Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-07-01 / 13. szám
BRÁDY ZOLTÁN BOROZÓ BALLADA Öbuda a borozók városnegyede. Azt tudni kell, hogy a borozó nem kocsma. A kocsmában mindenféle italokat lehet kapni, és oda mindenféle emberek járnak. Ezek a mindenféle emberek gyakran berúgnak. A borozó az más. Azért borozó, mert ott csak bort lehet inni, és csak az jár oda, aki szereti a bort, és aki szereti a bort az általában nem rúg be tőle, mert az íz, a zamat zsarnokságát szereti érezni a nyelv és a gége. Megjegyzendő: kellemes a bor jókedvre derítő hatása is. Ezek az óbudai borozók régi házak üzlethelyiségeiben vagy pincéiben találhatók. Nem kell sok berendezés: ivópult bádogtetővel, benne a hűtött fajansz tégelyek (hasukban dédelgetik a nedűt, hogy harmatossá tegye a poharakat, s az ujjnyom mohón kirajzolódjék a lecsapódott párában, hadd higgye az ujj, hogy bor az, neki is jut belőle.) Kell szódavíz is. No nem 25 meg 50 literes alumínium palackok, amiből elspórolják az olcsó szénsavat, hartem régi, hasas, zöldessé, sárgássá avult szódásüvegek, amelyek harsányan fröccsentenek a borba, s jókedvűen gyöngyöznek benne a buborékok. Kell asztal is, szék is, mert csak a kocsmában hörpintik le az italt, és mennek tovább. (Azok nem valódi borivók — tartja az óbudai fáma —, hanem kóbor alkoholisták, sunyi zugivók.) Ha már az ember leül, akkor kicsit ráérős is, könnyen megy a szó az idegenekkel, aztán előkerül a kártya, és kezdődhet az ulti. Ha már ultizunk, akkor akad kibic is, körülülik, állják az asztalt, és kortyolgatva az italt, bele-beleszólnak a játékba. Az is előfordul ezen a környéken, hogy néha beállít hangszerével az öreg hegedűs, s el-eljátszik egy dalt a kedvedért, meg egy pohár borért. Ilyenek hát az óbudai borozók. Hiába nyúlnak az ég felé az új kockaházak. Hiába vakítanak a csupa ablakszem csillogások, hiába kérkednek modern idők látszatával; a vaksi borozók sértetlenül merengnek a régi házak mélyiben. és csalogatják az új lakókat. Üj lakásokat építettek ide Óbudára, de új borozókat nem. Ebből nem kell arra következtetni, hogy most már tömegek zaklatják a borozók hangulatát; ugyanis ide Óbudára, nem óbudaiak költöztek. Persze ők is isszák a bort. Le is küldik a gyereket üveggel, vagy az asszony jő egy-kétliteressel, s Laci bácsi (nem csapos!) szótlanul, gyorsan kiszolgálja a futóvendéget. Sokat gondolkoztam — egy-két pohár bor mellett —, hogy lehet az, hogy egy borozót sem bontottak le, pontosabban egy olyan házat sem szanáltak, amiben borozó lakik. A véletlen is szereti a bort, vagy a tervező tustintája is kímélte ezeket a helyeket? Mert ám Rupp néni ivója is ott dacol az idővel a Pacsirta utcában. Az idős asszony borkimérése (a konyhában, a konyhaasztal mellett a lócán lehet ücsörögni) már két éve áll egyedül lebontatlanul a tízemeletes szalagházak között. Talán Bacchus vagy Hermes védi a borozókat? Az irigyelt nyugalom rekvizitumait? Mert a minap is a Kiscelli út és a Bécsi út sarkán levő borozóba betérve (lakhelyem előtt négyfelé ágazik az út, s bárhová, bármerre megyek, bármerről érkezem, mindig borozó előtt kell elhaladjak) látom, hogy Jenő bácsi, az italmérő, egy széken ül beszappanozott arccal. Az egyik vendég borotválta. Szép komótosan pamacsolta, hogy puhuljon a szakáll, majd óvatosan késsel lehúzta a szőrös habot az alkalmi borbély. Amíg ez a művelet tartott, addig ücsörögtünk, vártunk, beszélgettünk. Senki sem zsörtölődött, természetes emberi dolognak tartottuk, hogy Jenő bácsit itt borotválják a borozóban. A mester még kétszer végigsimított a friss arcon, és közölte, hogy kész, sima a borostáskodni szerető arc. A borbély meg is ivott három deci bort, aztán ránk is sor került. A mirúap elképzelhetetlen dolog történt. A Zápor utca és a Föld utca sarkán egy régi kedves borozó fala leomlott. Szó szerint. Árkot ástak a gépek, az alap meglazult, s kész volt a baj. A kis földszintes ház életveszélyes lett, s azonnal bezárták az ivót. Bedeszkázták a leomlott falrészt. Nagyobb tömeg verődött öszsze, mint egy temetésen; igen, mert ez gyászolás volt. Erteilen arccal figyelték a kedves agóniáját (volt, aki a sapkáját is levette), s nem akarták elhinni, a borozó ily gyors kimúlását. Ott állt kutyájával az öreg nyugdíjas is, aki sétáltatás ürügyén mindig órákra elkérezkedik házsártos nejétől, s az ebet a bejárattal szembe, külön e célra levert karóhoz köti. Ott volt mindenki, aki szeretett idejárni, s nézték az elhalt téglákat, a fényét vesztett, törött ablaküveget, s be-bekandikáltak a hatalmas falseben: jaj, mi lett a borral? A bort megmentették? Kérdezték egymást. Jaj, mi lett a székekkel, az asztalokkal, mi lesz a volt beszélgetésekkel, jaj nem járhatunk ide többé? És Óbudán megtörtént a csoda. Két nap múlva kinyílt a borozó. Igen, megújulva kinyílt. Megfeszített rohammunkával az illetékesek, a falomlasztó gépészek (lelkiismeret-furdálásuk is hajtotta), és sok-sok borbarát helyrehozta a ház leomlott szárnyfalát. A malter még friss szagot áraszt. Nem tudom megfogalmazni a vendégek örömét, vigalmát, hogy a borozó visszatért, a borozó újra él. Más borozókból is átjöttek megnézni a csodát (közben nem átallották megízlelni borát) volt olyan újonc is, aki évek óta könyörög a kerületi házgondnokságnak, hogy beázik, omlik a fala. Idejött tanácsot kérni, de csak bort kapott. Ott is maradt, mert jól érzi magát, s merengve nézi a karóhoz kötött kutyát. A bor azóta is jóízűen csordogál a torkokon, s a hirtelen öröm is elült, mert a borozó megint régi lett, olyan, mint a többiek, itt Óbudán, ahol a nyár is nyár, s a tél is tél — csak itt más, ha itt élsz. BOLDIZSÁR IVÁN, HAZAI NAPLÓ KÖNYVHÓNAP Az Ünnepi Könyvhét, amelyről legutóbb írtam, nálam nem egy hétig, hanem egy hónapig, esetleg kettőig is tart. Minden évben elhatározom, hogy csak két-három könyvet veszek meg, hiszen első gimnazista korom óta gyűjtöm a könyveket, még megvannak a legelső kötetek, gerincükön azzal a kis kerek címkével, amelyeket ifjonti könyvtárosi buzgalmamban rájuk ragasztottam és beszámoztam és azóta 'könyvtáram olyan szervesen növekedett, mint maga az élet. Már rég lemondtam arról, hogy szerzők vagy témakörök szerint csoportosítsam őket, inkább éveim számát, életem színhelyeit, érdeklődésem területeit tükrözik. Az egyik polcon a diákköri könyvek, az egyetemi évek orvosi, pszichológiai, irodalomtörténeti, filozófiai alapkönyvei, azután van egy réteg, vagy inkább dombvonulat: berlini évem német könyvei. A Londonban töltött félév újabb hegyeket hozott létre, még a két háború közti ókorban. Nem mozdítottam el a helyéről a fasizmus ellen Nyugat-Európába emigrált német írók könyvkiadóinak gyűjteményét sem, pedig ezekből olykor egy-egy kötet többször is szerepel. így őrzöm emlékét ifjúi éveim felejthetetlen könyvárus barátjának, dr. Gatman Erzsébetnek. Szent István körúti kis boltjában félnapokat töltöttem olvasva, böngészve, az ő mérhetetlen irodalmi és történelmi tudásának útmutatását követve. Amikor a fasiszta szennyáradat az ő kis boltját is elsodorta, én pedig a fronton voltam, két nagy bőröndre valót elhelyezett feleségemnél. „Ha túlélem, ezzel újrakezdhetem. Ugye megőrzi tek?” Nem élte túl, de mi megőriztük a Thomas Mannokat, a Feuchtwangereket, a Stefan Zweigeket, Hemingwayt németül és angol eredetiben is, az élete végén megszédült Steinbeck felejthetetlen norvég ellenállási regényét, meg egy Anna Segherset is. Az 1946-os párizsi béketárgyalásokra egy egész könyvszekrényre való francia könyv emlékeztet, éppen húsz évvel később Amerikából egy hajóládányi könyvet hoztam haza — egyszerűség okából még most is abban tárolom őket. Ha most azt mondom, hogy a felszabadulás óta tulajdonképpen minden fontos könyvet megvettem vagy megkaptam, akkor hozzá kell tennem, hogy szerencsémre egy ma már elképzelhetetlen méretű és magasságú egyemeletes budai ház egész első emeletét elfoglalják könyveim, hála egykori filozófia professzoromnak, később tanáramnak, Komiss Gyulának, akitől 1947-ben egy nyárra kibéreltem ezt a házat és a magyar történelem akkori tengerrengése úgy hozta, hogy azóta is falai között maradtam. Könyvekről szóltam, és elragadott a líra. hiszen tulajdonképpen csak azt szerettem volna mondani, hogy kevés könyvet szándékoztam megvenni ezen a Könyvhéten, mert már a padlón is derékmagasságig tornyosulnak, de végül, ha nem is mind a száznegyvenkettőt, de több tucatot hazahoztam, részben valósággal belopva a szobába, feleségem könyvbarát, ám mégis rosszalló tekintete elől. Ezért tart a könyvhét hónapokig. Az új szerzeményeket sorra kirakom egy szétnyitható nagy asztalra, bele-bele olvasok, azután sorra kiemelem őket, és végigolvasom — majdnem mindet. A versekkel szoktam kezdeni és ezekhez térek vissza. Az idén csak annak a 'kiváltságnak a révén tudtam megszerezni Nagy László új kötetét, hogy magam is dedikáltam egy sátornál. A „Jönnek a harangok értem” a költő utószülött kötete, hagyomány és a művészeti-forradalmi újítás nagy szintézise. Kölcsey erkölcsi komolysága, Ady bibliai pátosza és az új „népi szürrealizmus” nyelvi leleménye vegyül benne. Megvettem Milton válogatott költői műveit is, a magyar könyvkiadásnak ezt a szépséges fényűzését, ötszázötvenkét oldalon, az angol reneszánsznak ezt az utolérhetetlenül mély és játékos, sugárzó és harcos panorámáját. Fényűzést említettem, hiszen az „Elveszett paradicsom” újrafordíttatása és kiadatása valóban több a legszélesebben vett kulturális kötelezettségnél is. Somlyó György verseinek egyik legteljesebb gyűjteménye olvasható a kötet „haskötőjén”. Nyolcszáztizenkét oldalon van az Árion éneke a mai 50-es nemzedék kiváló tagjának teljes költői képét adja. Nem vettem meg a könyvsátorban, mert megkaptam Örkény István „Élőszóval” című drámai kötetét, benne szomorkásán humoros baráti és testvéri dedikációval: „58 éves, 9 hónapos és 11 napos barátsággal”, ami arra utal, hogy Örkény Istvánt első gimnáziumi beiratási napomon ismertem meg. Regény és elbeszélés annyi van, hogy fel sem merem sorolni, mit vittem haza és mibe kukkantottam bele. Bereményi Géza fiatal író nevét szívesen írom ide, a legifjabb nemzedékhez tartozik és „Legendárium” című kötetével nemcsak tehetségéről tett tanúbizonyságot, de arról is, hogy érdekesen tud írni. Az erdélyi Balogh Edgár „Szárnyasoltára” az író ritka szép prózai darabjai közé tartozik. Elbeszélések és önéletrajzi vallomások, történetek és történelmi tapasztalatátadások. Kolozsvári Grandpierre Emil „Hullámtörők”-je nem leplezi, hogy önéletrajz, sőt több annál, önéletrajzi regény, a képzeletbeli regény minden erejével, színével, jellemábrázolásával, de alakjait mind ismerem, sőt többjük barátom, elsősorban felesége, Magda és ez az egész fiatal írói kör, amely a 30-as évek végén, a 40-esek elején élt és átvészelte ezt a kort. Finom gondolat, a kötet címlapja egy színes Renoir-arcképet ábrázol, ha nem is egész történelmi pontossággal, de művészi hitelességgel azt a fiatal férfikort, amely még kemény gallért is hordott. Kolozsvári Grandpierre EmiL vagy ahogy az írók és az olvasók is nevezik. Emici, dedikálta a könyvet; egy másik barátom. Rónay György már nem tudta, mert halálos ágyán látta még remek regényének, a „Párduc és gödölyédnek első példányát, de ez volt búcsúja is az élettől. Az úgynevezett személyi kultusz koráról szól ez a könyv, bátran, megalkuvás nélkül, emberien, egyszerre szigorúan és megbocsátóan. Egy új magyar humanista író tetőzte be ezzel életművét és adott új lökést is a magyar irodalomnak. Még sok mondanivalóm lenne, sok olvasnivalóm volna. Talán egyikre-másikra visszatérek; nem talán, de biztosan az új magyar Szinonima Szótárra. SIÓFOK, TIHANY, BALATONFÜRED MTI — Tormai Andor felvételei I
