánta. Egy borongós délután elmélyedve görnyedt mérnöki rajzasztalhoz hasonlító íróasztalánál. Ontotta a sorokat. Még néhány hónap, és elkészül a regény. Borongós hangulatot óhajtott kifejezni, és törte a fejét, vajon a klaszszlkus „autumn” kifejezéssel ábrázolja az őszi lemondást, vagy az Amerikában szokásos „fali” szócskát használja. Ebben a pillanatban furcsa, kesernyés illat ütötte meg az orrát. Ideje sem maradt tűnődni rajta, szirénabúgás hasította a levegőt, és élés női sikoly furakodott be a nyitott ablakon: — Fire! Füré! Tűz ütött ki a házban. Az író gyorsan átlátta a helyzetet, és még gyorsabban döntött. Elsősorban a kéziratot •kell biztonságba helyezni, a KÉZIRATOT, ezer és ezer idegölő munkaóra gyümölcsét, összeny a Iából ta a sok száz oldalas kincset, és kirohant vele az utcára Kíváncsi tömeg őgyelgett az égő ház körül. A tűzoltók niagarasugarakkal ostromolták a füstölgő tetőt. Nem nézett se jobbra, se bálra, száguldott a szomszéd utcácskáig, és kifúlva betámolygott Derek J. Southward szatócsüzletébe. Esztendők óta itt vásárolgattak, jó szomszédi viszonyba kerültek, a nehezebb időkben Southward úr még könyvre is kiszolgálta a portékát. A kereskedő egy pillanatra leemelte fehér zsokésapkáját, és illedelmesen köszönt: — Good afternon, Sir! What can I do for you? Az író meglobogtatta a kézáratcsomagot. — Mister Southward! Tűz ütött ki’ a házunkban. Rohanok vissza kimenteni néhány dolgot. De ez a legfontosabb! Új regényem! Sok évi verejték szunnyad benne. Vegye át, zárja a páncélszekrényébe, majd érte jövök... Mister Southward... A kereskedő rábámult. Furcsa döbbenet csillogott a szemében, mint a ragályt, úgy kapta el a vevője rémületét. Nem nyúlt a kézirat után, csak hátrált, hátrált a pult mögött a parányi iroda felé... Az író izgalma fokozódott. Most már heves taglejtéssel ordított: — Nem érti, Mister Southward?! Ég a házam! Négy évig dolgoztam ezen a regényen. Vegye át, vegye el, helyezze biztonságba! De a boltos ekkor már eltűnt. Betámolygott a kis irodafülkébe, magára zárta az ajtót, és vadul tárcsázni kezdett. Mi történt a szatóccsal? Megtébolyodott? Gyöngyöz» homlokkal meredt az iroda 'bezárt ajtajára. Aztán egy másodperc századrésze alatt ráeszmélt valamire. Valami szörnyűre. Iszonyatosra és mégis magasztosra. Magyarul beszélt a brooklyní fűszereshez! Magyarul szólt hozzá, a mellőzött, majdnem elfelejtett magyar nyelven, az anyamyelvén, amelyen sok évtizeddel ezelőtt először gagyogott a kis erdélyi városkában. Magyarul szólalt meg a balsorsnak ebben a kegyetlen órájában. Az agya angol mondatokat diktált, de a nyelve nem engedelmeskedett. Magyarul beszélt, és a zsokésapkás szatócsot kitelte a hideg, a sohasem hallott, számára összefüggéstelen szavak hallatára. Minél élesebben rikácsolt a 'kuncsaftja, minél 'hevesebben gesztikulált, annál jobban hatalmába ejtette a rémület. Azt hitte, megtébolyodott a régi kedves vevő, és menekült és bezárkózott. Kétségbeesve remélte, talán kitart a rozoga ajtó, amíg megérkeznek a mentők. Nincs csattanója a történetnek. A szatócs előmerészkedett a mentegetőző angol szavaikra. Kimagy a rázkódtak, lerendelték a mentőket. Eloltották a tüzet. Gyakorlott tűzoltók könnyen eloltanak egy kéménytüzet. De akadnak tüzek, amiket nem tehet eloltaná. Ezek a lelkekben lobognak. VILÁGJÁRÓ MAGYAR-ZSIDÓ ANEKDOTA Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet című kétkötetes munkája második, kibővített kiadásban megjelent. A munka I. kötete folklorisztikus dolgozatokat tartalmaz bibliai témákról, középkori meseelemekről, szólásokról, néhány zsidó népszokás történetét és magyarázatát adja, továbbá a zsidó folklór magyarországi kutatóinak tevékenységét mutatja be. A II. kötet Keletre mutató tárgytörténeti motívumokkal foglalkozik. így kerülnek sorra többek között Sztárai, Bornemissza, a szombatos énekszerzők, Garay, Petőfi, Arany, Mikszáth, Kiss József, Ady, Juhász Gyula, József Attila, s az utolsó három évtized bibliás magyar Írói. A Magyar Izraeliták Országos Képviseletének kiadásában megjelent több mint ezer oldalas műből közlünk részletet. W. S. Maughanrmak van egy novellája, amely előbb The Man who made his mark (1929), később The Verger (A sekrestyés) címmel jelent meg. Elmondja benne, hogy Edward Foreman 16 évig volt sekrestyés a Neville téri Szent Péter-kápolnában. Akikor derült ki, hogy nem tud írni-olvasni. ISzért kénytelenek elbocsátani. Megtakarított pénzén trafikot vesz, s tíz év múlva — miután egy egész trafik-hálózatot épít 'ki — meggazdagszik. Amikor bankjának igazgatója azt ajánlja neki, hogy fektesse be pénzét, s ehhez a feltételeket el keltene olvasnia, bevallja, hogy analfabéta. A bankigazgató ámulva kérdi: „Uram Isten, mi lett volna magából, ha írná is tudna? Megmondhatom uram — mondta Mr. Foreman, "kis mosollyal még mindig arisztokratikus arcán. — A Neville téri Szent Péter-kápolna sekrestyése volnék.” Ez a nagy sikerű novella, amelyből filmet is készítettek, egy közismert zsidó anekdotából való. Én mint magyarországit hallottam többször is, s hol Paksot, hol Miskolcot, hol meg Sátoraljaújhelyét említették színhelyéül. A. Drujanow nem nevezi meg a kis hitközséget, ahol valaki „sámmás” (hitközségi szolga) akart lenni. Nem kaphatta meg az állást, mert nem tudott írni. Házaló kereskedő lett, eljárt a falu kaszárnyájába, s eladott a katonáknak cigarettát meg gyufát. Háború tört ki, s a kereskedő meggazdagodott Üzletet nyitott, majd hadseregszállító lett. Amikor egy százezrekről szóló megállapodást kellett volna aláírnia, a hüvelykujját mártotta tintába, hogy szignálja. A csodálkozó tábornoknak megvallja. hogy nem tud inni. A tábornok füttyentett egyet, s azt mondta: — Ha írástudatlanul ide jutottál, mi lennél, ha írni is tudnál! A szállító azt válaszolta: — Legyen Isten neve áldott, hogy nem tudok. Ha tudnék írni, „sámmás” lennék egy kis hitközségben. Saicia Lamdmann forrása Zaltalotowba helyezi a történetet... Magyarországról eredezteti az anekdota hősét legfrissebb megfogalmazója is, s közben megfosztja zsidó színezetétől: „A neves, Magyarországról elszármazott, amerikai filmproducert kérdezik a karrierjéről. — Szegény falusi gyerek voltam — mondta —, amikor a falumban megüresedett a harangozni állás. Én is pályáztam, de nem nyerhettem el, mert nem tudtam inni és olvasni. Az újságírók megdöbbentek. Az egyik hízelegve megszólal: — Csodálatos, hogy nem tud imi-alvasni, de mégis milyen sokra vitte. Mi lehetett volna önből, ha nem analfabéta. — Harangozó a falumban!” Nem kétséges, hogy Maugham ezt az anekdotát olvasta vagy hallatta valahol és feldolgozta novellává. Benczés Tibor (1903—1944) mint a paksi „egyházfijelölt" történetét dolgozta fel Ha írná tudott volna... című novellájában. Forrásáról így számol be írása végéin: ..Ezt a történetet mesélte nekem egyszer a nagyapám, amikor a fűben fekve az azúrkék eget néztük a Tisza-partján.” Lent: Készül a csipke fiaßaM cói/tw? 140 kilométeres utazás, aztán már csak rövid séta a pompás ősi fasoron át, és megérkezünk a Halasi Csipkeházhoz. A csipke, a textilművészet önálló ága, Nyugat-Európában jött létre, és a barokk korban virágzott ki teljes pompájában. Hazánkban már a XVI. században készítettek vert csipkét. Észak-Magyarország egyes helyein néphagyománnyá vált a készítése, és mint díszítőeszköz a népviseletben is megjelent. Az áttört hímzés, amely a csipke őse, sokféle változatban élt a nép körében. Mintáikhoz felhasználták az úgynevezett „úrihímzés’’ motívumait, a gránátalmát, a rózsát és az indát. A századfordulót követő években sikeres kísérlet történt a magyar varrott csipke létrehozására. A sikerek Dékáni Árpád helybeli rajztanárnak és Markovits Mária csipkevarrónak köszönhetők. E két tehetséges művész munkáját folytatták tovább a halasiak az 1935- ben felépült Csipkeházban, amely 1957-ben újjáépült, és ma már nemcsak az elismeréseket tanúsító érmekben, oklevelekben, hanem a brüsszeli világkiállítás aranyérmében és a legszebb díjnyertes darabokban is gyönyörködhetnek a látogatók. A vékony, hófehér szállal készített csipkék szépségét a hatvanféle öltésfajta, a motívumok gazdagsága, a felületek ritmikája, a leheletszerű könynyedség teremti meg. Kép és szöveg: Grnák László Dékán Árpád: Terítő
