Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-09-09 / 18. szám

Bencze Miklós Budapesten Húsz éve él külföldön, és e két évtized során többször hazalátogatott. Legutóbb 1971-ben találkoztunk, s azóta — ha lehet — még frissebb, dinamikusabb. Csupa derű és fiatalos tetterő. Mindenekelőtt a jelen, a jövő érdekli, saj­nálkozás nélkül beszél egykori híres operaszerepeiröl, mert örömet talál abban, hogy most e nagy operaszerepekre fia­talokat nevelhet, méghozzá nem is akármilyen eredmény­nyel: 1971-ben Mississippi állam kiváló tanára lett, 1972- ben pedig az Egyesült Államok kiváló tanára címet kap­ta, a zenekultúra terjesztésében elért eredményeiért. Néhány esztendeje a Mississippi állambeli Oxfordból, Alabama államba, Dothanba költözött. A Mexikói-öböl közelében fekvő festői és kellemes klímájú városnak az egyetemére hívták meg és ö teljes odaadással vetette bele magát az új otthonául választott város kulturális zenei életébe. — A legutóbbi szemeszterben az egyetemen 57 tanítvá­nyom volt, 35-nek zene- és operatörténetet adtam elő, a többi énekelni tanult. Dothannak szép kis operaháza van, olyan mint egy ékszerdoboz. Most ünnepeltük fennállása századik évfordulóját. Színpadán — a New Yorkból s más­felől évente hozzánk látogató operatársulatok mellett — városunk tehetséges énekesei, zeneművészei lépnek fel. Magam is résztveszek a produkciókban. Nemrég például egy Seattle-városbeli — a Borisz Godunov Variam szere­pére szóló — meghívást mondtam le, hogy ne boruljon fel a mi dothani színpadunkon sorozatban játszott Caba­­ret-előadásunk. A világszerte ismert musicalben Herr Schulz szerepét játszom. Nagy sikerrel adtuk elő a He­gedűs a háztetőn című musicalt is, abban Tevjét ala­kítom. A beszélgetésben Bencze Miklós felesége is részt vesz. Megtudom, hogy lelkes népszerűsítője szülőhazájának, klubokban, irodalmi társaságokban előadást tart Magyar­­országról. Ezúttal azonban „konkurrenciával” lesz dolga, ugyanis férje máris lekötött a televízióban kétszer félórás előadást a mai magyarországi életről. — Hét éve voltam itthon, azóta is óriási a fejlődés. Imponálóak az építkezések, elképesztő méreteket öltött a forgalom. Boldog vagyok, hogy ezt a fejlődést rajtam kí­vül még sokan tapasztalhatják, hála korunk egyik nagy vívmányának, a tömeges utazgatásnak. Másik nagy örö­möm. hogy régi baráttal, és operaénekes kollégával ta­lálkoztam: Jámbor Lászlóval. Raskó Magdával, Mátyás Máriával. Delly Rózsival, Beszélgettem Mikó Andrással a kiváló rendezővel, és visszaadtam a látogatást a világ­járó karmesternek, Ferencsik Jánosnak, akit legutóbbi amerikai hangversenykörútja alkalmával otthonomban üd­vözölhettem. Búcsúzóul elmondja, hogy most nem vár a hazaláto­gatással újabb hét esztendeig: még ez év őszén visszatér, ugyanis az Eötvös gimnázium, — ahol egykor tanult — az idén ünnepli 125 éves fennállását, s meghívta a távol élő, de szülőhazájához és a magyar kultúrához lélekben hű maradt ..öregdiákot", lépjen fel az ünnepi hangver­senyen. Soós Magda Bencze Miklós az Operaház előtt Geszti Anna felv. BOLDIZSÁR IVAN: (NYÁRI) HAZAI NAPLÓ Nyári, egyetem. A debreceni egyetem minden nyáron, július végétől augusztus végéig külföldi diákoké. Osztrá­kok. németek, finnek, belgák, 'hollandok, angolok, ola­szok. amerikaiak, még japánok, elefántcsontpartiak is jön­nek évente. Van aki újra meg újra, van aki először. Az a megtiszteltetés ért. hogy a francia nyelvűeknek előadást tarthattam a magyar írói és művészi szabadság felelőssé­géről és kérdéseiről. Nem akarom megrettenteni az ol­vasót, nem fogom két hasábon megírni azt, amit ott öt­ven percben mondtam. Inkább arról beszélek, hogy irigy­lem ezeket a fiatalokat, akik három-négv hét alatt úgy ismerkedhetnek meg egy idegen országgal, hogy közben jól érzik magukat, strandolhatnak, filmet nézhetnek, ze­nélnek, táncolnak. Ha van az új Európában olyan intéz­mény. amely Európa nyugati és keleti felének jobb meg­ismerését szolgálja, akkor a nyári egyetemek azok, az Ibér félszigettől az Űréiig. Komolyra fordult a hangom, pedig derűs dolgot szeret­nék elmondani. Előadás után a tantermekből a diákok és magyar barátaik, az ország legszebb egyetemi kertjén át — amely tulajdonképpen a negyven kilométer széles deb­receni Nagyerdő része — a menza felé siettek. Négyesével ültünk asztalhoz, lehetőleg vegyesen külföldiek és magya­rok, és a közös nyelv sok asztalnál a magyar volt. A nyári egyetem egyik jelentős része a nyelvtanfolyam. Visszaélve azzal, hogy az imént egy órát együtt voltam ötven-hatvan diákkal, meg-megálltam az asztaloknál, és nem azt kér­deztem. amit általában külföldi vendégeimtől szoktam: mi nem tetszik nekik Magyarországon, hanem azt, mi tetszik nekik a nyári egyetemen, miért térnek vissza sokan évről évre és hozzák el a barátaikat. Sokféle választ kaptam: meg akarják ismerni Magyarországot; érdekli őket egy szocialista ország: meg szeretnének ismerkedni egy nem indo-európai nyelv elemeivel: magyar rokonságuk van: érdekli őket az ország; a magyar zene, a magyar film, a magyar irodalom — ezek voltak az általános válaszok, ta­lán túlságosan is általánosak. Ezért tetszett nekem a legjobban — mert egyszerű, őszinte és fiatalos volt — annak a német fiúnak a válasza, aki végighallgatva a többieket, azt mondta: „Ez mind szép és igaz. de nekem mégis legjobban az tetszik, hogy har­madik hete járok ide erre a menzára, és még soha ugyan­azt az ételt kétszer nem tálalták elém. És én még azt hit­tem. hogy Magyarországon az emberek minden nap gu­lyást esznek." Békés invázió. Augusztusban belga házaspár vendégem volt. Már jártak Budapesten tavalyelőtt, karácsonykor. Azt mondja nekem barátom felesége: olyan mások most az emberek Budapesten, főképpen a Rákóczi úton. A nyár teszi, a könnyű viselet — válaszolom. Gondolt erre ő is, de fejét rázza. Más embertípusokat lát az utcán. Több a magas, szőke és a nagyon fekete, széles arccsontú. A titok nyitját együttes erővel most már hamar megfejtettük. Ha belga barátaim tudnának magyarul, vagy valamely szláv nyelven, vagy akár németül is, fel sem tették volna a kérdést. Ezek a „más típusú" magyarok ugyanis nem ma­gyarok, hanem csehek, szlovákok, lengyelek, németek, bol­gárok, esetleg olaszok is. Magyarországot ugyanis az el­múlt hetekben békés invázió érte. Sóha annyi turista nem volt még az országban, mint most. Különösen a szomszéd országokból keresik fel a magyar látnivalókat, és ezek közé a kirakatok és a bő vá­lasztékot nyújtó üzletek is hozzátartoznak. De osztrák, belga, holland, nyugatnémet és svéd, sőt. norvég, dán, an­gol és francia autót sem láttam annyit egy évben sem, mint idén a budapesti Körúton és a balatoni országúton. A vendégnek mindenki örül. de olykor még ebből a jó­ból is megárt a sok. A jópénzű vendegek vagy kapnak szobát a nagy budapesti vagy balatoni szállókban, vagy csak átutaznak az országon. A turisták többsége azonban kis- vagy középjövedelmű ember. Sokan jönnek lakóko­csival, még többen sátorozni akarnak. Már július első he­tére megteltek a balatoni, Budapest környéki, de még a távolabbi campingek is, és létrejöttek — különösen a Ba­laton partján — a mai idegenforgalmi civilizáció különös, új termékei: a vadcampingek. A „vad" szó helyénvaló, mert éjszakai szállást nyújt bármelyik mező vagy tisztás, de evési, ivási, tisztálkodási lehetőséget, hogy további szükségletekről már ne is beszéljek, már alig. Hogy a jó vendégben mégsem lesz rossz benyomás és elrontott va­káció, az egyrészt a vidéki hatóságoknak, másrészt, és fő­képpen a vidéki embereknek köszönhető. Ahol lehetett, pótcampingeket nyitottak, ahol nem lehetett, ott kertek­be fogadták be az este elkeseredve szállást kereső kül­földieket. Az előbb azt a népszerű bölcsességet ismételtem, hogy a jóból is megárt a sok, most ezt megtoldom egy másik közhellyel: minden rosszban van valami jó. Ebben az, hogy sok külföldi látogatóból vendég lett. Megismerked­tek magyar családokkal, többet tudnak meg az országról és a magyarokról, mint a legkényelmesebb szálló, vagy legtágasabb camping lakói. ..Eg a napmelegtől..„Ég a napmelegtől...” — így kezdődik Arany János Toldi-ja. ez az egyszerre romanti­kus és realista, naiv és rafinált magyar eposz, amely pár­ja Byron Childe Harold-jának. Goethe Hermann és Dó­ról tyá-jának és Vergilius Aeneis-ének is. Ha a nagyvilág­ban járok, és több gazdagságot látok, mint itthon, örü­lök. hogy magyarnak születtem, mert különben a Toldi gazdagságát sohasem ismerhetném meg. Első sorait min­denki tudja, mint az Arma virumque cano-t. Most is Toldi jutott eszembe, július derekán, még mielőtt bekö­szöntött az az idő, amely már hasonlít a nyárhoz. Esett, az eső. fújt a szél, megdőlt a gabona, sáros mocsárrá változott a talaj, megnehezedett az aratás. Éppenhogv nem égett a napmelegtől a mező. Miért mondom el ezt? Mert az egész ország erről beszélt. Budapesten üresek maradtak a strandok, ki se vitték az asztalokat a nyári vendéglők kertjébe. A Balatonon búsan gubbasztották az emberek az üdülők társalgóiban, vagy kocsiba ültek, hogy régi templomokat, várakat, kontyos tetejű falusi házakat nézzenek meg kárpótlásul, s azt ta­lálták, hogy még százezer nyaralónak jutott az eszébe ugyanez e borús, hűvös júliusban. Magam is a Balatonon töltöttem a hetet, sok emberrel beszéltem. Mindenkinek — és ez nem prózában írt költői túlzás: valóban minden embernek! — az első panaszszó után a földek állapota, az aratás helyzete jutott az eszébe. Az ország kenyérárért aggódtunk. Az én fiatal koromban a búzát még „élef’-nek nevezte a parasztember, s vele együtt mindenki. Ezt a szót ilyen értelemben már régen hallottam, de hiszen meg is változott az ország gazdasági szerkezete. Már nemcsak a búza az élet, nem függ minden a jó terméstől, a lakos­ságnak nem 55—60 százaléka foglalkozik a földdel, ha­nem még a negyede se (és ezt is sokalljuk...), de az em­berek szívében tovább él az ősi kapcsolat a földdel, az aggódás a jó termésért. Olyanokkal is együtt nyaralok, akik nemhogy kaszás aratást nem láttak soha, de még a kombájnt is csak a televízióban. Mégis, valamennyiünk­kel együtt ezek is az eget lesték. Nemcsak azért, hogy mi­kor úszkálhatnak újra a Balatonban, hanem azért is, hogy mikor ég megint a napmelegtől a föld, hogy be lehessen fejezni az aratást. Ilyen ország vagyunk: a múlt és a jövő közt a jelenben úgy élve, hogy a régi hagyományok és az új erőfeszítések között megtaláljuk a szív és az ész har­móniáját. Hazalátogató honfitársaink kirándulási programjához nyújtunk segítséget: folyamatosan közöljük — a teljesség igénye nélkül — egy­­egy megye megtekintésre érdemes nevezetességeinek helyét és pon­tos címét. CSONGRAD MEGYE SZEGED: Szent Demeter-torony a XII—XIII. századból, belsejében Aba- Novák freskók (Dóm tér); Fogadalmi templom, egyetemek, püspöki palota: épült 1920—1940 között (Dóm tér); Alsóvárosi Ferences templom, épült 1493—1503 között (Mátyás király tér); Felsővárosi római katolikus volt minorita templom (1747—1767. Munkácsy Mihály u. 7.); Római katolikus templom (Tápé, Kossuth u.); Móra Ferenc Múzeum (Roosevelt tér 1—3.); Képtár (Horváth M. u. 5.); Vár­múzeum-kőtár (Várkert); Szélmalom (Kiskundorozsma); CSONGRÁD: Csong­rádi Múzeum (Iskola u. 2.); HÓDMEZŐVÁSÁRHELY: Református Ó-templom, tornya 1714-ben, hajója 1720—21-ben épült (Kossuth tér); Római katolikus templom, 1752—58-ból, bővítve 1860-ban, Ybl Miklós tervei alapján (Lenin u.); Tanya, népi műemlék (Gorzsa); Tornyai János Múzeum (Szántó Kovács János u. 16—18.); Csucsi fazekasház (Rákóczi út 101.). KISZOMBOR: Római katolikus templom, szentélye a XII. századból (Makói út). KOPÁNCS: Tanyamúzeum (Ta­nya). MAKÓ: József Attila Múzeum (Felszabadulás tér 4.). ÓPUSZTASZER: Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet, egyik része az ásatások környékén kiépülőben levő Opusztaszeri Nemzeti Emlékpark. SZEGVÁR: Falumúzeum, egykori sóház (Hunyadi u. 31—33.). SZENTES: Szélmalom, népi műemlék (Donáth u. 73.): Református templom 1802-ből (Kossuth tér): Koszta József Múzeum (Alsó­rét 18.). A megyei Idegenforgalmi Hivatal címe: Szeged, Klauzál tér 7. 6720. Csanády János T1SZAPARTON Kihív a szürke szakállas eső, hogy lélegzetem legyen tágabb, bugyorgó ereket fakaszt, és szavakra fakasztja számat. És itt, a szakadt, zord Tiszánál, hol ős vadságukban a partok robajlanak, vízbe-zuhannak — ifi egy nagyot, szabadot sóhajtok. Lombzúgással felelnek nékem ősrengeteg bokrok, a fák: omlik a homok, agyag csillan, bukdosva rabolnak a harcsák. Itt állok a parti homokban, s hiszek víz alatt a halakban, hiszek még az évtizedekben, és a meztelen lábnyomokban. Ennyit, nem többet, csak ennyit. — S érzem, az erdőt-fésülő eső. s a folyó fénylő ablakot nyit, s elágazik, átfolyik az idő. V I 4 11

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents