Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-12-02 / 24. szám
Földvári Géza JEJ IBIIM Al IISBL' Fúj bizony, és hajnalonta szürke ködpamacsok szállnak a viz fölött, fázósan vijjognak a sirályok a budapesti hidak alatt, pihenőbe szorulnak a hajók, foltozódnak a nyáron elnyűtt hálók, csöndesedik az ártéri vízi világ, nem legénykednek már a gemenci szarvasbikák, összepöndörödve földre kívánkozik a fűzfalevél, éjszakánként jéggel pilléződnek a tócsák. Télre készülődik az öreg Duna, búcsúzik a nyártól, a kirándulóktól, vízen járóktól, és búcsúzik a krónikástól is, aki kora tavasztól járta tájait, böngészte a régi könyveket, faggatta a Duna szerelmeseit, hogy minél többet mesélhessen az olvasónak. • • ♦ Ügy hittem, sikerült ellesnem a dunai halászlé titkát, otthon megpróbáltam, de hol járt az a bajai halásztanyán főtt ételkölteménytől! Pedig milyen jól elmagyarázta Gábor bátyám, az öreg halászmester: — Finoman karikára vágom a vöröshagymát, a bogrács aljára fektetem, erre rakom a halszeleteket, aztán még egy réteg hagymát. Figyelje csak, vizet éppen annyit löttyintek rá, amennyi ellepi, most meg rákarikázom ezt a zöldpaprikát. Ha majd elforrja a habját, megpergetem tört paprikával. Megkavami a világért se szabad, csak a bogrács fülét fogva söndöríteni rajta. Amíg lassú tűzön fővögélt az étel, arról beszélgettünk, hogy micsoda vízi világ volt itt valamikor, de följebb, a Sárközben is. Gábor bátyám nagyapja Bátán volt halász, arrafelé úgy hatvan éve még használták az egyfatörzs csónakot, később már nem halászni, csak mókázni. Lakodalomkor a faluban kar bevitték a menyasszonyt pántlikás kocsin, a virágosabb kedvűek meg „csónyikba” ültek, azon húzatták magukat a menet után. Beszélgetés közben előkerült a fatál, abban gyúrta a tésztát az öreg, személyenként három kanál lisztből. Egy másik bográcsban már surrogott a víz, mire kifőtt a tészta, elkészült a halászlé is. — Tartsa csak a tenyerét a bogrács fölé! — szólított Gábor bátyám. — összetapadt-e a gőztől az ujja? Igen, akkor letté hagyjuk, elkészült. A tányérokba tésztát szedtünk, arra meregette a halászmester a levest. „Isten áldd meg, ember edd meg!” — hangzott a félig tréfás fohász, megkoccintották a bográcsot a kanállal, és csak aztán ettünk. Nem is mesélem, milyen íze volt a halászlének, hát még a halnak, amit a kenyérszeletekre raktunk, onnan csipegettük bicskaheggyel. A végén persze elfogyott a kenyér is. Ezért ugratják a halászokat a „szárazföldiek”, hogy falánk népség, mert még a tányért is megeszi. • • * Fogyatkoznak a dunai halászok, a folyó főágában ritkul a hal, ami van, gyakran az is kátrány- és fenolízű. A halászat beszorul a mellékágakba, holtágakba, a biztos megélhetést a mesterséges tavakban keresik a halászati szövetkezetek. Gyakran az elzárt holtmedrekben gazdálkodnak, és nem is rosszul. Három-négyezer forintot visz haza a halász havonta, a hálóba meg mindig akad törpeharcsa, nyurgaponty, kárász, keszeg, elgyengült harcsa, azokból készül az ebéd. Olyan járandóság ez, amit évszázadok óta senki nem vitat a fáradságos munkát végző emberektől. Tavasszal, ősszel gyakran megmerül a csizma, ha a munka úgy hozza, nem nézik, hideg-e a víz, meg a lékhalászat sem használ a reumának, ami bizony ritkán kerüli el a halászembert. Aztán hajlam kell ahhoz, hogy kitanulja valaki a halak rigolyáit, a halászkészség kezelését, így akárkit nem fogad be a „kompánia”. Ez a kifejezés egyébként még a céhek idejéből maradt, amikor 12 éves korban szegődtek a legénykék halászinasnak, négy év múlva szabadultak, és indultak vándorútra. A bajaiak felfelé mentek Vácra, Esztergomba, Komáromba, a tolnaiak meg lefelé: Apatinba, Zimonyba, Pancsovára. A vándorlók halászládája világoskék volt, rajta két aranyponty, szájában virággal. Bizony megkoptak a színek, mikorra a legény hazaért, ha kérte, kölcsönt kaphatott a céhtől, hogy szerszámot, készséget vehessen, és beléphessen a kompániába. A céheket egyébként 1792-ben eltörölték, de a halászok furcsamód továbbra is megőrizték a hajdani rendet, Tolnán és Ráckevén állítólag még negyven éve is tartották magukat az ősi szokásokhoz. • * * „Ha annyi hal lenne is, hogy a farkuk kilóg a vízből, akkor sem halásznánk Péter Pálkor!” — mondta a nyáron egy dunaszekcsői vízen járó. Amíg apadt a sör habja, a halászünnepről beszélgettünk. Tőle tudtam meg, hogy végig a Duna mentén megülik ezt a napot a halászemberek. A bajaiak Aranyponty napnak mondják, ilyenkor összejön a szövetkezet apraja-nagyja a halásztanyán, énekelnek, táncolnak, előkerül a legnagyobb bogrács, és persze jófajta bor is. Azt tartják ugyanis, hogy „átkozott a hal a harmadik vízben” — mármint a Duna és a bogrács után vétek lenne a falatot vízbe áztatni. Volt persze a hajósoknak is ünnepe. Május derekán a szentendrei rácok például minden hajót, dereglyét, csónakot kiraktak gyertyákkal, a legnagyobba tették a hajósok, molnárok, vándorok védőszentjét, Nepomuki Szent Jánost, és alkonyatkor, rezesbanda hangjainál lassan úsztattak lefelé a Dunán. Amikor kikötöttek, a hordókat csapra verték, és állt a bál kivilágos kivirradtig. * « • Sokáig gondolkodtam, milyen címet adjak Dunabúcsúztatómnak. A népdalnál maradtam. Magyar népdalnál, noha választhattam volna németet, szlovákot, szerbet vagy románt is, hiszen a Duna mentén sokféle eredetű nép él, kölcsönösen gazdagítva egymás nyelvét, szokásait, életmódját, kultúráját. A hajósok, a halászok, a parti emberek mindig örömmel elegyedtek szóba, kerültek barátságba a folyón utazókkal, a kikötőbe érkezőkkel, jobban érdeklődtek a világ dolgai után, fogékonyabbak voltak, mint a víztől távol élők. A folyó hatása alól, varázsától nehéz szabadulni. Mondják, hogy Wagner egyszer viharban csónakázott a pesti Dunán, és élményét belekomponálta a Rajna kincsébe. Berlioz a Rákóczi indulóval, Brahms a Magyar táncokkal hódolt a folyónak, és ki vitatná, hogy a Straussokat is milyen termékenyen ihlette a dunai táj. Berzsenyi csak a Duna mentén kifejlődött nyelvet tartotta igazán magyarnak, Babits a folyóra néző Esztergomból óvta a magyarságot az embertelenségtől. Soroljam Ady, József Attila verseit, Kassákét, Szép Ernőét, Áprily Lajosét, Illyését, Sinka Istvánét, idézzem Vas Istvánt, Devecseri Gábort, Fodor Józsefet, Weöres Sándort? Es Bartókot? Első, diákköri szimfóniája a Dunáról szól, és tudjuk, a sokáig lenézett népdallal ő bizonyította a Duna-táj népeinek sorsközösségét, hisz muzsikájában együtt lélegzett magyar, román, szlovák és délszláv. Amikor írni kezdtem a Dunáról, még nem gondoltam, hogy úgy járok, mint néhányszor a szép nemmel: csupán ismerkedni akartam, de vesztemre beleszerettem. Vesztemre, mert hogyan is osszam meg magam szülőföldem folyója, a Tisza, és az új szerelem, a Duna között! De hát mi dolga ezzel a Dunának, ő teszi dolgát, mint tette eddig is: sodrásába fűzi az országokat, hajókat ringat, itatja az embereket és gyárakat. Marad, ami volt: Európa mozgó történelme, évezredes barát és ellenség, őseink emlékezete, utódaink társa, „múlt, jelen és jövendő”. 1 1. Hegyek ölelésében — Duna-kanyar MTI— Horling Róbert felv. Z. „Fehér fingom pántlikája Fújja a szél a Dunára...” (Decsi népdal) Novotta Ferenc felv. 3. Zúzmarás Dunaág Bállá Demeter felv. 4. Téli mulatság a Duna mentén — busójárás Mohácson MTI — Bisztray Károly felv. 5. „Nem nézik, hideg-e a víz” MTI — Fehérváry Ferenc felv. 6—7. Az ősi és az új Esztergom—Dunaújváros MTI — Pa pp Jeno es Horváth Péter felv. 8. Kalocsa színe-virága 9. Őszi ködben a dunai erdő 10. Gemenci fegyelem Novotta Róbert felv. 11. Az utolsó halnak bográcsban a helye MTI — Fehérváry Ferenc felv. 8
