Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-06-17 / 12. szám

BOLDIZSÁR MN KÖNYV AZ ÜZEMBEN A Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat feladata elsősorban, hogy könyveket áru­sítson és terjesz­­szen az ország egész területén. A vállalat azon­ban ennél többre is vállalkozott. A szép könyvet nem csupán el­adni, hanem megszerettetni is akarja. Műsoros dél­utánokon. vetél­kedőkön adnak ízelítőt az elmúlt időszak legjobb kiadványaiból. Üzemekbe, gyá­rakba látogatnak neves előadómű­vészekkel, hogy bemutassák, megkedveltes­sék a magyar irodalom gyöngysze­meit. Ezek nem előadóestek a szó hagyományos ér­telmében: leple­zetlen céljuk, hogy eljuttassák az irodalmat azokhoz is, akik eddig még csak ritkán, vagy egyáltalán nem vettek könyvet a kezükbe. Gábor Viktor képriportja a Szegedi Kon­zervgyárban ké­szült. Itt, műszak után tartották meg az előadó­délutánt, ame­lyen részt vettek az irodák és az üzemek dolgozói egyaránt. S. P. J. 1. Nagy Attila ver­set mond. A hát­térben Berek Ka­talin, Bencze Ilo­na, Czine Mihály irodalomtörté­nész és Tóth Judit 2. A Kaláka együttes megzené­sített verseket ad elő 3. A műsor után a hallgatók rögtön vásárolhattak is a kötetekből t. Arcok a nézőté­ren HAZAI NAPLÓ LÍRA ÉS PRÓZA A KÖNYVHÉTRŐL Szerzői mentegetőzéssel kell kezdenem: a könyvhétről tavaly, tavalyelőtt, talán régebben is írtam. Nem azért teszem, mert témahiányban szenvedek. Azért sem, mert a szerkesztőség holmi kötelező feladatként rám rója; ilyesmi egyébként sincs ma Ma­gyarországon. Ezért írok róla megint, mert az élmény eredeti értelmének hőfokán ér­zem át e szót: a könyv, a megjelent kötet, életem részévé válik úgy, hogy közben más emberek életébe is bekapcsolódik. Ezt ír­hatnám löbbesszámban is, hiszen az idei könyvhétre vagy száznegyven könyv je­lent meg, s ezek közül — nem számoltam össze, de a könyvsátorokban ülve így mér­tem fel — több mint a fele élő magyar író. Legtöbbje kiül a sátor mellé helyezett kis asztalhoz Budapesten vagy valamelyik vidéki városban és várja olvasóit. Senki sem várt hiába. A magyar szellemi életnek szépséges ha­gyománya és új eredménye is, hogy az em­berek személyes viszonyt alakítanak ki a könyvekkel és íróikkal. Más országokbah is van könyvnap, könyvhét, könyvvásár. Franciaországban minden tavasszal ünne­pi esemény a francia PEN Központ nagy könyvvására, amire száz írót is dedikáló asztal mellé ültetnek, de tudtommal egyet­len más országban sem képzelhető el, hogy egy teljes héten át olvasók százezrei vásároljanak könyvet és az legyen a becs­vágyuk, hogy a szerző alá is írja. Amíg ül­tem a Blaha Lujza téren csúcsforgalmi időben egy parkolóhely, autóbusz- és villa­mosmegállók, egy örökké csobogó szökő­kút között, olyan lármában, hogy ha meg akartam hallani a könyvet elém nyújtók szavát, meg kellett kérnem őket, hogy ha­joljanak közelebb. Vagy a Váci utca ele­jén viszonylagos csendben, csak gyalog­járók közt, az Anna Eszpresszó kedvesen szecessziós terasz székei mellett, azt érez­tem, hogy egy különleges mad szertartás­nak vagyok részese. Minden egyes könyv aláírása szinte szakrális pillanat: lényem­nek, múltamra, agyamnak, véremnek egy kinyomtatott darabját elém teszi egy isme­retlen ember és attól a pillanattól már nem ismeretlen. Megmondta nevét, és leírom és a névleírás ünnepélyessége új kapcsolatot teremt köztünk. Van, aki már olvasta a könyvet, vagy belelapozott és véleményt mond. Sokan megkérdezik, új kötetemnek miért „A sétáló szobor” a címe. Ha so­kan állnak sorba a kérdező mögött, akkor csak a könyv kilencedik oldalára utalok, ahol ezt megmagyarázom. Ha kevesebb az aláírató, elmondom, hogy Hágában egy ré­gi téren egy kis park szélén áll egy ember­nagyságú szöbor, nem is áll, hanem lép, mintha bármelyik pillanatban odaállna melléd, jobb kezével kalapját emeli, bal­jával sétapálcát tart. A sétáló szobor pe­dig úgy lépett ki Hága főteréről e kötet címére és borítólapjára, hogy megkísérelte korunk nagy paradoxonát, a változás és a változtafhatatlanság hol békés, hol békétlen együttélését olyan képpel kifejezni, amely egyszerre hasonlat is és valóság is. Jön egy fiatalasszony és férfinevet mond be. Hoz­záteszi, a fiamnak viszem. Felnézek rá ülő­helyemből, csodálkozom. Hány éves? Ki­csit pironkodik. Holnap lesz egy. Megdi­csérem az ifjú mamát, hogy ilyen korán gondoskodik fiának könyvtáráról és be­írom, hogy Palikának jó olvasást kívánok majd tizenöt-tizenhat év múlva. A fiatal anya elolvassa, megköszöni és megjegyzi, hogy az ő fia ezt már tizenkét éves ko­rában olvasni fogja. Mi tehetek mást, visszakérem a könyvet, csillagot teszek a tizenöt-tizenhat mellé, és lapalji jegyzet­ben helyesbítek. Egy fiatal férfi a felesége nevét mondja be. Szíves könyvnapi köszöntéssel beírom és szemem se rebben, amikor tíz perc múl­va nagyon csinos ifjú hölgy jön és be­mondja az előbbi nevet, de a -né kiegészí­tés nélkül. Nem árulom el, hogy ma este egy családban kétszer leszek meglepetés ... Az aláírás közti szünetekben elfog a. bő­ség zavara. Legszívesebben mind a száz­­negyven-egynéhóny könyvet megvenném, mert aligha van köztük akár egy is, ame­lyet ne szívesen olvasnék. A Blaha Lujza téri nagy sátorban együtt vannak a verses könyvek. Szerettem volna megvenni Nagy László utószülött „Jönnek a harangok ér­tem” című kötetét, de már a megjelenés napján elfogyott. Örömmel viszem haza Képes Géza harminc évi költői és mű­fordítói munkásságának válogatását, amelynek címe: „önarckép hegy formájá­ban.” Még egy posztumusz mű Váci Mi­hályé, „Utazás Bürokronéziában”, amelyet a költő hagyatékában találtak, ö maga sza­tirikus körképnek nevezte rövidebb-hosz­­szabb versekből álló kéziratát, ö maga be­fejezetlennek tekintette, de mégis egy fia­talon elhunyt jelentős költő műve. Mint könyvaláíró, némi protekcióval megszer­zőm Weöres Sándor harmincöt versét. En­nél egyszerűbb címet aligha választhatott volna, de Weöres neve önmagában is el­bűvölően hat, megkapja az olvasót. A széppróza olyan gazdag, hogy egy évig olvashatnám. Elteszem Illés Endre új no­­veiláskötetét, a „Dilaudid”-ot. Örömmel fedezem fel magyarul Mervyn Jones „John és Mary” című regényét. Tíz-egynéhány évvel ezelőtt kéziratban láttam az író greenwichi házában. Egyik nap együtt de­dikáltam Kurucz György fiatal íróval, má­sik nap Barabás Tiborral, azután Kolozs­várii Grandpierre-rel, majd Molnár Gézá­val. Tréfás ünnepélyességgel könyveket cseréltünk. Bevallom, hogy mindegyikbe ugyanazt írtam: közös sátoros fellépésünk emlékéie. Kolozsvári Grandpierre „Hul­­lámtörŐk”-je jelentős mű, Kurucz Gyula „Kicsi nagyvilág”-ja falusi gyermekkorát idézi fel epikában, Molnár Géza három kisregényt gyűjtött össze, Barabás Tibor­nak pedig életműsorozatában újra kiadták számomra legkedvesebb fiatalkori művét, az Egy címíró emlékiratait. Mivel végül mégis negyvenkét könyvet vittem haza, szokásom szerint engedélyt kérek a szerkesztőtől és az olvasótól, hogy két hét múlva beszámoljak azokról, ame­lyeket már elolvastam. Események, kapcsolatok, találkozások SZOMSZÉDOS SZOCIALISTA ORSZÁGOKBAN ÉLŐ MAGYAROK Heltai Jenő „A néma levente” című ver­ses színművének zenés változatát mutatta be a kolozsvári művelődési ház stúdiószín­pada. Két gitárra és dobra komponált ze­néjét Fegyveresi István szerezte. Nemes Nagy Ágnes „Verne Gyula és gyermekei” című írása hangzott el az új­vidéki rádióban. * Varga Vilmos nagyváradi előadóművész kétfelvonásos monodrámát szerkesztett Ady Endre életéről és életművéről. Az elő­adás nagy sikert aratott a budapesti kö­zönség előtt is. * A nemzetközi gyermeknapon Szegeden vendégszerepelt a szabadkai magyar gyer­mekszínház. Első előadásukon Szabó Ist­ván rendezésében a „Fekete királynő kön­töse” című mesejátékot adták elő. Az együttes Makón is fellépett — viszonzásul a szegedi bábszínház tavalyi szabadkai vendégfelléptéért. * Nagy sikerrel zárult a Szlovákiában ren­dezett Jókai-napok kulturális eseményso­rozata, amelyre az idén a CSEMADOK meghívta a budapesti Radnóti Miklós Iro­dalmi Színpad művészeit: Bodor Tibort, Kohut Magdát, Rab Editet, Somhegyi Györgyöt, Thirring Violát, Vedres Tamást. Csuha Lajos és Vitai Ildikó kísért gitáron. A romániai Korunk a magyar nyelv spe­ciális területéről közöl érdekes tanulmányt. Jenei Dezső írása a romániai magyar nyel­vű műszaki irodalmat tekinti át. A tanul­mányt részletes szak-bibliográfia egészíti ki. * A szlovákiai IRODALMI SZEMLE a ma­gyar nemzetiségi népművelésről ad részle­tes körképet. Kulcsár Ferenc, Szilvássy Jó­zsef, Ag Tibor, Gágyor Péter, Bodnár Gyu­la, Szőke István és Lacza Tihamér tanul­mányai az amatőr művészeti mozgalmak, a nemzetiségi fesztiválok és a tudományos ismeretterjesztés munkájának tanulságait elemzik. A szerzők pontosan látják, hogy — bár az amatőr művészeti mozgalmak igen sokat fejlődtek a legutóbbi néhány évben — néhány ellentmondás akadályoz­za az igazi kibontakozást. Elsősorban a ne­velők, a pedagógusok felelőssége kap kü­lönös hangsúlyt. Ág Tibor a kórusokról írván idézi Kodályt, de az idézet érvényes minden művészeti vezetőre: „...Nem kell hozzá más, mint néhány énektanár, aki déli harangszókor nem dobja vissza a mal­tert a vakolóládába. Akinek lelki szükség­lete az a kis munkatöbblet, amire hivatala nem kötelezi, de ami éppen a hivatalos munka ízét, lelkét, értelmét adja meg.” * A temesvári Irodalmi Színpadon Fali Ilona és Péterfy Lajos „Együtt álmodunk” címmel mutatta be Marian Sorescu, Rad­nóti Miklós és Ladányi Mihály verseiből összeállított műsorát. « ' <1 I n

Next

/
Thumbnails
Contents