Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-08-26 / 17. szám

MTI — Kozák Albert felv.

gusztus húszadika a kenyér ünnepe

BARÁTH LAJOS

MENNYIT ÉR A FÖLD?

Czibuk Vargha Dénes háza, kertje úgy ékelődött bele a kis bányatelep hatajtós házsoraiba, mintha a szorgalmas hangyasereg közé egy lusta büdösbogár állna. Földjei is szétszórtan, apró kis parcellákban, ilyen furcsán, kurtán bele-belekaptak egy-egy aknaüzem udvarába, az iszapolóba. Sőt. az egyik nadrágszíj-parcellája a stenderek alatt futott végig, míg aztán a vasúti töltéshez érve, kifulladt. Bolondosnak tartották ezt a Czibuk Varghát, különösen a stenderek alatt futó földcsík miatt. Hiszen kő, szén, agyag rápergett, elverte a növekvő veteményt, elrondította, elsilányította a termőtalajt. Az urak jó pénzen megveszik. Miért nem adod el? — mondták neki. ö meg csak hümmögött: Nem arra van a föld, hogy elkótyavetyéljük... !

De nem is arról a stenderek alatt futó földcsíkról van szó. A társaság még bért is fizet rá, nem is keveset. Arról szól a történetünk, amelyik keskenyen és röviden, éppen egy akkor készülő iszapbányába nyúlt bele. A traverzeken futó csilléket nem zavarta Czibuk Vargha Dénes kukoricása. Annál jobban az a hetvennégy öl, amely miatt a bányatársaság megállni kényszerült az iszapbányával. Lenn a föld alatt öt, sőt hat méter vastag szénréteg fészkelt, s ha kiszedtek egy kétméteres sort, akkor azt be is kellett tömedékelni valamivel. A mérnökök úgy okoskodták ki, hogy erre a legjobb a laza szemcséjű, mégis jól tapadó gallai föld. Nem is föld az a parasztember szemében, csak — homok. S ha a homokot megverték vízágyúval, bizony, mint iszap, aláereszkedett a föld mélyébe, oda, ahol pótolni kellett a drága szenet.

— Meg kéne egyezkedni erre a kalapnyi homokra!

— Milyen homokra? — vonta fel a szemöldökét Vargha. Pedig jól tudta ő, miről van szó. Az ő hetvennégy öl földjéről. írt rá az igazgatóság levelet, de valamilyen ősi paraszti ösztönből, ő levelet nem olvasott, ha csak nem Amerikából, a testvéröccsétől érkezett. Azt is csak azután bontotta fel, ha kitapogatta, s úgy találta: dollár van benne. Az igazgatóság levelében nem lehetett dollár, hát látatlanná tette. Azaz, bontatlanul a komód legalsó fiókjába, annak is a legaljára dugta.

— No, mennyit kér ezért a földért? — s lábával dobbantott az igazgató. Pozsgás, nagy bajuszos úr volt, vízkék szemekkel, örökké fénylő, zsírosnak tűnő szájjal, vakítóan fehér fogsorral, s vastag óralánccal.

Csak ennyit látott belőle Czibuk Vargha Dénes.

— Ezért?

— Hát... ! Nem látja, hogy állnak az embereim? Egy hete csak fele fizetést adok nekik.

— Felét?

— Bizony. Mert maga nem adja a földjét.

— Bizony, a föld drága dolog... — s már majdnem felszakadt benne a keserűség: hogy amíg ő egy ilyen darab földet megvesz, drága pénzen, mennyit gürcöl látástól vakulásig! S meddig kell környékezni a másikat, aki eladja a földjét? De csak legyintett nagy, veresre főtt kezével. „Az urak nem értik ezt!” Azért rásandított az igazgatóra, hogy mire gondolhat a másik. Mert az legtöbbször rá van írva az ember képére. — A föld drága — ismételte.

— Mennyi az a drága?

— Hát... bizony, az ... ötszáz pengő!

Az igazgató arca egy szemvillanásnyi idő alatt elkékült. Nem is kék volt az, hanem lila.

A munkások, akik ott lesték az alkuszokat, felkapaszkodtak a martonok tetejére, s ámultán hallgattak. Még ők is szömyülködtek. „ötszáz aranypengő ?” Amikor a bánya üzletében négy koronáért öt kiló tésztalisztet, vagy egy kiló fehérszalonnát kapni!?

Egy Haniga nevű tótember, aki Bánhidáról járt az iszapgödörbe dolgozni, rá is szólt Czibuk Vargha Dénesre.

— Bolond az a lik, amelyikből ilyen szellő fúddogál — és nagy tiszteletlenül, egészen közel merészkedett a beszélőkhöz.

— ötszáz!

— Ember, maga nincs az eszénél! — s egy szikra belepattant az igazgató agyába: a csendőröket küldi rá erre az emberre. Mint a bányászaira, meg a munkásaira is, ha azok béremelésre vagy hasonló dologra vetemednek. De tudta, a föld szent, annak a tulajdonosa sérthetetlen. Földet a paraszttól nem vehet el még a csendőr se. A telepiek nem is mennek rá a Vargha Dénesekre, mert maguk is többnyire szegény alföldi parasztfiúk. Vagy kunságiak, vagy jászok. Egyszóval, földtisztelők.

Még délután táviratozott a részvénytársasághoz: adja, ne adja azt az ötszáz pengőt? Soknak nem sok, csak hát kicsiny az a hetvennégy öl föld. Reggelre megjött a sürgönyválasz: „Az ötszáz megadatását engedélyezem!” Fogatot rendelt és ment, egyenesen Czibuk Vargha portája elé. Bekiáltott az udvarra.

— Felveheti az ötszázat a főpénztárban!

A paraszt éppen megreggelizett, de már egy sor munkán túl volt arra a napra. Asszonya egy tönköt hasogatott (a bányától lopta azt is), a gyerekei meg ólat fabrikáltak nyulaknak (a deszka is a bányáéból való).

A paraszt megtörölte földszínű ingujjába a száját, és mint aki már elvégezte a világ összes dolgát, mit a sors és a kötelesség reámért, nyugalmasan kisétált a kapuig. Rákönyökölt a kapufára és csak annyit mondott.

— Ezret ér az, uram! Ezret! — s hogy erősítse elhatározását, bal öklét kitartotta, orra elé.

— Ne tréfáljon velem! ötszáz is sok, de a társaság megadja.

— Megmondtam, hogy ezer! — és ment vissza a konyhába.

Az igazgató meg arra gondolt, hogy nem is olyan buta ez a paraszt. S tudta, hogy megadja az ezret is, de arra már nem is kér pesti engedélyt. Megadja, s majd elszámolja valahogy. „Mire megjön erre is a jóváhagyás, már emel rajta újra.” Ebéd után vette az ezer pengőt, s ment ki a földre. Jól sejtette, ott kapirgált Czibuk Vargha Dénes. A homokot kapálta, mert ott fű se nagyon női, meg a gazok még benn vannak a föld alatt. Emlékezett ő nagyon is erre a vidékre. Keserűlapu, vastag bürök, csenevész bodza tarkította, és a falu kacatja is valahogy ide vándorolt idővel. Repedt fazekak kéklettek, piroslottak egy-egy bokorban, törött korsókat tapostak el a hancúrozó gyerekek és a megszalasztott tehenek, birkák. Jobb években dinnyével próbálkoztak itt a gazdák, de nem sok sikerrel. Amikor a bánya meghirdette a vételt, a parasztok tódultak az igazgatóságra: adják, csak vigyék. Magyar holdért öt-hatszáz pengő. Akinek több volt, olcsóbban mérte. „A fene ügyelt erre a hetvennégy ölre!”

Most meg, mint egy sziget nyúlik bele az iszapbányába, és éppen emiatt a nyelvnyi földecske miatt nem képesek tovább haladni. „Okos ember ez a paraszt!” egyre csak azt ismételgette... S mintegy véletlenül, arra fordult, amerre Czibuk Vargha Dénes kapirgált nagy unottan. Kivette a tíz darab ropogós százast és felmutatta.

— No? Most már rendben? — intett hátra, amerre a kirendelt ügyvéd állt. — Aláírja! Hé! Ti ott! — intett az őgyelgőknek. — Ti ott. Mi a neved?

— Tisztelettel, Haniga.

— Jó! No, hozd még a társad... Tanúk lesztek. És mondjátok meg az embereknek, hogy a délutános műszak már munkát kezd ...

— Ne siessük el, kegyelmes uram. Az ember forgatja az eszét... Nem is alszik. Bizony, nem alszik. Nekem apám mindig azt mondta: fiam, ne feledd, könnyű prédáim, de nehéz hozzátenni. Lássa, én majd bele szakadtam. hogy legyen valamim, erre jönnek azzal, hogy a föld lenn ér valamit, nem fenn. Márpedig, engedelmével, én mást tapasztaltam. Hogy a földbe vetni kell, aztán ad valamit. Nem sokat, igaz, de azt adja. így jutottam én ehhez a kis darabkához ... Azaz, nem is olyan kicsiny az, csak ahhoz mérten, amekkora a végtelen határ, meg az ország, meg az egész világ. Mert az egész világon ez csak egy kis pontocska, igaz? A térképen, megkövetem, csak légypiszoknak teszi. Ha teszi. De én, amikor ezt vettem, akkor egy család beköltözött a hatajtósokba, mert nem volt miből élni nekik. Ez a föld, ugye, kevés ahhoz, hogy nyolc szájba ételt adjon, ahhoz viszont elegendő, hogy én megszaporítva érezzem magam. Bizony!

Az igazgató ránézett a parasztra és csendesen annyit mondott.

— Többet nem adok ezernél. Nem!

— De ha többet ér? Mondjuk, ezerötszázat! Én veszítsek rajta? Ott meg, ahol annyi a pénz, mintha rajzolnák, ott meg nyerjenek?

Haniga megszólalt, alázatosan, visszafojtottan.

— Gonosz vagy te, Czibuk Vargha! Telhetetlen.

De Czibuk Vargha Dénes még csak szóra se méltatta a szegény munkást, akinek se egy talpalatnyi földje, se egy házacskája nincsen. Ágyat, asztalt is a társaságtól kapott, amikor valahonnan ide vándoroltak a szüleivel, munkát keresve. S most? Eszik, ha ad munkát a bánya, nem eszik, ha megállnak. Most állnak, hát nem esznek.

— Igazgató úr, engedelmével — jött még közelebb az ügyvéd. — Igazgató úr, segíthetünk a vitán. Bizottságot kérünk... Majd az eldönti, mennyit ér ez a föld.

— Annak nagy az értéke! — hajtogatta Czibuk Vargha Dénes. Pedig a belsejében már fészkelt a félelem. A bizottságokban urak vannak, s azok az urak szája ize szerint is dönthetnek. S akkor ő nem kapja meg a föld értékét. Már maga is úgy hitte, az a kevéske föld minden lépése aranypénzt ér. Aranyat, mert a veríték, a szeretet nincs semmivel, még pengővel se megfizetve. És ez tartotta benne a hitet, amikor két nap múltán megérkezett a bizottság. Kövér, arany óralánc mindegyik mellényén, nem egynek szemüvege, szintén sárgásán csillogó aranyból. Fontoskodva körbejárták az iszapbányát, majd az ő parcelláját is megtekintették. Nem beszéltek közben, még egymáshoz se.

A legkövérebb a végén megszólalt.

— Ennek a földnek az értéke kilencvenhat pengő!

S köszönés nélkül elmentek.

— A pénztárban felveheti! — sunyított a parasztra az igazgató. — Még ma, vagy holnap... Iparkodjon, Vargha!

Czibuk Vargha Dénes meg, mint akit fejbe csaptak, állt és nézte a földjét. Az emberek, Hanigával az élen, már hozták a hatalmas vízágyúkat. „Indulhat!” kiáltotta valaki. A vastag vízsugár megverte a partot. Homokmiriádok lobbanása tört az égbe, majd vissza, oda, ahol a csatorna elvezeti a bányáig, az üres vágatokig az iszapot. Pár loncs a paraszt arcára hullott. Le se törölte.

— Vedd fel a pénzt, Dénes! — kérlelte a felesége, aki halottsápadtan állt férje mellett. Mögöttük meg a gyerekek, értetlenkedve.

— Veszem! — mondta, s ment, mint aki kába. Nem is tudta, hová lép, mire teszi talpát. Gondolata se nagyon volt. Csak zsibbadást érzett minden tagjában; a fejében, ahol előtte a gondolatok születtek, ott is.

— Egy, kettő, három, négy, öt... Az ötven pengő. Egy meg egy, az kettő. Az összesen ötvenkettő... — számolta a pénztáros.

— No, mit akar!

— A többit! — mordult fel Czibuk Vargha Dénes.

— ötvenkettő jár. Négy úr jött le a bizottságba, fejenként tizenegy pengő. Maga akarta, hogy lejöjjenek. Vagy nem? Ha akarta, akkor fizesse őket. Ingyért azt se mérik ...

így ment el Czibuk Vargha Dénes minden földje, mindene: háza, kertje. S mikor már semmije nem maradt, akkor ment az igazgató elé. Munkát kért.

— Az iszapgödörbe kell ember! — mondta az igazgató. — Nem a legjobb munka... De megfizeti a társaság. Mi mindent megfizetünk. Érték szerint.

— Valahol máshol... — könyörgött Vargha, aki még soványabb és még barnább volt.

— A magafajta ember jie alkudozzon — intette le. — Haniga majd kiokítja. Az írnok meg lajstromba veszi.

Még állt egy-két másodpercet Czibuk Vargha Dénes. Állt, és tán csodát remélt. Hogy az igazgató a zsebébe nyúl, és kiveszi azokat a ropogós százasokat... Nyúlt is, valóban. De csak a szivaros tárcáját vonta ki a szíve felől. „Tán nincs is ennek az embernek szíve”: valahogy ez a gondolat villant a szerencsétlen, tétován álldogáló ember eszébe.

S ment, mert érezte, hogy ő olyan ott már, mint aki nincs. Tán nem is látják, s tényleg, nem is létezik.

Bal oldali kép: Tízezrek tekintették meg a híres Hortobágyi Hídi Vásáron a hagyományos pásztortalálkozót és a lovasbemutatót

MTI — Vitályos József felv.

9

|