Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-10-21 / 21. szám
BOLDIZSÁR IVÁN.HAZAI NAPLÓ A TÁKOSI TEMPLOM 9 AZ ÉRZELMES UTAZÁS FOLYTATÁSA. Tiszántúli érzelmes utazásomat folytatom. Legutóbb még a legelején tartottunk, éppenhogy megérkeztünk Debrecenbe. Ha szabályos útinaplót írnék, most ott folytatnám, ahova onnan továbbmentünk, Nyírbátorba. De az érzelmes utazás menetrendjét a szív vezérli, ezért a legvégével folytatom, mert szívemnek, mint a legkisebb unoka, az a legkedvesebb. Az érzelem mégsem jó útmutató: igazságtalanságra csábítja az embert. Nyírbátor ezen az úton olyan közel került a szívemhez, mint a vissza-visszatérő régi szerelmek: Tihany, Balatonfüred, a pécselyi völgy, a bajai hatszögletű utcakövek a Szerb templom kertje előtt. Nem csak a két csuda-templom, a református, a Magyarországon egyedüli álhálózatosan gótikus boltozattal és a minorita a Krucsay-oltárral, nemcsak a múzeum egy ember akarta és teremtette kincsesháza tette ezt, hanem éppen ez az egy ember és élete párja: Szalontai Barnabásék. Hogy most mégis a kicsi Tákost dédelgetem, annak oka éppen esendő törékenysége és főképpen a fölfedezés öröme. Nyírbátorban diákkoromban voltam ugyan utoljára, de sejtettem, mi vár rám. Legalábbis a református templomban, mert az egyenértékű minorita kihullott emlékezetemből. De ki tud Tákosról? Még a mindentudó „sárga Radó”, a magyar Michelin-kalauz sem említi, pedig ez leghívebb, megbízható útitársa száz és százezer magyar autósnak, akik most meghódítják maguknak az országot. Kihagytam volna Tákost én is, ha éppen Szalontaiék a telkemre nem kötik. Nyíregyházáról széles, új út vezet oda: a 41-es, amely az országhatáron is átvisz, Beregszászig és azon túl is. Közben megjártam Baktalór -ntházát és Vásárosnaményt is, de ide még visszafordulunk. Tákos tizenkét kilométernyire van a határtól, az országút nem szeli át, mint a legtöbb falut. Le kell térni jobbra, kicsit délnek, Tarpa, a kuruc falu, Esze Tamás szülőhelye felé. Egyszerre járunk a magyar tájban és a történelemben. A tákosi főutca szélesebb, mint a Nagykörút: ezen csodálkoznak el a külföldiek, ha a magyar falvakat meglátják. Szinte utcahossznyi tér ez. közepén és két szélén is kettős akácsorok. köztük kis gyepes foltok, a zöld mezőben a falvak fehér címerállata, a lúd. A íérszerű főutca kelet felől öszszeszűkül, majdnem lezárul, de templomnak nyoma sincs sehol. Igaz, nem mondtam még meg, hogy egy kétszázéves fatemplom kedvéért csináljuk a tákosi vargabetűt. A szem tornyot keres, de nem talál. A nyírbátori minorita templom is toronvtalan. de magas teteje meszsziről látszik. Kérdezősködni kell. s ezt nagyon nem szeretem. Az ördög tudja, miféle utasi becsvágy vagy férfiúi gőg tüzeli az embert, hogy a maga erejéből találja meg, amit keres. Pedig csacskaság, hiszen éppen faluhelyen a kérdezés teremthet olyan kapcsolatot, amire másként hiába várna az ember. Megkérdezek hát egy városiasán öltözött asszonyt. Idevaló. mert éppen kulccsal nyitja ki új. cserepes, tornácos házának ajtaját. „Csak egy kicsit tovább kell menniök, és már látják is.” Udvarias volt, mert azt is mondhatta volna, hogy itt van az orruk előtt. Kimagasló épületet kerestünk, nagyobbfajta, régimódi falusi parasztházat látunk meg, útbaigazítónk mutatóujját követve. Teteje mégis magasabb a házaknál, de eltakarja, elölről is, hátulról is, mintegy ölelő karjai között óvja, védi két százados szilfa. A ZSINDELYTETÖ. A tető! A meredeken felfutó zsindelytető még vénségemre is visszaröpít a gyerekkorba, annak is a legmélyebb világába, nem a valódi valóságba, hanem a mesék igazibbjába. Mesekönyveimben láttam először zsindelyes tetőt. Divat volt az elmúlt években azokat irigyelni, akik ilyen alatt nőttek fel. Sohasem tettem. A mesék zsindelye ugyanolyan kedves és Ugyanúgy elkíséri az embert élete végéig, mint a keservesebb valódi. Most egyszerre itt áll előttem, egybefonódva a valódi és az igazi: a tákosi fatemplom zsindely teteje. Kis ereszt alkotva, meredeken fut fel a magasba. Ahol a két hosszanti oldala találkozik, hegyes szöget hoz létre, nem lehet több harminc foknál. Ettől a kis templom. amint az ember a tövében áll, megnő. Előbb a tetőn fedezem fel az építészeti meglepetést, nem is az épületen magán: szentélye a nyolcszög három oldalával zárul. Ez a gótikus stílus sajátossága. A tákosi templom 1766-ban épült (ezt majd mindjárt többször is olvasni fogom belül), és hol volt már akkor a gótika. Itt, Tákoson még élt, átugorva Mátyás királytól Mária Teréziáig érő kort. Ha volt régi templom Tákoson, felégette a portvázó török, elpusztult a kuruc—labanc harcokban, vagy tönkre ment, amikor a pápista falu kálvinista lett. A nyolcszög három oldala ott folytatta, ahol a régi abbahagyta. Még mindig itt állunk, a feleségemmel, a templom előtt, szemerkélő esőben. Behúzódunk a fa-porkitusz alá, onnan nézzük a haranglábat. Zsindelyes ennek is a teteje, nem magasabb, mint egy vadászles, mégis azt a benyomást kelti, hogy mégis van tornya a kicsiny templomnak. Jó lenne megnézni belülről is, de zárva van. A szomszéd házból kijön az iménti új ismerős, és megmutatja, hol őrzik a templom kulcsát. Bekopogunk, már hozzák is. A fejet le kell hajtani, amikor belépünk a tölgyfaa.itón. Amikor fölemelem — nem, nem túlzók, pedig röstellem leírni —, felkiáltok. Felkiáltunk mind a ketten. A meglepetéstől. A megindultságtól is. Ebben a szinte kunyhószerű templomban országra szóló kincs rejtőzik. A MENNYEZET. A lehajtott fő most már csak fölfelé néz. Ez is lehetett a szándéka annak, aki építette. A menynyezet ötvennyolc festett kazettából áll. Mindegyik más és mégis mindegyik ugyanaz. Ide már elérkezett a reneszánsz is: virágjai, szirmai, indái, kacsai, levelei. Virágmintás mind az ötvennyolc kazetta. Első pillantásra egy nyári kert színpompáját vélem látni, olyan gazdag a díszítés, olyan finom a kazetták cinóber kerete. Eltelik egy kis idő, amíg érzékelem, hogy minden virág minden szirma csak fekete, feketés szürke, szürke, galambszürke, világos szürke, azután megint éjfekete. A tartózkodás művészete. Ott áll mellettem a kulcsos ember. Szép szál öregúr, megvan száznyolcvan centi is, sudár a termete, örül. hoc a temploma tetszik nekünk. Büszke, hogy megmentették. Mert két esztendeje vagy három, kettős veszély is fenyegette: hazai szabadtéri falumúzeumba, skanzenbe akarták vinni, majd németek szerették volna megvásárolni, és kivinni az országból. A falu, az egyházközség ellenállt. „A mienk kétszáz éve, a mienk marad, amíg áll.” Most már csak állni fog újabb kétszáz éveket, mert a műemlékesek gondolnak rá. Nehéz a megóvása: fala paticsból épült. Feleségem magyar szókincse teljes, de ezt mégis magyarázni kell. A vályog rokona, de mégsem az. A falat vesszőből fonják, sárral tapasztják, kívül-belül fehérre meszelik. A SZÓSZÉK. Azt hiszem, Tákoson van Európa egyetlen patics-gótikája... Építője büszke lehetett rá, mert szignálta, mint egy festményt. Ahol neve olvasható, festmény is: a szószék. Kicsi a templom hajója — inkább csónaknak vagy ladiknak nevezném —, alacsony a szépséges menynyezete, persze hogy a szószéke is földszintes. Csak egy lépcső választja el a padlótól. Itt már nem takarékoskodtak a színekkel: a szatmári, szabolcsi táj minden rózsája, violája, mályvája itt virít a szószék koronásán csipkézett fedelén, párkányán pedig a felírás: „Én, Asztalos Sándor Ferenc csináltam Jó Isten segedelme által 1766 30 Juni Barát Miháj egyház fiságában." A szószék mellvédjén, körölkörül fehér betűkkel, zöld alapon: „Az Tákosi Nemes Református Szent Eklézsia építette — Egyenlő akaratbul a közönséges Eklézsia pénzibül — Isten segedelme által Tiszteletes B. K. Nagy János uram prédikátorságában’’ — és megint keltezés. És hogy ne csak hívságos. világi szöveg álljon a szószéken, odaírták az 58. zsoltárt is: „És kiálts teljes torokkal — Meg ne szünnyél — Mint a trombita emeld fel a te szódat — És mond meg az én népemnek az ó bűnökét...” Amíg másolom a szöveget, öreg vezetőnk zümmögi hozzá a zsoltár dallamát. Asztalos Sándor Ferenc fából és paticsból emelt magának és a magyar művészetnek ércnél maradandóbb emléket. Magyar balett A tákosi templom ... és kazettás mennyezete Szabóky Zsolt felvételei reozösídés hol ive-Székely Iván zenéjéből és Fodor Antal koreográfiájából született balett háromszorosan magyar: a zeneszerző és a koreográfus egy Radnóti-versre komponálta a művet. A Nyolcadik ecloga, mint táncköltemény is megrázó erejű alkotás: mintha a vers továbbfokozása zene és mozgás által, egyszersmind fokozott figyelmeztetés volna a nézők, az emberiség számára, hogy vigyázzunk a szépségre, jóságra, szerelemre — amelyek a háborúban mitsem jelentenek. A képen: Dózsa Imre Üj magyar bemutató tanúi lehettünk az Operaházban, amelynek vezetői elhatározták, évente szinrehoznak egy-egy új magyar operát, új magyar balettet. A Magyar Balett-esten egyszerre négy különböző mű került a nézők elé. Megkérdeztük Seregi Lászlótól, az Operaház balettigazgatójától, milyen összetartó erő, milyen egységbe fogó elv vonta közös műsorba a négy különböző zenei és koreográfiái stílusú alkotást. — Az a határozott elgondolás vezetett — mondta Seregi László —, hogy a legjelentősebb hazai koreográfusok produkcióit egy időben, egy színpadon, egymás mellett lehessen megtekinteni. A legnemesebb fajta versengés ez, s a számvetés rendkívül fontos: a nemzeti balettművészet csak akkor bontakozhat ki, ha mi, magyar koreográfusok hozzuk létre. Szerte a világon vannak nagyszerű balettegyüttesek, de legtöbbjükből hiányzik a nemzeti vonásokat magába olvasztó. saját táncalkotás. Mi Harangozó Gyulának köszönhetjük a sajátos hazai balettművészet megteremtését. Seregi László már több egész estét betöltő — nemzetközileg is ismert és elismert, s külföldi operaszínpadokon is telt ház előtt játszott — koreográfiával gazdagította Operaházunk repertoárját. Ezúttal négy magyar koreográfusnak, négy magyar zeneszerző — Lajtha László, Dohnányi Ernő, a kortárs Lendvay Kamilló és a fiatal Székely Iván — zenéjére alkotott tánckölteményét mutatta be. A műsor sokszínűsége, a művek egymástól eltérő tematikája, eszmevilága, stílusa egyben megegyezik: mind a négy sajátosan hazai, s mégis magán viseli a nagy hagyományok és nagy újítások eredményeit. — Minden bemutató magában hordja a siker lehetőségét, és a sikertelenség kockázatát — mondja Seregi László. — A „vegyes" műsor természetesen vegyes benyomásokat szül, de a cél és az eredmény is pozitív: e négy művel újabb lépést tettünk a magyar balettművészet fejlesztése terén. A hazai jellegzetességek és a más nemzetek értékeinek befogadása — s terráékeny kettősség — teszi lehetővé szólótáncosaink s a tánckar tagjai számára, hogy a tiszta, klasszikus balettől az ősi, kultikus mozgásformákon át az új táncirányzatokig életre keltse koreográfusaink álmait. Mezey Béla felvételei Soós Magda u---------f T
